Jelenlegi hely

Ország a keresztúton

Macedónián a világ szeme. Mi, magyarok kettőzött figyelemmel kísérjük az eseményeket, hiszen minden jel szerint előre megírt kottából játszanak a szereplők, és a következő forgatókönyvet talán éppen Magyarországra szabták. A tét nem kisebb, mint a kétmilliós Macedónia léte. A kérdés így szól: nemzetközi segítséggel sikerül-e eltaposni a kis balkáni országot?

A kérdést feltehetjük nyíltabban is: Vajon a washingtoni liberálisok, George Soros szervezetei, az albánok és a helyi baloldaliak felülkerekednek-e a macedón jobboldalon, vagy szuverén ország marad Macedónia? Nagyon nehéz pártatlannak lenni, amikor épp a mészárszékről tudósít az ember. Mi azért megpróbáltuk. Szkopjei riportunkban megszólalnak az érintettek: a helyi jobboldal és baloldal hívei, macedónok, albánok, külföldiek és a helyben születettek.

– Makedonija! Makedonija!

A tömeg egyre közeledik a Parlament épületéhez. Ezrek érkeznek piros-sárga lobogóval, bömbölnek a hazafias dalok, az emberek skandálnak, éljeneznek. A fejünk fölött drón pásztázza a tömeget. Mindenfelé kifeszített molinók. Amikor az alkalmi szónok kiejti a száján a szociáldemokrata pártelnök, Zoran Zaev, az amerikai nagykövet vagy George Soros nevét, fülsiketítő füttyszó a válasz. Rend­őrök százai vontak sorfalat, de meglepően békésen tűrik, ahogyan a hazai és nemzetközi sajtó – köztük a Demokrata is – fotózza, filmezi őket. Egészen biztos, hogy a legtöbben közülük beállnának a tüntetők közé, hiszen macedón fiúk, akiknek a szíve éppen úgy a hazáért dobog, mint a demonstrálóknak.

De mi is történt? Miért kell a rend­őröknek a saját állampolgáraiktól megvédeni a Parlamentet?


Paktum idegenben

Az egész évekkel ezelőtt kezdődött. Akkor, amikor a szilárd többséggel kormányzó macedón jobboldali párt, a Nikola Gruevszki vezette Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártja (VMRO-DPMNE) hatalmát lassan aláásta az ellenzék. Valahogy úgy, ahogyan a kétharmados Fidesz-kormányzást minden létező eszközzel megpróbálja aláásni a hazai ellenzék. Aztán a macedón MSZP, vagyis a Macedóniai Szociáldemokrata Szövetség (SDSM) vezetője, Zoran Zaev állítólag az albán titkosszolgálattól kapott anyagokat mutatott be, amelyek szerint a jobboldali kormányzat lehallgatta politikai ellenfeleit. Az eset nyomán belpolitikai válság robbant ki. Végül tavaly decemberben előrehozott választást tartottak, amelyet ugyan Gruevszki jobboldali pártja nyert meg, de az ország lakosságának mintegy negyedét kitevő albánok pártjai nélkül nem tudott kormányt alakítani. A baloldali Zaev addigra elment Tiranába, ahol az albán elnök és személyes barátja, a mögötte álló Soros György bábáskodásával megegyezett a szintén odarendelt macedóniai albán pártokkal, így meglett a kormányalakításhoz szükséges többsége.

Macedónia elnöke, Gjorgje Ivanov azonban mégsem bízta meg kormányalakítással, hiszen Tiranai Platform elnevezés alatt Zoran Zaev, az albán elnök (vagyis Soros) és az albán pártok abban is megegyeztek, hogy az albán támogatásért cserébe az új Zaev-kormány megváltoztatná az ország nevét, címerét, zászlaját, és hivatalos nyelvvé tenné az albánt is. Mindez elfogadhatatlan a köztársasági elnök – és a helyi jobboldal – számára, hiszen ezzel Macedónia lényegében megszűnne.

Április 27-én aztán elszabadultak az indulatok Szkopjéban. A baloldal és albán szövetségeseik vitatott körülmények között házelnökké választottak egy albán politikust. A macedón közvélemény nem kis meglepetésére a puccsszerű választást az amerikai és a vezető uniós nagykövetségek órákon belül elismerték. Ezután a feldühödött tüntetők betörtek a Parlamentbe, többeket megvertek, sokan kórházba kerültek.

Most csend van Szkopjéban, a nyugalmat csak az állandó esti tüntetések zavarják meg, igaz, mindössze pár órára: a jobboldaliak így jelzik, hogy nélkülük semmiről sem dönthetnek Macedóniában.

Nehéz megmondani, milyen irányba indulnak el a dolgok, véli Nenad Mircevski, újságíró, a Republika magazin felelős szerkesztője.

– A VMRO–DPMNE megnyerte a legutóbbi választásokat, ezért az emberek elvárják tőlük, hogy megvédjék a nemzeti érdekeket. A macedón társadalom három éve állandó nyomás alatt él. Eleinte nem mindenki tudta, ki áll az események mögött, kinek az érdeke a válság fenntartása. Jelenleg 150-200 ezer ember tüntet Macedónia-szerte, nemcsak Szkopjéban. Akárcsak Magyarországon, nálunk is azt mondja magáról a baloldal, hogy ők a demokrácia és az emberség őrzői, míg a jobboldaliak nácik, huligánok. Ami azon a bizonyos csütörtökön, 27-én történt a Parlamentben, az közönséges provokáció volt. Azt akarták elérni, hogy a világ rendbontóként ismerje meg a macedón jobboldalt.

Chris Deliso amerikai újságíró régi ismerősünk. Tizenöt éve Macedóniában él, mindent tud az országról.

– Amióta a szocialisták kiszorultak a hatalomból, hagyományos pártként lényegében megszűntek, inkább utcai tüntetéseket szerveztek, és valamiféle bűnszövetkezetté alakultak át. Egyrészt nyakig merültek az úgynevezett civil szektorba, ahonnan nagyon sok pénzt kaptak, másrészt a hatalomba való visszatérés lebeg a szemük előtt, ezért mindenre kaphatók. A decemberi választás előtt Zorán Zaev Svájcban találkozott az ottani albán diaszpóra befolyásos vezetőivel, akiknek megígérte, hogy ha hatalomra kerül, szélesíti az albánok jogait. Ilyesfajta ígéretet többet is tett, és valóban fel is kell mutatnia valamit, ha nem akar az életével játszani, hiszen az albánok nem tréfálnak.


Harc Soros ellen

Magától értetődően minden demonstrációnak vannak szervezői. A baloldal következetesen tagadja, hogy Soros pénzelné őket, a jobboldali tüntetések mögött állókat viszont mindenki ismeri. Ez utóbbiak alulról építkező, népi mozgalmárok.

Nikola Srbov történésszel, az Állítsuk meg Sorost mozgalom (SOS) alapítójával a főtéren, Nagy Sándor monumentális lovas szobránál találkozunk.

– Szervezetünket az amerikai elnökválasztás után alakítottuk meg – idézi fel a kezdeteket Nikola Srbov. – Néhány száz tagunk van, akcióinkat interneten szervezzük. Nemcsak a hazai közvéleményt, de adott esetben az amerikai kormányt és a képviselőket is tájékoztatjuk. Nem titok, hogy adatokat gyűjtünk George Soros tevékenységéről. Magyar, osztrák, román, szerb, horvát, lengyel, görög szervezetekkel és magánszemélyekkel is tartjuk a kapcsolatot.

– Tulajdonképpen mi a célja George Sorosnak a macedóniai válsággal?

– George Soros nem pusztán egy személy. Mint jelenség, mint problémaforrás átível az országokon, hiszen mindenütt, ahol felbukkan, meg akarja tisztítani az utat a migránsok előtt. Macedóniában tetézi a bajokat, hogy nemcsak politikai, de ideológiai és etnikai válság is van. Ugyanakkor az átlag macedón szimpátiával tekint szervezetünkre, hiszen azt szeretné, ha nem bontanák le a határokat, nem tárnák ki a kapukat a harmadik világ előtt. Mindenütt, ahol csak felbukkan, Soros el akarja söpörni a nemzetek identitását. Éppen ezért a különféle országokban élő nemzeti erőknek össze kell hangolniuk tevékenységüket, együtt kell fellépnünk ellene. A Soros által megfizetett politikusokat, újságírókat fel kell fedni, meg kell nevezni, és minderről tájékoztatni kell az amerikai külügyminisztériumot, ahogyan mi is tesszük.

A Republika magazin főszerkesztője, Cvetin Chilimanov pontos számadatokat is sorol George Soros macedóniai jelenlétéről.

– Évente ötmillió dollárt ad Macedóniának. Ez kiegészül azzal az öt-tízmillió dollárral, amelyet az amerikaiak folyósítanak a macedón baloldalnak, és az uniós országok is ugyanennyit adnak. Ezekből a pénzekből finanszírozták a kormányellenes tüntetéseket, ahogyan a civil háló kiépítését is. Az évek során Soros kétségtelenül hasznos dolgokat is támogatott, de leginkább a saját holdudvarát tömte pénzzel. Felvette a kapcsolatot a régi jugoszláv kommunista elittel, hivatalnokokkal, egyetemi tanárokkal, bírákkal, és adományaival döntően hozzájárult ahhoz, hogy ezek az emberek még mindig a helyükön lehetnek. A sajtóban különösen eredményesen működött: hiába van sok sajtótermék Macedóniában, ha a legtöbb ugyanazt a nótát fújja.

– Barack Obama 2008-as győzelme, de különösen 2012 óta Soros monopolizálta a macedóniai NGO-szektort. Amerikai adófizetők millióit ölte bele itteni támogatottjaiba, hogy aláássa az ország biztonságát – hívja fel a figyelmünket egy lényeges szempontra Chris Deliso.

Való igaz. Amerika cseppet sem lett népszerűbb Donald Trump megválasztása óta. Minden macedón beszélgetőtársunk úgy tapasztalja, hogy a washingtoni külügyminisztériumban az új elnök még nem vette át a hatalmat, a régi demokrata adminisztráció emberei a helyükön maradtak. Így jeleníti meg Szkopjéban az Obama-féle, fellazító, erőszakosan demokratizáló politikát továbbra is a rendkívül népszerűtlen amerikai nagykövet, Jess Bailey. Aki mellesleg ugyanúgy Soros zsebében van, mint az úgynevezett civil szféra legtöbb szereplője.

Másképp vélekedik minderről a Jukebox nevű szórakozóhely előtt cigarettázó négyfős társaság. Két fiú, két lány, mindannyian liberálisok – és albánok. Ilyen is van. Roppant dühösek, amikor rákérdezünk George Soros szerepére.

– Mindig csak Soros, annyira unalmas ez az egész – fakad ki a nemzetközi szervezetben dolgozó, angolul kitűnően beszélő Miriam. – Nem fontos, ki az albán, és ki a macedón. A lényeg, hogy ki mennyit keres, milyen színvonalon él. Ezzel kéne foglalkozni, nem a nacionalizmussal. Ismerős szöveg. Akár egy pesti momentumos is mondhatná.


Bujkáló politikusok

Huszonöt éves riporteri pályafutásom legreménytelenebb állomása Macedónia. Hiába a különféle pártoknak elküldött tucatnyi e-mail, válasz sehonnan sem érkezik. Hiába a számos jó kapcsolat, a magyar nagykövetség, a macedón belső emberek, a különféle fontos személyek segítsége, a pártok részéről senki nem óhajt nyilatkozni. A macedón és az albán politikusok mintha összebeszéltek volna: letagadtatják magukat, ígérgetnek, végül nem adnak interjút. A legkirívóbb a volt egészségügyi miniszter, Nikola Todorov esete: ő fogadja vegyes stábunkat, de miután társaságunkban televíziós riporter és operatőr is van, arra hivatkozva, hogy nem öltözött megfelelően, péntekre halasztja az interjút. Aztán a titkárnője felhív bennünket, hogy nagyon sajnálja, Todorov úrnak rengeteg az elfoglaltsága, nem nyilatkozik. Az albán pártoknál még ennyi esélyünk sincs.

Természetesen ellátogatunk Zoran Zaev szociáldemokratáihoz is, nagyon kellene a véleményük. A kis utcában megbújó pártiroda a hajdani vidéki téeszirodák szocreál lepusztultságával fogad bennünket. Az épület előtt négy cigarettázó öregúr. Az egyikük megkérdi, honnan érkeztünk? Magyarországról, válaszolom.

– Ha Orbánnal vagytok, akkor tűnés innen! – kiált oda, a többiek pedig hahotáznak. Kedves fogadtatás.

Zoran Zaev sajtósa roppant előzékeny, megadja a számát, mi felírjuk – aztán soha többé nem érjük el. Nem üzen, nem veszi fel a telefonját, nem válaszol az sms-ekre.

A bizalmatlanságot alighanem az okozhatja, hogy jelenleg roppant képlékeny a helyzet: minden változóban, most alakulnak az erővonalak, kockázatos konkrétumokat mondani. Vagy az is lehet, hogy Európának ebben a szegletében a politikusok egyszerűen nem tartják fontosnak a tájékoztatást. Egy hét alatt, amíg Macedóniában tartózkodunk, egyetlen interjúhelyzetet sem látunk a városban. A macedón tévések, újságírók őrséget állnak a fontosabb közintézményeknél, de hiába, mert egyetlen politikus sem bukkan fel. Egy kolléga azt meséli, hogy ha a politikusok meglátják a sajtó munkatársait, egyszerűen elfutnak a helyszínről, esetleg kiszöknek az oldalsó bejáratokon.

Így azért nem egyszerű nemzeti jövőt építeni Macedóniában. Az ember bosszankodik, és arra gondol, hogy ha a helyi politikusok nem egyszerűen szükséges rossznak tartják, hanem ennyire semmibe veszik a sajtót, akkor más ügyeikben sem szabálykövetők. Szóval: ezt a jelek szerint még tanulni kell.


Az albán kártya

Ha átballagunk a Vardar folyó túloldalára, a nyugatias, nagyvárosi környezetből egyszerre keleti zsibvásárba csöppenünk. Ebben a világban senkit nem érdekelnek a kozmopolita szólamok. Minden pontosan olyan, mintha Isztambulban lennénk: a pultok roskadásig tele török áruval. A híres szkopjei bazárban vége Macedóniának, és megkezdődik Albánia. A férfiak fején hagyományos fejfedőik, a kapa és a qeleshe, mindenfelé albán népzene szól. Láthatóan senkit sem érdekel, hogy államnyelven is kiírják a boltok, az árucikkek nevét. Törökül elolvassuk, albánul is, macedónul azonban a legtöbb helyen hiába is keresnénk.

Itt, a bazárban ütötte fel tanyáját Buci úr, ha jobban tetszik, Ajredini Jeton. Vele beszélgetve értjük meg a mondást, hogy ha egyetlen albán barátod van, akkor az egész világot megnyerted. Buci úr ugyan nem a barátunk, de miközben már három török teát megittunk, és megkóstoltatta velünk a híres szkopjei pogácsát, figyelmesen hallgatjuk. Már csak azért is, mert őt tényleg mindenki ismeri Szkopjéban.

Gondolom, kitalálták már, hogy Buci úr nem átlagember. Aranyművesnek mondja magát, és kiterjedt hálózata van Európa-szerte. Szereti az aranyat, szereti a régi Jugoszláviát, és szereti a macedón szociáldemokratákat. De legjobban alighanem albán népét szereti, bár erről csak óvatosan nyilatkozik. Ahogyan hevesen, gesztikulálva beszél, odatelepednek asztalunkhoz Buci úr barátai, tisztelői, üzletfelei, és leplezetlenül fürkésznek bennünket.

– Zoran Zaev jót akar Macedóniának – magyarázza az albán aranyműves. – Gruevszki viszont diktátor. Pedig Macedóniának a többféle kultúra, a többféle nyelv az ereje. Nincs itt senkinek befolyása semmire. A lényeg a sokszínűség: én is beszélek albánul, törökül, angolul, macedónul, szerbül, mindenféle nyelveken. Senkit nem akarnak bántani az albánok.

Amikor felvetjük, hogy ha senkinek sincsen semmilyen hatása az albán közösségre, a közeli mecseten miért látunk török zászlót, Buci úr azt válaszolja, hogy a világon mindenütt vannak török zászlók, miért ne lehetne történetesen a szkopjei bazárban is? Próbálunk azzal érvelni, hogy Budapesten például nem látni török zászlót a piacon, tehát valami oka mégis csak lehet az albánok törökbarátságának, de Buci nem válaszol, csak nevet, és megmutatja nekünk az első macedóniai albán birkózóolimpikon fotóalbumát, még a jugoszláv időkben nyert az illető pehelysúlyban. Persze hogy őt is személyesen ismeri.

Chris Deliso újságíró nem rejti véka alá, hogy az albánok migrációja európai léptékben is veszélyeket rejt.

– Minden macedóniai interetnikai vita egyúttal az albán közösségen belüli vita is. Náluk mindegyik fél megpróbálja bebizonyítani, hogy nacionalistább a másiknál. Ez történt Koszovóban, Macedóniában, mindenütt, ahol albánok élnek. Ami a bevándorlást illeti, ne felejtsük el, hogy a migránsok között a szíriaiak után az albánok vannak a legtöbben. A bevándorlási őrületben valahogyan besodródtak Macedóniába is, mozognak, változtatják a helyüket, és hamarosan Közép-Európában, Magyarországon is megjelenhetnek. Sorosék legalábbis ezt szeretnék.

Hogy az albánok mennyien lehetnek, arról megoszlanak a vélemények. Az utolsó, 2002-es népszámláláson a lakosság 25 százaléka vallotta magát albánnak Macedóniában. Lehet, hogy a nagyobb születésszám miatt a számuk időközben növekedett, de azt is figyelembe kell venni, hogy sok albán Ausztriában, Németországban él, és nem vesz részt a macedóniai közéletben. Mi a 15 százaléktól 40 százalékig mindenféle becslést hallottunk, de úgy tűnt, maguk az albánok sem erőltetik a népszámlálást. Még kiderülne, hogy nincsenek is annyian, mint híresztelik. Mindazonáltal a jövő az övék, efelől nincs kétség.

Ellátogatunk Tetovóba, ahol Koszovó függetlensége után súlyos harcok robbantak ki 2001 nyarán. Akkor az albán gerillák összecsaptak a macedón rendőrséggel, s bár a béke végül megköttetett, a felszín alatt ma is parázslanak az indulatok. Tetovo alighanem a Balkán egyik legcsúnyább települése, a mi lelakott iparvárosaink valóságos Las Vegasnak tűnnek mellette. Koldus cigányok, rongyos utcai árusok, rozsdás házak, mocsok, bűz mindenfelé. A többség azonban albán nemzetiségű, és ez a tény a majdani politikai végelszámolásnál döntő érv lehet.

Már ma is meg lehetne rajzolni az Albániából, Koszovóból, Északnyugat-Macedóniából álló Nagy-Albániát, amelyről az albánok egyelőre nem beszélnek, de kétségkívül ezért a végső célért munkálkodnak. Útközben mindig pontosan tudjuk, hol járunk: ha sárga-piros zászlók lengedeznek a magánházakon, akkor macedón a település, ha piros-fekete, akkor albán. A kétnyelvű táblákról a helyi többség szépen, módszeresen lehúzogatja, lefújja a kisebbségi nyelvű feliratokat. S akárcsak Boszniában, itt is dzsámik, minaretek nőnek ki a semmiből.

Valami készül errefelé. Illetve, mindenki készül az elkerülhetetlenre, már csak az időpont kétséges.

Az teljesen kizárt, hogy, mondjuk, két emberöltőn át a macedón és az albán közösség békésen, nyugalomban éljen egymás mellett. Valamelyik közösség fel fogja számolni a másikat, és a tippünk az, hogy a végén azok győznek, akik többen lesznek, tudják, mit akarnak, vallási, kulturális hátterük pedig erősebb, mint a vetélytársé.


Orbán Viktor a példa

Bármerre járunk, Orbán Viktort mindenki ismeri. Tényleg mindenki. A bazári árus éppen úgy, mint a politikus. S bár programjáról, elképzeléseiről csak a szakemberek tudnak részleteket, arról mindenki hallott, hogy hazánk – európai ellenszélben – a macedón jobboldalt támogatja, s hogy Magyarország kerítést épített a határra. Ezekről aztán, pártállástól függően, mindenkinek megvan a saját véleménye. A jobboldalon mindenesetre a Fidesz a példa.

– Nem ismerem személyesen Orbán Viktort, de egyetértek vele. Védi az állami szuverenitást, a családot, a konzervatívok hagyományos értékeit. Amit Sorosról mondott, teljesen igaz, hiszen ő olyasvalaki, aki az emberiességünkre támad. Gyűlöli a határokat, a nemzeteket, mindent, ami egyedi bennünk. Orbán Viktor azok közé a kevés számú európai politikusok közé tartozik, aki fellép a parttalan nihilista globalizmus ellen – mondja Chris Deliso.

– A magyar miniszterelnöktől megtanulhattuk, hogy első a saját nemzetünk érdeke. Ez az a pont, ahol a dolgok találkoznak, ezért a hozzáállásért támadják a macedón, a magyar, a lengyel kormányt. Mi, macedónok talán többet értettünk a budapesti és varsói baloldali ellenzék tüntetéseiből, mint mások. Hajszálpontosan a szkopjei forgatókönyv szerint zajlott minden, még a műemlékek és épületek elleni vandalizmus is valamiféle közös akaratot mutatott – vélekedik Cvetin Chilimanov.

Szkopjétól távol, az Ohridi-tavon hajózunk. Hétszáz méterrel vagyunk a tengerszint felett. A víz kristálytiszta, az ég kék, a távolban festői hegyek. Sok-sok évszázaddal ezelőtt itt, a környéken született Cirill és Metód tanítványa, Szent Naum. Az egykori kolostor ma is ott áll, ahova 905-ben Naum építette. Innen indult el a szláv írásbeliség, tanítványok százai, ezrei rajzottak ki az Ohrid melletti szellemi műhelyből. Az Ohridi-tó közepéről nézve, ahogyan a vízen lebegünk, három ország határvidékén járunk. Hátunk mögött Macedónia, előttünk Albánia, kicsit odébb Görögország. Minden ország egy karnyújtásnyira egymástól.

S bár az ember pompásan érzi magát Tose Angelovszki hajóján, arra gondol, hogy túl sűrűn vannak itt a népek. Ahol pedig nagy a sűrűség, ott nagy az izgés-mozgás is – arra pedig a magunk mögött hagyott XX. századból pontosan emlékszünk, ilyenkor mi szokott történni.

Mi lesz veled, Macedónia? Mi lesz veled, Európa?

Szentesi Zöldi László

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

Lapszám: