Jelenlegi hely

Erő, egymásból

„Régóta tudom, hogy amit Viszákon teszünk, semmi sem lehet öncélú” – mondja Szarvas József színész, akinek sok éve elkezdett őrségi színház-, falu- és közösségépítő munkája lassan új szintre lép. Az idén tízéves Kaszás Attila Pajta Színház szakmai arculatát a következő évadtól már az ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei Miklós fémjelezte Sztalker alkotói csoport határozza meg.

Na, kedves művész úr, mostantól kezdve, amíg én vagyok a szomszédja, én nyírom a füvét! – És akkor addig mit csináljak? – Az engem nem érdekel! – ezzel az egyszerű párbeszéddel kezdődött a Kaszás Attila Pajta Színház (KAPSZ) története. Azaz nem is ezzel, hanem amikor Szarvas József felfedezte magának az Őrséget: az egyébként hajdúsági származású színész még a 2000-es évek elején vásárolt egy ezerhatszáz négyzetméteres telket, rajta egy kis házzal Viszákon. Aztán ahogy lenni szokott, a pihenésre, kikapcsolódásra szánt időt elsodorták a hétköznapok, Szarvas József pedig azon kapta magát, hogy szó szerint csak a füvet kaszálni ugrik le fél napra a faluba. Ekkor jött ez a bizonyos, ellentmondást nem tűrő szomszéd, Pungor Róbert, a művész pedig kénytelen volt feltenni magának a kérdést: tényleg, mit kezdjen magával, ha már a portáját is más tartja rendben? Csak feküdjön, nyaraljon? Egy alig kétszázötven fős, kis alvófaluban, ahonnan lassan eltűnik, elfolyik minden élet?

– A kezdettől tudtam, hogy nekem ez nem fog menni, már csak azért sem, mert alaptermészetem, belső késztetésem mindig részt venni a dolgokban. Soha nem akartam például elvonulni az erdőbe. Sétálni a főutcán, és beszélgetni minden szembejövővel, ez sokkal jellemzőbb rám – mondja a Nemzeti Színház tagja, fel­idézve mellé élete, legalábbis a Pajta Színház tekintetében, három legfontosabb találkozását. A nagyapja zsigárdi szülőházát a köz javára felajánló Kaszás Attila színész, jó barát; a Kárpát-medence őshonos gyümölcshagyatékát megszállottan mentő Kovács Gyula erdész-pomológus; és a kortárs képzőművészet alkotásait hasonló elszántsággal gyűjtő Tenk László festőművész példája szinte egy időben, a kétezres évek eleje felé adta az ösztönzést: ha fáj valaminek a pusztulása, panaszkodás helyett egyszerűen, csendben cselekedni kell.

– Láttam, ahogy Viszák közössége, ahogyan sajnos sok más magyar kistelepülésé, fogy, sorvad, nemcsak fizikai, de kulturális értelemben is. És a fenti példák hatására is úgy éreztem, muszáj csinálnom valamit ez ellen. Persze a „hogyan” ekkor még nem állt össze a fejemben, arról meg pláne fogalmam sem volt, hogy szorgalom és kitartás is van bennem ilyesmihez. Még szerencse, hogy a gondviselés, mint mindig, pontosan tudta a dolgát: a portámon lévő rogyadozó pajta szükségszerű újjáépítése már határozott céllal történt. Attilával addigra már öt éve gondolkodtunk, mit kezdhetnénk vele, nagy álmunk egy határokon átívelő kulturális kapcsolat volt. Egy olyasfajta láthatatlan híd létrehozása, amely nemcsak a Zsigárdi közösségi házat kötheti össze az én viszáki pajtámmal, hanem az emberek fejében is rendet tesz: megmutatja, mi az, hogy magyarság, mi az, hogy határon túli, mi az, hogy Kárpát-medence és közös gyökerek – mesél a kezdetekről Szarvas József. A gondviselés azonban – sajnos ezúttal ellenkező előjellel – megint közbeszólt: 2007. március 23-án Kaszás Attila tragikus hirtelenséggel meghalt. Az év nyarán viszont kinyitott a 2017-ben a színész nevét hivatalosan is felvevő KAPSZ, benne egy héten át színházi előadásokkal. Mint a remény bukolikus tere, a bizalomé, hogy hátha valami sikerül. Hogy lesz a falunak jövője, új ünnepei, a viszákiaknak újra büszkesége.

– A gondolat jó volt, a megvalósítás kevésbé. Amikor ugyanis 2007-ben létrehoztuk ezt az első pajtaszínházi programsorozatot, Viszák egyszerűen nem kért belőlünk, a helyiek még véletlenül sem jelentek meg egyik rendezvényünkön sem. Nem számoltam azzal, hogy a színház, legalábbis a hivatalos értelemben, profi színészekkel és fizetős belépőjegyekkel, elsősorban az urbánus kultúra része. Vagyis egymagában semmiképpen nem lehet az általam megálmodott helyi közösségépítés alapja – sorolja a kezdeti döccenőket Szarvas József. Hozzátéve: a megoldás már akkor kéznél volt, csak észre kellett venni. Amikor ugyanis az erdész jó barát, Kovács Gyula arról beszélt, mentsük meg a Kárpát-medence fogyó őshonos gyümölcshagyatékát, az egyszerre a magyarság, a magyar szó, a magyar települések megmaradásáról is szólt. Hiszen ha fogynak a családok, az üresen maradó kertekben pusztul a gyümölcsfa is. Kikopnak a velük kapcsolatos történetek a családi legendáriumokból, ahogyan a változatos elnevezésük (korai piros, nyári alma, besztercei szilva, búzaérlelő körte stb.) vagy a róluk szóló rengeteg mese, ének, história szintén eltűnik a nyelvünkből, kultúránkból.

E gondolat mentén virágzott ki aztán a mára száz gyümölcsfának otthont adó viszáki Tündérkert, amely, mondhatni, egy mozgalom alapja lett: több mint kétszáz hasonló, őshonos fajtákat gyűjtő és mentő gyümölcsészet van ma szerte a Kárpát-medencében. Sőt, sokan követik a Tündérkert filozófiáját is: minden esztendőben annyi gyümölcsfát mentenek a kertbe, ahány gyermek előző esztendőben a településen született.

Mindezeket követően pedig, mint a mesében, valóban varázsütésre megváltozott a Kaszás Attila Pajta Színház élete is.

– Nyáron, mikor a „Hét” van, délután programokkal, este színházi előadásokkal, szinte állandóan libabőr futkos a hátamon. Szándékosan nem a fesztivál szót mondtam, hiszen amikor egész nap együtt dolgozunk, én csinálom a lecsót, az asszonyok meg sütik a kemencében a langallót, végül mindannyian beülünk a pajtába valamit nézni, azt nem lehet így nevezni. Éppen a protokoll hiánya, a folyamatos rákészülés, majd összeműködés hozza a sorozatos katarzist. Nem csak nekem, a „hivatásos” művészeknek is. Egyszer például megkérdezte tőlem Jordán Tamás, miután kijött a pajtából egy telt házas, sikeres előadása után, hogy, Jóska, hát honnan van neked ilyen közönséged? Én meg: Tamás, onnan, hogy te itt vagy. És hogy Berecz András itt van, Dresch Mihály, a Muzsikás együttes, Hobó, Gál Tamás, Sebestyén Aba, ifj. Vidnyánszky Attila, és még hosszan sorolhatnám a neveket az elmúlt tíz évből – meséli Szarvas József. Aki mégsem erre a „hétre” a legbüszkébb, hanem arra, hogy nagyon úgy tűnik: a falu végre felébredt Csipkerózsika-álmából. Ma, ha egy viszáki asszony távolsági busszal bemegy Körmendre vagy Szombathelyre, és beszélgetésbe kezd egy környékbelivel, büszkén felszegheti a fejét. A településen emlékműve lett a kitelepítetteknek, a helyiek közösen hajtanak fejet március 15-e és Trianon előtt, új kultúrház épült, négy panzió üzemel, van lovaspálya, évenkénti fogathajtó verseny, egy család ló-, egy pedig szarvasmarha-tenyésztésbe fogott.

– Hogy ez a pajtaszínház, a Tündérkert vagy a velem együtt dolgozók hatása, természetesen nem állíthatom. Ahogyan azt sem, hogy a falusiak mindegyike azóta az első sorban tapsolja végig az ide hívott amatőr vagy profi színházi előadásokat. De nem is ez a lényeg. Éppen néhány hete egy előadás utáni vacsorán szólalt meg ezzel kapcsolatban valaki: te, Jóska, viszákiak nem is nagyon voltak este. Én meg, hogy nana! Ezen az asztalon, amit eszünk, minden az ő munkájukat dicséri. Ezzel pedig ugyanolyan részesei a történetünknek, mint azok a fiatal építészhallgatók, akik a Csernyus Lőrinc felügyelte vándoriskolai program keretében megépítették a Kemencekápolnát, a Börüt, lépcsőfokokat vájtak a Tündérkerthez vezető dombra. Vagy az a Tóth Péter színházrajongó vasúti mérnök, aki a vándoriskolai módszert követve, kalákában, munkatársaival megépítette a „kávézót”, és a fűkaszáló barátom, aki ráadásként egy tavat is kiásott a birtokon, míg én Budapesten dolgoztam. Akkor most kié ez a porta, az enyém vagy a közösségé? Kinek csináljuk? Nekem vagy a közösségnek?

A kérdést a színész rögtön meg is válaszolja a következő tíz évre vonatkozó terveivel. Van ugyanis egy másik telek Viszákon, Szarvas József fiáé, egy nagy, hatezer négyzetméteres terület, bizonyos Csupor-kert. Régi álom, hogy a már bejáratott kalákában, barátokkal és segítőkkel ott is létrehozzanak a semmiből valami újat, teret adva ezzel akár egy önálló színházi előadás, akár színházi, színjátszó, képzőművészeti, tánc- és építésztáborok – összességében afféle kultúra-visszatanuló bázis – létrejöttének.

– Régóta tudom ugyanis, hogy amit Viszákon teszünk, semmi nem lehet öncélú, így a pajta sem szólhat csupán a színházról. De mivel mégiscsak egy művészeti dologról van szó, szeretném, ha tovább fejlődne, és nemcsak befogadó, hanem új értéket is adni tudó műhelyként működne. Már régóta e gondolat szellemében figyelem az utánam jövő generációkat, az elmúlt években nyaranta nálunk megfordult tehetséges, ambiciózus fiatalokat. És hogy megérte kivárni az időt, bizonyítja: egyszer csak ifj. Vidnyánszky Attilánál rákérdeztem, nincs-e kedve meghatározni a pajta következő időszakát, ő meg, mintha egyenesen a Jóisten rendelte volna így, rávágta, hogy több éve pontosan egy hasonló szituációt keresett. Lemenni valahová, nem is akárhová, és csinálni valami önmaga számára is teljesen mást. Az ő és Vecsei Miklós fémjelezte, fiatal alkotókból álló Sztalker csoport idén nyáron már el is hozott Viszákra Debrecenből egy előadásrészletet, Kaposvárról pedig a Rómeó és Júliát. És tudom, ha a következő esztendőben már több hétre leköltöznek az Őrségbe, az itt lévő gondolati-érzelmi megtartó erő miatt teljes biztonságban lesznek. De a falu lakói is tőlük. Mert ezek a fiatalok egyáltalán nem azért jönnek, hogy felforgassák a vidéket. Hanem hogy kölcsönösen erőt merítsenek egymásból.

Farkas Anita

Fotók: Simon Attila

Lapszám: