Volt egyszer egy Rosa Parks nevű, feketebőrű asszony, akit később az amerikai Kongresszus a „szabadságmozgalom szülőanyjának” nevezett, miután az ’50-es évek közepén azzal tiltakozott a megkülönböztetés ellen, hogy nem volt hajlandó a buszon a fehérektől elkülönítve ülni. Nagy dolog volt ez akkoriban. Hogy mit gondolnak Parks asszonyról a mai michigani, feketebőrű egyetemisták, azt nehéz elképzelni, mivel mostanában azzal szórakoztatják magukat, hogy a bőrszínükre hivatkozva külön területet követelnek maguknak a kampuszon.

A konzervatív Breitbart.com beszámolója szerint a Michigan állambéli egyetemen (University of Michigan) létezik egy Diákok az igazságosságért (Students4Justice) elnevezésű csoportosulás, amelynek tagjai olyannyira szociálisan érzékenyek, hogy szerintük a nem-fehér egyetemistáknak külön területet illenék biztosítani az intézményen belül.
Vannak tehát a fehérek – akik bőrszínük miatt nyilvánvalóan és születésüktől fogva kizárólag elnyomók lehetnek – és velük szemben a mindenki más, akik pedig nyilvánvalóan az elnyomottak, és ebből következően folyamatos védelemre szorulnak az előbbiektől: a követelés értelmében fizikailag is.

Erről persze a felkent emberjogi – színesbőrű jogi? fehérellenes jogi? – aktivisták nem csupán egymás között értekeznek. Petíciót nyújtottak be ugyanis az egyetem rektorának, Mark Schlisselnek, mely szerint szükségük van egy „állandó, kijelölt területre a kampusz központi részén, ahol a feketebőrű és [egyéb] színesbőrű diákok gyülekezhetnek és a társadalmi igazságosságért munkálkodhatnak.”

Értjük, ugye? Társadalmi igazságosság a társadalom egy jelentős – többségi – szeletének tudatos kirekesztésével azon okból, hogy nem megfelelő a bőrszínük.

A rektor egyelőre elutasította a követelést. Nem is akármire hivatkozva: az egyetem ugyanis – szerény tízmillió dolláros befektetéssel – már megkezdte egy új, „multikulturális központ” felépítését. Van ám ilyen most is, csak azzal a baj, hogy a kampusz szélének közelében helyezkedik el, így az odalátogatók „néha úgy érezhetik, hogy a perifériára szorulnak”.

Hogy a bevezetőben említett Rosa Parks vagy éppen az ifjabb Martin Luther King látja-e a síron túlról, mivé vált az általuk is fémjelzett, amerikai emberjogi mozgalom, nem tudhatjuk. Ha látják, és kibírták, hogy agyukat ne mossa át teljes mértékben a szélsőségesen liberális és egyben – micsoda paradoxon! – végletekig rasszista média, az üresfejű, elefántcsont-tornyokból kiabáló, a realitástól mindenféle értelemben teljességgel elszakadt, hollywoodi megmondóréteg, akkor – velünk együtt – ők is minden bizonnyal megrettenve nézik, ahogy egykori küzdelmüket és eredményeiket az utódaik az övékkel szöges ellentétben lévő célokra használják ki.

-SVÁ-