A magyar kultúra értékeinek közérthető, szórakoztató megőrzése és átörökítése – ez a leányfalui Szekér Színház küldetése. A Kárpát-medencét immár tizenöt éve járó vándortársulattal utaztunk ezúttal Délvidékre.

Ekhós szekéren zötykölődtek szerte Magyarországon a vándorszínészet hőskorának ünnepelt alakjai, köztük a legnevesebb, Déryné Széppataki Róza. Kevés kőszínház volt akkoriban, ezért a művészek keltek útra, hogy játsszanak szépet és búst, szórakoztassanak és szelíden tanítsanak, azaz közel vigyék az irodalmat, a kultúrát a köznéphez. Ezzel szemben a dúlt XX. században a színház világát is az emberi lélek sötét bugyrainak démonai uralták el, teret nyert az öncélú formabontás és alpáriság, a közérthetőséget felváltották az elvont rémálmok, a múltat és a katarzist pedig a színházcsinálók nagy része eltörölni igyekezett. Szerencsére ezekben a zaklatott időkben is akadtak néhányan, akik őrizték a magyar színjátszás legjobb és legrégebbi hagyományait, szép beszéddel előadássá formálva veretes magyar irodalmi műveket, sötét tónusú gyötrődés helyett felszabadító derűvel kúrálva a lelkeket. A városi flaszter önmegvalósító gőgje által lefitymált népszínművek, vásári komédiák, tanmesék így mentődhettek át búvópatakként a mába, hogy az önazonosság fontosságára, a gyökerek gondozásának jelentőségére figyelmeztessenek.

Ezen az úton jár immár tizenöt éve a Szekér Színház is. A leányfalui vándortársulat nevéhez illően valóságos ekhós szekéren utazva kezdte hírelni előadásait, elsőként az 1789-ben, ismeretlen szerző által írt népies barokk komédiát, a Kocsonya Mihály házasságát. A magyar nyelvet ápoló, hagyományokból táplálkozó alkotóközösség azóta is minimális, könnyen mozgatható és szállítható dísz­letek között mutatja be darabjait, a kis csapatukat szellemi értelemben vezető Moliére-rel együtt vallják, nem a körítés, hanem a színészi játék a lényeg. És persze az anyanyelv gazdagságának őrzése: soha nem változtatják meg az eredeti szövegeket, legfeljebb rövidítik.

– A szekérrel mint jelképpel az első magyar színigazgatóra, Kelemen Lászlóra és 1790-ben alapított, hat éven át működő társulatára, a Pesti Magyar Játékszíni Társaságra emlékezünk. A magyar színháztörténet nélkülük értelmezhetetlen, már csak azért is, mert a jelen és a jövő a múltban gyökerezik – mondja az előadásokat rendező Póka Éva. Hozzátéve, az általuk képviselt hagyományos színházra szerencsére óriási az igény, a közönség pedig nagyon is érti és szereti a míves, régies magyar nyelvezetet.

A fennállása óta huszonkét előadást bemutató színitársulat volt már Erdélyben, Kárpátalján, Délvidékre kilenc éve szinte hazajárnak. Előszeretettel viszik a határon túlra is a magyar nyelvet kincsként őrző, mára szinte elfeledett szerzők darabjait. A csíksomlyói ferences barát, Szentes Regináld, Kisfaludy Károly, Jókai Mór, Szigligeti Ede művei ugyanolyan ki­apadhatatlan forrást jelentenek a számukra, mint például Móricz Zsigmond.

Vagy éppen a kétszáz éve született nyelv­zsonglőr Arany János. Az ő költeményeit (Pázmán lovag, A fülemüle, A bajusz) Bencze Balázs, a Tabulatúra Régizene Együttes zenésze, egyben a Szekér Színház előadásainak állandó kísérője írta színpadra. Az előadás nyelvezetét számos értékes, ízes tájszó is erősít. Afféle időutazás ez, a néző egyszeriben abban a korban találja magát, melyben a három jó barát, Arany János, Tompa Mihály és Petőfi Sándor hevítette a magyar irodalmat. Az előadást bevezető történeti körképet Petőfi Búcsú a színészettől, Tompa A gólyához és Arany Petőfihez című költeménye teszi teljessé.

Tanulságos volt belülről látni, ahogy folyamatosan alakul, érik a darab, apró részletek megváltoznak, a színészek pedig – a maguk szórakoztatására is – újabb és újabb poénokat találnak ki. A szabad társas játék, a közös alkotás öröme áradt a deszkákról, fiatalok és idősebbek, növendékek és végzettek – Boros Ádám, Incze Máté, Ivancsics Noémi, Kertész Nóra, Király Orsolya, Koncz István, Smál Gábor – egy­aránt élvezettel fürdőztek szerepeikben, és igazi csapatként, csak az eredeti műre és a saját erejükre támaszkodva hozták létre a színpadi varázslatot. A Topolyán, Kishegyesen és Bácsfeketehegyen nagy tapsot kapott, közérthető, szórakoztató, gyerekeket és felnőtteket folyamatosan megnevettető előadások egy igazi örömszínház és egy pótolhatatlan kultúrmisszió részei.

Ágoston Balázs