A texasi Houstonra lecsapó Harvey hurrikán ismét megmutatta az ember kiszolgáltatottságát a természet szeszélyeivel szemben. Teljes pesszimizmusra azonban még sincs ok. Noha évről évre több természeti katasztrófa sújt le az emberiségre, és az okozott anyagi kár is egyre jelentősebb, a halálos áldozatok száma alacsonyabb, mint valaha.

Fotó: MTI/AP

A menetrendszerűvé váló hurrikánok, mára valóságos show-műsorokká nőtték ki magukat az Egyesült Államokban. A hírműsorok évről évre látványosabb felvételekkel mutatják be a pusztítást, a Nemzeti Gárda, a katasztrófavédelem és a tűzoltóság emberei pedig valóságos nemzeti hősökké avanzsálnak. Aligha meglepő, hogy ilyenkor a politikai elit is felsorakozik. Az elnökjelöltek vagy épp regnáló államfők zakójukat esőkabátra váltják, és rátermettségüket, bátorságukat, valamint szolidaritásukat demonstrálva a katasztrófa helyszínére repülnek.

A lassú reakció súlyos következményekkel járhat. Az idősebb George Bush részben az Andrew hurrikánra adott lassú válasza miatt bukta el újraválasztását. Tizenhárom évvel később pedig fiát, George W. Busht szedték ízekre a kongresszusi választásokra készülő demokrata politikusok és a hozzájuk köthető sajtó a Katrina hurrikánra adott teszetosza válasza miatt. A fénykép, amelyen ifjabb George Bush tehetetlenül szemléli repülője ablakából a pusztítást, elnöksége kudarcának jelképe lett. A fiaskó azóta intő jel lett arra, hogy egy vezetőnek – ha kamera van a közelben – bizony embernek kell lennie a gáton.

Barack Huszein Obama számára 2012-es újraválasztási kampánya során pont kapóra jött a Sandy hurrikán. A sajtó ódákat zengett a szövetségi kormány gyors és bőséges segélyszállítmányairól, és egy időre még a kétpárti összeborulás is megvalósult, amikor New Jersey republikánus kormányzója, Chris Christie hangzatos beszédben méltatta az elnököt.

Négy évvel később, mikor a Harvey hurrikán lesújtott Louisianára, Donald Trump ébredt elsőként. A republikánus elnökjelölt demokrata vetélytársát, Hillary Clintont megelőzve szinte azonnal a helyszínen termett. „Make America Great Again” (Tegyük Amerikát újra naggyá) feliratú baseballsapkájában túlélők és károsultak gyűrűjéből ekézte az épp szabadságát töltő Obamát. A szavazók pedig meghálálták neki a kiállást.

Donald Trump most elnökként is jelesre vizsgázott válságmenedzsmentből. Tudta, hogy a Harvey-t – elnöksége első természeti próbatételeként – kiemelt figyelem övezi, ezért gyorsan reagált: egyetlen nap leforgása alatt egy tucat Twitter-üzenetet írt, amelyekben a hurrikán kivételes méretére hívta fel a figyelmet. Stábja gyorsan kiszivárogtatta azt is, hogy az elnök azonnal Texasba akart utazni, de biztonsági emberei végül óva intették a katasztrófa közvetlen helyszínének meglátogatásáról. Az elnök így a mentést előkészítő munkálatok helyszíneit kereste fel, valamint meglátogatta a menekülőket. Együttérzését demonstrálandó, Donald Trump személyes vagyonából egymillió dollárt ajánlott fel a károsultaknak, a kongresszustól pedig közel nyolcmilliárd dollárt kért a helyreállításokra. A látványos gesztus aligha véletlen. Az elnök bizonyára nagyon jól tudja, hogy amint a felhők szertefoszlanak, záporozni fognak rá a demokraták támadásai, amiért felmondta a párizsi klímaegyezményt, hozzájárulva ezzel a Harvey-hez hasonló hurrikánok kialakulásához.

A politikai opportunizmus ellenére azonban tény marad: az Egyesült Államokban a katasztrófaelhárítás nem a pártpolitika, hanem a technokraták feladata, a megelőzésre és újjáépítésre elkülönített költségvetés pedig mindig kétpárti megegyezésen alapul. A Harvey hurrikán pusztítása mértékének pedig végképp semmi köze sincs a pártpolitikához. Sokkal inkább magyarázható azzal, hogy Houston városának lakossága 1990 óta negyven százalékkal, 2,3 millió emberre nőtt. Ebből kifolyólag amellett, hogy megindult az árterületek beépítése, drámaian megnőtt a lebetonozott és aszfalttal borított területek kiterjedése is, így a talaj természetes vízszívó képessége lecsökkent. A lezúduló víz tehát ahelyett, hogy elfolyna, a lakóházak közti utakon hömpölyög.

A természeti katasztrófák egyre gyakrabban sújtanak le: évente világszerte 22 millió embernek kell elhagynia otthonát hasonlók miatt.

Miközben a világ Texasra figyelt, Indiában, Bangladesben és Pakisztánban 1200 ember meghalt, milliók pedig otthonaik elhagyására kényszerültek az átlagosnál intenzívebb monszun következtében. Egy hónappal korábban pedig Sierra Leonéban vesztette életét földcsuszamlásokban több mint ezer ember.

A klímaváltozáshoz köthető természeti katasztrófák száma évről évre növekszik. Míg 1975 és 1984 között 1300 ilyen esetet jegyeztek fel, 2005 és 2014 között már 3900-at. És a helyzet csak rosszabb lesz. Az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO becslése szerint évről évre hat százalékkal nő a hurrikánok okozta kár. Európában az árvizek pusztításának mértéke 2050-re, a maiak ötszörösére fog növekedni.

A csapások megszaporodásával a keletkezett kár is egyre nő. A különböző természeti katasztrófák okozta pusztítás évente 150 és 200 milliárd dollár veszteséget okoz az érintett nemzetek gazdaságának. Ez azonban csak a kisebbik része a károknak. A Világbank 2017. márciusi jelentése szerint ugyanis a katasztrófák nyomán a fogyasztásban is kiesés jelentkezik, aminek globális összértéke eléri az 520 ezer milliárd dollárt. Ez összességében annyi, mintha a visegrádi országok teljes évi nemzeti összterméke köddé válna.

Van azonban jó hír is. Miközben a katasztrófák okozta gazdasági károk évről évre nőnek, a halálozások száma visszaesőben van. Ma már kevesebb mint feleannyian veszítik életüket természeti csapásokban világszerte, mint egy évtizeddel korábban, az egy évszázaddal előbbi adatokhoz képest pedig csak töredéknyi az elhalálozások száma. Az 1970-ben Bangladesre lesújtó ciklon 300-500 ezer embert ölt meg. Egy hasonló erősségű, szinte ugyanoda lesújtó 2007-es vihar már alig több mint négyezret. Az Egyesült Államok történetének legnagyobb hurrikánja, amely 1900-ban csapott le Galvestonnál, hatezer embert ölt meg. Háromszor többet annál, mint ahány áldozatot a Katrina szedett 2005-ben, pedig egy évszázaddal korábban még jóval kevesebb ember élt a Mexikói-öböl partján.

Az emberáldozatok számának csökkenése a technika fejlődésének, az előrejelző rendszereknek, a javuló logisztikának köszönhető. A megfelelő forrásokkal rendelkező fejlett világ mára drasztikusan csökkenteni tudta a halálesetek számát. A szegényebb országok – bár esetükben is csökkent az áldozatok száma – még mindig sokkal rosszabbul járnak gazdagabb társaiknál. Az elmúlt két évtized több mint hétezer természeti katasztrófájában elhunyt egymillió négyszázezer ember kilencven százaléka fejlődő ország lakója volt.

A felkészültségen ugyanis szó szerint élet vagy halál múlhat. 2010 januárjában 7-es erősségű földrengés söpört végig Haitin, amely 220 ezer ember életébe került. Egy hónappal később Chilét egy ennél is erősebb, 8,8-as földrengés sújtotta. Itt azonban alig ötszáz ember vesztette életét. Hogy a pusztítás mértéke közti különbség minek tudható be, egyértelmű. Chilében jó ideje szigorú építkezési szabályok vannak érvényben, amikor pedig a baj bekövetkezett, Michelle Bachelet elnök azonnal mozgósította a belföldi forrásokat, és nemzetközi segítséget is kért. Haiti vezetése ezzel szemben megbukott a vizsgán. A szigetországban korábban teljesen szabályozatlanul húzták fel az épületeket, a kormány pedig már a katasztrófa előtt sem tudta ellátni alapvető feladatait.

A természeti csapások negyven százaléka, a haláleseteknek azonban közel hetven százaléka ma Ázsiában következik be. A túlnépesedés, az árterek szabályozatlan beépítése ugyanis drámaian megnövelik a kockázatokat. A szegény embert pedig még az ág is húzza.

Sayfo Omar