Novemberben már jócskán bent járunk az őszben. A természet nyugovóra tér, az emberek fölkészülnek a télre, reménykedve, hogy rövid lesz és jön a tavaszi újjáéledés. A halál folyamata az őszi természeten látszik a legjobban. A tavaszi új kezdethez előbb át kell jutni a tél sötétjén. Nem véletlen, hogy mindenszentek ünnepe és halottak napja éppen e késő őszi, hideg, elmúlásra emlékeztető hónapban van. Ennek az évszaknak a borongós hangulatában gondolunk legtöbbet a halálra. Ami egyszer megszülethet, életet kapott, az törvényszerűen elmúlik, meghal. Nehéz ezzel szembesülni, és főleg elfogadni, mert emberi léteünk egy olyan ajándékot is kapott, amin nem tudunk átlépni: ez az emlékezet. Hiába lépték át halottaink a lét és nemlét küszöbét, életük eredménye, munkájuk nyoma, az élet tovább adásának megfejthetetlen rejtélye, mosolyuk, haragjuk, könnyeik, gesztusaik velünk vannak.

Minden nemzet egy nagy családnak tekinthető, sőt tágabb értelemben az egész világ is. Nemzetünknek, az egész emberiségnek is vannak halottai. Generációk fekszenek temetők sírjaiban, vagy csataterek sebtében megásott gödreiben. Sokakról nem is tudja a rokonság, a nemzet, hogy hol alusszák örök álmukat.

Magyarország területén a különböző korokból sok millió embert temettek el. Szerény számítások szerint a Kárpát-medencében a honfoglalásig mintegy 20-40 millió ember fekszik a föld alatt. Nemcsak magyarok, előttünk élt népek, megtelepedettek és csak átvonulók. Mind valamilyen nyomot hagytak maguk után, kultúránkban, nyelvünkben, fizikai megjelenésünkben. Ők is a mi halottaink, szerves részét képezik a mai magyarságnak.

Nagyon szép gondolat, hogy az év során legyen egy nap, amikor a nemzet halottaira emlékezik. Mert az emlékezetüket vesztett népeknek jövőjük sem lehet. Kikre emlékezik a magyarság? A családok hozzátartozóikra, rokonaikra, a nemzet minden halottjára. Temetőinkben egész történelmünk benne van, de abban is, hogy egyáltalán megadták-e a végtisztességet azoknak, akik nem az élet természetes befejezéseként hagyták itt az árnyékvilágot, hanem erőszakkal vették el életüket. Különösen időszerű erre emlékezni akkor, amikor az ’56-os forradalom és szabadságharc több mint félszáz évfordulója közelében vagyunk. Talán az egész világ is a magyar áldozatokat gyászolja.

Október-november elborzasztó látványa merül föl a múltból: gyerekkorú fiúk, nagyapakorú, katonaviselt férfiak, anyák, fiatal férfiak és lányok, katonák dermedt tetemei a pesti utcákon. Temetésük golyózápor közepette folyik ott, ahol éppen ásható földet találtak. Egyéni sírok, közös sírok, jeltelen vagy valamivel megjelölt sírok, keresztek parkokban, kertekben.

A forradalom vérbefojtása utáni megtorlások közben meggyilkolt hősöket csak elkaparták, nem temették. Sírjaikat rendőrlovakkal megtaposták, nem jelölték meg az utókornak. Elfelejtették a gyilkosok, hogy egyszer kinyílnak a sírok és kilépnek a halottak. Nem marad titokban semmi. Nagy bűne kormányainknak, hogy nem vonták felelősségre a vérengzéseket elkövető gyilkosokat.

Mehetünk távolabb is az időben, halottaink mindenütt és mindig voltak. Gondoljunk az első világháború véres csatáira, az itáliai Doberdó, Piave környékére, azokra a katonákra, akiket hiába vártak haza gyermekek, feleségek, szülők. Aztán a második világháború hőseire, akiknek tragédiájáról szólni sem lehetett, kollektív bűnösöknek tekintve, szándékosan elfeledkeztek róluk. Az első világháborús hősöknek legalább jutott több településen közös emlékmű, de ezek gondozását évtizedekig is csak titokban, félve végezték. A Don-kanyar jeges, havas viharaiban, fölszerelés nélkül küzdő magyar honvédek görcsbe rándult testtel maradtak a hóbuckák között. Valakik – emberek! – valahol elföldelték őket, jeltelen sírjaik fölött azóta is süvít a jeges szél. Majdnem kétszázezren voltak. Emlékmű alig hirdeti tragédiájukat. Nagy tartozása ez a hazának, a nemzetnek.

Nem hagyhatók ki az internálótáborokban, a Gulágon évtizedekig fogva tartottak sem, mert nem mindenki élte túl a tábori élet megpróbáltatásait. Emlékezzünk a kitelepítettek, az otthonukból elűzött magyarokra, akik közül sokan éltükkkel fizettek a megpróbáltatások alatt.

Emlékezzünk minden elhunyt magyarra, minden diktatúra minden áldozatára, gyújtsunk gyertyát értük, hogy az aprócska láng fénye hazavezesse őket, mert bajban van a nemzet. Mondják el, mit kell tennünk, mit jelent a hazaszeretet, a bátorság, mert ők már mindent tudnak.

Hankó Ildikó