A Nyugat Közép-Kelet-Európában még mindig a jólét szimbólumának számít, miközben a sárgamellényes tüntetésekkel az ottani középosztály azt jelzi, hogy veszélyben érzi az életmódját. Cikksorozatunk második részében külföldön élő, illetve dolgozó magyarokat kérdeztünk meg, tényleg kolbászból van-e a kerítés a Lajtán túl?

Fotó: ShutterStock.com (illusztráció)

Fotó: ShutterStock.com (illusztráció)

Öt-hatszázeret fogok keresni havonta! Nyugaton lehet élni, itthon már nem, az utolsó csukja le a villanyt – ki ne hallott volna ehhez hasonló hetvenkedést olyan ismerősétől, aki nekivágott szerencsét próbálni? De mit mondanak azok, akik hazajönnek? Tényleg ekkora a szakadék, vagy csak messziről nézve tűnik zöldebbnek a szomszéd füve?

Richárd idén volt 35 éves. Németországba jár ki dolgozni, hazai viszonylatban elég jól keres, mint mondja, átváltva nagyjából megvan a havi négyszázezer. Tizenharmadik, sőt tizennegyedik havi fizetést kap, munkaadója, egy építőipari cég még szállást is biztosít neki, mégis úgy látja, amint sikerült összerakni egy kis alaptőkét, már indul is haza, mivel otthon várja a család.

„Először az volt a terv, hogy együtt költözünk ki. Tíz évvel ezelőtt összespóroltuk a kaukciót, és kivettünk egy kis lakást. Talán nem lett volna baj, ha a feleségem is talál munkát, de neki nem sikerült, egy fizetésből pedig egyszerűen nem tudtuk magunkat fenntartani. Csak az albérletre elment közel 500 euró, rezsi nélkül persze, és akkor még nem ettünk semmit” –  meséli Richárd, aki akkoriban mindössze 1200 eurót tudott hazavinni. 

Bár nem költekeztek túl, az étkezésre elment heti 70-80 euró, így nagyjából el is fogyott a teljes fizetés a hónap végére. Végül, amikor kiderült, hogy gyermekük lesz, felesége hazaköltözött, neki pedig maradt a wohngemeinschaft, azaz a munkásszálló. 

„Az albérletbe nem jöhetett a gyerek, az egész garzon alig volt 30 négyzetméter, ráadásul nem is valami jó környéken, az ellátását pedig már végképp nem tudtuk volna kifizetni” – teszi hozzá. 

Egyedül élve sikerül minden hónapban félrerakni, de azt mondja, többre számított, amikor belevágott. Richárd szerint mások is így vannak ezzel, de sokan ezt szégyellik, ezért nem nagyon beszélnek róla, otthon pedig igyekeznek azt mutatni, hogy bejött nekik az élet. 

Munkatársai között sok magyar van, a fiatalabbak egy része ragaszkodik a saját albérlethez, azt mondják, élni is akarnak, csakhogy az itt nagyon viszi a pénzt. 

„Nagyon a fogunkhoz kell vernünk a garast, ha nem akarjuk, hogy elússzon a fizetés, itt hamar elfelejti az ember, hogy munka után elmenjen egyet sörözni, hiszen pár korsó után repül a 15 eurós számla még az olcsó helyeken is” – teszi hozzá. 

Ennél némileg jobb helyzetben vannak azok, akik nem mosogatnak, vagy építkezéseken segédmunkáskodnak külföldön, hanem valamilyen szaktudást igénylő állást sikerült megcsípniük.  

Tamás és Anita München agglomerációjában laknak. Tamás programozó, eddig szerencséje volt, mindig kapott a szakmájában állást. A gondtalan élethez itt 1500, de inkább 2000 eurós havi fizetés kell, és bár nem kérdezünk rá, összeget pedig nem mond, ennél vélhetően többet visz haza. 

Igaz, a kiadásaik is magasak, hiszen a házaspár egy jó fekvésű, kényelmes, kétszobás lakásban él, amelynek a bérleti díja jóval magasabb, mint a 25 négyzetméteres garzoné. 

Tamás azt mondja, amikor kiköltöztek, többet tudtak félrerakni, most viszont, hogy megállapodtak, többet fordítanak a kényelmükre, és odafigyelnek arra, hogy jó minőségű élelmiszereket fogyasszanak, vagy néha elutazzanak pihenni, így a viszonylag magas fizetés is könnyen elillan. Arra gondolni sem mernek, hogy ott vesznek házat, mivel a csillagászati árakat nem tudják megfizetni, a szerényebb – hetven-nyolcvanezer eurós – lakások pedig egyszerűen nem felelnek meg az igényeiknek. 

Tamásék azt mondják, a hazai árakhoz képest leginkább a szolgáltatásokért kell sokat fizetni. Autót például még magyar viszonylatban is olcsón vásároltak kint, a fenntartása viszont sokba kerül. Ha pedig jelentősebb szervízelnivaló akad a kocsin, lehetőség szerint megvárják, amíg látogatóba jönnek haza a családhoz, és itt viszik el műhelybe, mivel így általában a fizetendő összeg kétharmadát megspórolják. 

Ezzel egyébként nincsenek egyedül, akik sűrűn hazajárnak, ugyanígy járnak el. Az Ausztriában dolgozó magyarok pedig már csak a határ közelsége miatt is megtehetik, hogy itthon javíttassák az autójukat. Persze ezt nem ritkán az osztrákok is megteszik; ők még étterembe vagy fogorvoshoz is szívesen átruccannak a határ innenső oldalára. 

A számadatok összességében azt mutatják, hogy aki életvitelszerűen él külföldön, annak bizony a pénztárcájába is mélyebben kell nyúlnia: Bécsben például az étkezés nagyjából kétszer annyiba kerül, mint Budapesten, a lakhatás is több pénzt igényel, ahogy a gyógyszerek is. Münchenben a lakhatás több mint a duplája a budapestinek és ez az étkezésre is igaz, miközben ruházkodni is drágább, mint itthon.