Kutatócsoport alakult a magyar tudomány berkein belül a mohácsi csata és korának vizsgálatára. A szakemberek szerint világosabbá válhat a csata helyszíne és ebből következően a lefolyása, emellett sokkal pontosabb ismereteink lesznek a Mohácshoz vezető útról, a Jagelló-kor egészéről és ennek folytán a sokat feszegetett felelősség kérdéséről.

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja (MTA BTK) és a Pécsi Tudományegyetem 2017-ben közös pályázatot nyújtott be „Mohács 1526–2026 – Rekonstrukció és emlékezet” címmel az MTA Kiválósági Centrumok pályázatára. A projekt három évre 120 millió forint támogatást kapott a csatával összefüggő kérdések vizsgálatára. A kutatási program két vezetője, dr. Fodor Pál turkológus-történész, az MTA BTK főigazgatója és dr. Pap Norbert geográfus-történész, a Pécsi Tudományegyetem történeti és politikai földrajz professzora nyilatkozott a Demokratának arról, miért szükséges újravizsgálni a mohácsi csata előzményeit, magát az ütközetet és annak következményeit.

Hol, hogyan és miért?

Az I. Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír irányítása alatt álló mintegy hatvanezer fős oszmán sereg 1526. augusztus 29-én ütközött meg a Jagelló-házból származó II. Lajos magyar és cseh király, valamint a Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György vezette keresztény – magyar, cseh, horvát, lengyel és más közép-európai népek fiait felvonultató – 25-27 ezres sereggel.

Az utókor ítélete szerint „a mohácsi vész” történelmi fordulópont volt, a vereség megpecsételte a Magyar Királyság sorsát. A csata nem csupán súlyos anyagi és emberi veszteségeket okozott a közép-európai keresztény államoknak, de kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a magyar nemzeti és a mohácsi lokális identitásra is. Emlékezete majdnem ötszáz éve foglalkoztatja az utódokat, a reflexiók szinte a csatával egy időben megjelentek, és napjainkig jelen vannak. A magyar történelemtankönyvek az eseményeket úgy értékelik, hogy a vereséget az országos méltóságok politikája idézte elő, akik fontosabbnak tartották saját céljaikat az ország érdekeinél, így az összeomlás elkerülhetetlen volt. Innen ered a „turáni átok” fogalma is, miszerint a magyar nép sorsát mindig a széthúzás pecsételte meg.

A mohácsi eseményeket vizsgáló történészcsoport szerint forrásokkal igazolható, hogy nem a széthúzás vezetett a magyar államiság megszűnéséhez, mert a mohácsi vereség elkerülhetetlen volt.

A kutatók elmondták, a közelgő ötszáz éves évforduló megemlékezéseket, kiállításokat, kiadványokat, új beruházásokat is hoz majd magával, a nagyszabású ünneplésekbe korszerű ismeretek és a XXI. századi társadalmi viszonyokat tükröző interpretáció nélkül nem lehet és nem is érdemes belevágni.

– A mohácsi csatát sok tekintetben még a romantikus, XIX. századi vagy éppen a szocializmus korára jellemző múltértelmezések uralják a közvéleményben. Ezekkel nem lehet és nem szabad 2026-ban ünnepelni. Ahogy minden korszaknak, a ma élő nemzedékeknek is meg kell fogalmazniuk viszonyukat a csatához és annak tágan értelmezett körülményeihez. Továbbá a kutatás számára sok új lehetőség nyílott a technológiai fejlődés révén is. Olyan természettudományos, informatikai, földtudományi módszerek nyertek teret, amelyekről még tizenöt-húsz éve is csak álmodni mertünk. Most elérhetők, bevethetők ezek a műszerek és módszerek, amelyek segítenek bennünket a csatatér egykori környezeti viszonyainak az értelmezésében – foglalta össze a kutatás küldetését Pap Norbert.

Függetlenül a közelgő évfordulótól, a Mohács-probléma, az akkori politikai és létkérdés talán aktuálisabb, mint valaha. Történelmi sorsfordulóinkon már korábban is többször felmerült a Mohács korával való összehasonlítás igénye. Sok tekintetben nagyon hasonló kérdéseket kell megválaszolnunk ma is. A csatával kapcsolatban a tudományban tucatszám születtek a koncepciók: a „hol, hogyan és miért történt” problémakörét sokan sokféleképp látták. Nincsen tudományos konszenzus alapvető kérdésekben sem. Ezért a kutatók szerint újbóli megválaszolásuk megkerülhetetlen.

Dr. Fodor Pál

Feltáratlan tömegsír

A feladat a következő: hogyan lehet az írott forrásokat, a régészeti jelenségeket és a hagyományt összhangba hozni. A kutatás koncepciójának központi eleme, hogy a helyes csataértelmezéshez szükséges a XVI. századi környezeti viszonyok rekonstruálása.

– Csak ha tisztába jövünk a mohácsi sík és környezete vízrajzával, domborzatával, településrendszerével és a földhasználati viszonyokkal, akkor érthetjük meg a szemben álló seregek vezetőinek szempontjait és gondolkodását. Azt, hogy miért éppen úgy vezényelték csapataikat, ahogy, és mi az, amit ezen környezeti elemek figyelembevételével észszerűnek láttak. Keressük a kitüntetett pozíciókat: a táborozási helyszíneket, a felvonulási útvonalakat, azokat a helyeket, amelyek alkalmasak voltak ilyen seregek összecsapásaira, és igyekszünk kizárni azokat a helyeket, amelyek viszont biztosan nem. Tekintetbe véve, hogy milyen nagy területeket borított víz ezen a síkon, erős korlátozó tényezőkkel számolhatunk. A forrásokban megjelenő földrajzi jellemzőket meg kell határozni ahhoz, hogy a leírásokban szereplő helyeket azonosítani tudjuk – mondta Pap Norbert.
Kérdésünkre, miszerint a kutatás miért foglalkozik a tömegsírokkal, ha a hatvanas, hetvenes években már feltárták azokat, a kutató válaszában elmondta, összesen öt tömegsírt tártak fel Sátorhely községnél, amelyek a jugoszlávokkal való szembenállás idején létesített védelmi árkok kiásása közben kerültek elő, illetve amikor a Mohácsi Történelmi Emlékhelyet alakították ki. Ma sem világos, kik voltak azok a katonák, akiket ezekbe a sírokba temettek.

Felmerült, hogy a magyar tábor őrei, esetleg a csata után kivégzett foglyok földi maradványai kerültek elő, mások ezeket az értelmezéseket elvetik. Mivel ezzel együtt is az elesettek kevesebb mint öt százaléka fekszik ezekben a sírokban, ezért szükséges a további kutatás.

A kutatócsoport már új eredménnyel is büszkélkedhet. Sikerült azonosítaniuk a csatahely környezetében a XVII. században létesített és a XX. század elejéig emlékezetben tartott oszmán győzelmi emlékmű pontos helyét, jellegét és változási folyamatait. Ez a szakrális építmény, amely Szulejmán szultánnak és a csatában elesett oszmán katonáknak állított emléket, az eszék–budai hadiút mentén álló és a XX. század második felében megsemmisült Törökdombon állt. A kutatásról a Történelmi Szemle című folyóirat 2018/2. számában közlik az izgalmas eredményeket.

Dr. Pap Norbert

Nemzeti minimum

Ezen túl számos elhanyagolt vagy nem kellően vizsgált része van Mohács témakörének, amellyel a kutatócsoport behatóan foglalkozik. Ilyen például számos emlékezeti terület: Mohács a zenében, az irodalomban, a kora újkori történetírásban, a képzőművészetben, oktatástörténetben, köztéri elnevezésekben és emlékművekben. Bizonyos kérdésekben a kutatók szinte semmilyen előzményre nem támaszkodhatnak, ugyanakkor sokat segít, hogy szinte mindenkit sikerült bevonni a kutatócsoportba, aki valamilyen módon már letette névjegyét valamelyik témában.

A kutatók arra törekszenek, hogy minél több kérdésben konszenzusra jussanak, nemzeti minimum alakuljon ki Mohács összetett témakörében. Kérdésünkre, hogy a kutatás után milyen szempontból helyeződhet más megvilágításba az esemény, Fodor Pál úgy válaszolt, egyrészt világosabbá válhat a csata helyszíne és ebből következően a lefolyása, másrészt sokkal pontosabb ismereteink lesznek a Mohácshoz vezető útról, a Jagelló-kor egészéről és ennek folytán a sokat feszegetett felelősség kérdéséről.

– Elárulhatjuk, már most sokkal jobb kép rajzolódik ki a kor Magyarországáról, mint ami a köztudatban él. Jobban fogjuk látni a csata utáni másfél évtized történetét és összefüggéseit is. A tisztázásra azért is szükség van, mert mint néhány kollégánk meggyőzően kimutatta: a Habsburg-udvar vagy éppen a XX. századi kommunista diktatúra saját politikai és ideológiai céljai érdekében festette le az erkölcsi züllés, az anyagi romlás és a felelőtlenség korszakaként a Mohácsot megelőző évtizedet, holott az akkori Magyarország semmivel sem működött rosszabbul, mint a kortárs európai államok többsége. Sok új ismereten és tényen alapuló kutatásunk eredményeképpen remélhetőleg az egész korról sokkal reálisabb képünk lesz majd – mondta Fodor Pál.

Hozzátette, szinte a csata másnapján megkezdődött a bűnbakkeresés, amelyben a Habsburg-dinasztia élen járt, hiszen 1526-ban azonnal benyújtotta igényét a magyar trónra. A vereségért egyértelműen a korábbi uralkodóházat és a vezető réteget tették felelőssé. Ez a nézet vált uralkodóvá a magyar történetírásban, amelyet a nyugati történetírók is átvettek. Jól felfogott érdekükben állt, hiszen ezzel eltolták maguktól a felelősséget. A magyarok nemcsak vesztettek, de még bűnösöknek is be lettek állítva, így a Jagelló-dinasztia gyorsan a süllyesztőbe került.

Fodor Pál elmondta, az elfogulatlan, de nem közömbös értékelésnek elsősorban az ok-okozati összefüggésekre, az igazán nyomós okok és összetevők számbavételére kell irányulnia, és óvatosan kell bánnia a felelősség megállapításával, hiszen az akkori döntési helyzeteket ma már igen nehéz átlátni és főleg átélni. Ugyanilyen lényeges, hogy a vizsgálatokat mindig a lehető legtágabb összefüggéseket figyelembe véve végezzük, és így vonjunk le következtetéseket. A kutató szerint Mohácsnál van egy nagyon egyszerű, könnyen belátható „igazság”: nem a vakszerencse vagy az egyéni rátermettség döntött, hanem az erőviszonyok, amelyek nagyon egyenlőtlenek voltak.

Katonai létszámban legalább háromszoros, népességszámban három-négyszeres, míg anyagi erőforrásokban tízszeres fölényben voltak az oszmánok. Ez gyakorlatilag eldöntötte a küzdelmet. A magyar szereplők tisztában voltak ezzel, tudták, mire számíthatnak, és ennek tudatában lett a válaszuk a vitézség, a helytállás, a felelősség vállalása. A kutatócsoport szeretné, ha munkájuk eredményeként a mohácsi csatához tapadó negatívum identitásfejlesztő eszközként pozitívra változna, és mindez beépülne a magyar történelmi közgondolkodásba.