A nyílt társadalom eszméje a nemzetállamot egy, a fejlődés útjában álló, azt gátló tényezőként kezeli. Ezért különféle országjelentésekkel, a bírósági jogalkalmazás vagy éppen az Európai Parlament tagjainak befolyásolásával igyekeznek támadást intézni az állami szuverenitás ellen, de idetartozik az is, amikor bizonytalanságot próbálnak előidézni a választások tisztasága, legitimitása kapcsán – mondta a Demokratának Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– Felháborodott a Gulyás Márton-féle Közös Ország Mozgalom, amiért az Országgyűlés Igazságügyi Bizottságának döntése alapján nem tárgyalja a parlament a kezdeményezésükre született választási törvényjavaslatot. Szerintük ezzel a Fidesz megerősítette: egypártrendszert akar. Az egyik legfőbb problémájuk a jelenlegi szisztémával, hogy a győztes nagyobb arányban lehet jelen az Országgyűlésben, mint ahány százalékot a választásokon kapott. Ez valóban igazságtalan?

– Ameddig a legfontosabb demokratikus, alkotmányos alapelvek érvényesülnek a választójog kapcsán, addig nem lehet beszélni olyasmiről, hogy egy választási rendszer igazságos vagy igazságtalan, jó vagy rossz. Amíg ugyanis egy országban általános, titkos és egyenlő a választójog, az állam saját belátására, politikai hagyományaira, politikai klímájára van bízva, hogy ezen belül milyen megoldást alkalmaz. Ez a megoldás például függ attól, hogy az adott országban milyen típusú pártrendszer alakult ki, mennyire konszenzuskereső a politikai klíma, és így tovább. Az EU-s országokban is megtalálható a három különböző választási rendszer jóformán valamennyi válfaja.


– Melyek ezek?

– Vannak a többségi rendszerek, ezt angolul úgy hívják, hogy „first past the post”, vagyis a győztes mindent visz. Itt csak egyéni választókerületek vannak, és aki megszerzi egy választókerületben a szavazatok relatív többségét, az kapja a mandátumot. Ilyen működik például az Egyesült Királyságban is. Ebben a rendszerben aki helyben népszerű, az bekerül a parlamentbe, viszont hiába van mondjuk egy politikai erő országosan tizenöt-húsz százalékon, mint fénykorában például a Nigel Farage-féle UKIP, amennyiben egyetlen olyan választókerület sincs, ahol a relatív többséget meg tudná szerezni, nem jut parlamenti képviselethez. A másik nagy csoport az arányos választási rendszer, ami tiszta formájában lényegében sehol sem működik, talán az izraeli áll ehhez a legközelebb. Az ilyen rendszerekben jellemzően csak pártlisták vannak, és amilyen arányban érkeznek rájuk a szavazatok, olyan százalékban lesz mandátumuk az egyes pártoknak a parlamentben. De ezeknél is lehet torzító tényező például, ha van bejutási küszöb, mert akkor az ez alatt maradó pártok voksai kiesnek. A legáltalánosabb megoldás, hogy a két rendszernek valamilyen vegyítését alkalmazzák.


– Ahogyan Magyarországon is.

– Igen, 1990 óta nálunk is így van. Vagyis van a többségi ág, amit az egyéni választókerületek jelentenek, illetve az arányos elem, a pártlisták. Nálunk az volt a kiindulópont a rendszerváltozáskor, hogy a magyar választástörténeti hagyományhoz hozzátartozik a helyi képviselet, viszont nyilvánvalóan meg kell teremteni annak is a lehetőségét, hogy a helyi szinten kevésbé beágyazott, kisebb pártok is képviselethez juthassanak. Korábban körülbelül 54 százaléknyi mandátum keletkezett listáról, a többi egyéni körzetből, a 2011-es új törvény alapján ez az arány enyhén módosult, most az egyéni képviselők adják az Országgyűlés nagyjából 53 százalékát. Tehát valóban erősödött némileg az egyéni ág, a „vegyességre” épülő alapfilozófia azonban 1990 óta valamennyi választáson ugyanaz. Aki most jön rá, hogy ez egy úgymond igazságtalan rendszer, az a rendszerváltozás óta lényegében az összes voksolást illegitimnek nevezi.


– Azt szokták mostanában mondogatni az ellenzékiek, hogy 2014-ben csupán 44 százaléknyi listás szavazattal szerzett kétharmadot a Fidesz, ami szerintük igazságtalan.

– Nem teszik hozzá, hogy az egyéni körzetek 90 százalékát is elhozta a jobboldali párszövetség. De arra is érdemes emlékezni, hogy 1994-ben az MSZP-nek 33 százaléknyi listás szavazattal lett abszolút többsége, majd miután összefogott a kevesebb mint húsz százalékot elérő SZDSZ-szel, kétharmaduk lett a parlamentben. Ebből kiindulva a Horn-kormányt is illegitimnek lehetne tételezni. Erkölcsi értelemben talán az is volt. De visszatérve az alapkérdésünkre: az elvi vita tehát abban van, hogy a Közös Ország úgymond civil aktivistái szerint a legfontosabb a reprezentativitás, vagyis hogy a mandátumeloszlásnak a lehető legjobban tükröznie kell a szavazati arányokat, a másik felfogás pedig azt mondja, a reprezentativitás is fontos, de ennél lényegesebb, hogy a demokratikus választások eredménye stabil kormányzó többséget eredményezzen. Márpedig egy arányos választási rendszerben nagyon elaprózódnak a mandátumok, erős a koalíciós kényszer.


– Ami többnyire bizonytalansághoz vezet…

– Valóban, például a mediterrán országokban, Olaszországban, Görögországban jellemző, hogy „szétesik a politika”. Olaszországban a második világháborút követő hetven évben ötvenvalahány kormány volt. Egy-két miniszterelnök tudta csak kitölteni a ciklusát. Németországban azt látjuk, hogy gyakran jön létre nagykoalíció, aminek pedig többnyire az a következménye, hogy a nagy pártok bemennek középre, és egyre több elemet emelnek át a másik néppárt politikájából. Erre jó példa a CDU „szociáldemokratizálódása”, vagyis hogy a kereszténydemokraták még világnézeti kérdésekben is átvették az SPD álláspontját, például a homoszexuálisok házasságának vagy az atomenergia tiltásának ügyében. Ezekkel az arányos rendszerekkel szemben a magyar, akár a korábbi, akár a mostani, megadja a stabil kormánytöbbség kialakulásának lehetőségét, de emellett érzékelhető társadalmi támogatottság, az ötszázalékos küszöb elérése esetén a kispártok is bejuthatnak a parlamentbe.


– Ezt a küszöböt a Közös Ország javaslata szintén lejjebb vinné, négy százalékra.

– Ezek a számok igazából nem a rendszer lelkét érintik. 1990-től 1993-ig négy százalék volt a bejutási küszöb, amit politikai megfontolásokból, az akkor szélsőségesnek gondolt pártok bejutását megakadályozandó, megemeltek, hiszen a jobboldal és még az MSZP is félt a Munkáspárttól, illetve az akkoriban megalakult MIÉP-től. Azt, hogy négy- vagy ötszázalékos határt húzunk meg, marginális kérdésnek tartom.


– A liberálisok szeretik a kvótákat is: javaslatuk szerint a pártlistákon nem szerepelhetne egymás után három férfi, vagyis minden három jelöltből legalább egynek nőnek kellene lennie. Ilyen van máshol?

– Sajnos a kvótázás az északi, északnyugati országokban egyre inkább kezd begyűrűzni, és a skandináv országokban viszonylag szigorúan meg van szabva, hogy hány befutóhelyet kell biztosítani a nőknek. Én általánosságban nem értek egyet a pozitív diszkriminációval és a kvótázással, mert a liberálisok, szocialisták társadalmi mérnökösködése eddig semmi jóra nem vezetett. Az, hogy valaki csak azért, mert valamilyen kisebbséghez vagy valamelyik nemhez tartozik, könnyebben jusson be egy döntéshozó testületbe vagy a parlamentbe, szerintem antidemokratikus. A pozitív diszkrimináció is diszkrimináció, hiszen diszkriminatív jellegű azon csoportokkal szemben, akikre nem vonatkozik. És azért sem tartom jó ötletnek, mert ezzel kinyitunk egy kiskaput, és utána ember legyen a talpán, aki megmondja, még kiknek biztosítsunk kedvezményes kvótát.


– Ráadásul, a szélsőliberális felfogáshoz képest elég korszerűtlen is a javaslat, hiszen férfiakról és nőkről beszél…

– Na igen. Hol van a többi gender? Akkor már miért ne járhatna hely az aszexuális genderfluidoknak vagy a transzneműeknek? Komolyra fordítva a szót: Gulyás Mártonék, illetve a baloldali ellenzék javaslata a választási rendszer reformjára nem csupán a nemzetközi példák alapján nem jó, de véleményem szerint ezzel magukat lőnék lábon. Mert a jelenlegi kutatási adatok szerint, hacsak nem születne egy balliberális-jobbikos összefogás, az általuk kitalált rendszerben is a Fidesz győzne, megszerezné a parlamenti helyek 40-45 százalékát, viszont az ország kormányozhatatlanná válna, hiszen nem lenne olyan abszolút többség, amely össze tudna állni. Magyarul ez csak destabilizálná a magyar politikai életet. Persze lehet, hogy éppen ez a céljuk. A jelenlegi baloldali ellenzék legnagyobb ellensége önmaga népszerűtlensége: éppen a mostani választási rendszerben tudnák „nagyon” megverni a Fideszt, nem egy arányosban.


– A balliberálisok egyik vesszőparipája az úgynevezett győzteskompenzáció eltörlése. Ennek az új, 2011-ben elfogadott törvényben behozott elemnek az a lényege, hogy az egyéni győzelemhez fel nem használt szavazatok is az adott párt országos listás szavazatává válnak. Tehát ha az első helyezett jelölt húszezer, a második tizenötezer voksot kapott, akkor tizenötezer és egy voks kellett a győzelemhez, vagyis a nyertes jelölt pártja 4999 töredékszavazattal gazdagodik. Ez igazságtalan?

– Korábban egyéni körzetből, országos listáról és a megyei listákról lehetett bejutni a parlamentbe. A megyei listákról azonban elsősorban a nagyobb pártok szereztek mandátumot, a kisebb pártok inkább csak az országos listáról juttathattak be képviselőt, ha elérték az öt százalékot. A megyei listák léte tehát egy torzító elem volt. Mivel most már az egyéni körzetek mellett csak országos lista van, ezt az egyébként torzító elemet helyettesítendő iktatták be a győzteskompenzációt. Akinek korábban az ugyancsak a nagy pártokat favorizáló megyei listák rendszerével nem volt baja, az a győzteskompenzációt sem kifogásolhatja. Persze lehet vitatkozni ezen, vagy akár az egyéni ág megerősítésén, de végső soron megint ugyanoda lyukadunk ki: mi a fontosabb, a stabil kormánytöbbség vagy a reprezentativitás?


– A Közös Ország Mozgalom rendszeres utcai megmozdulásokat, polgári engedetlenségi akciókat ígért, ha nem fogadják el a javaslataikat. Sokan azt mondják, hogy ez a forgatókönyv nagyon hasonlít a liberális körökben máig népszerű Saul Alinsky vagy éppen George Soros támogatottjainak módszereihez, amiknek a lényege a folyamatos nyomásgyakorlás, a provokáció.

– A minap is elmondtam egy interjúban, hogy Sorosnál csak egy veszélyesebb dolog van, az általa kitalált nyílt társadalom eszmerendszere. Mert Soros pályafutása a biológiai törvényszerűségek okán egyszer véget fog érni, a nyílt társadalom viszont túléli őt. Ha polgári engedetlenségről beszélünk, akkor az ország szuverenitása kerül a középpontba, hiszen ha megpróbálnak megbénítani közérdekű üzemeket, a tömegközlekedést, vagy megpróbálják aláásni a választások legitimitását, akkor az az állam tekintélyvesztésével jár. A demokratikus nyugati világban az elmúlt száz-százötven évben a szuverenitás befolyásolásának kérdése vagy két állam viszonyában, vagy az utóbbi évtizedekben valamilyen hivatalos nemzetközi szervezet befolyása kapcsán került szóba. Most viszont azt látjuk, hogy nem állami szereplők, hanem NGO-k, „civilek”, a Soros-féle nyílt társadalom hálózata próbálja meg egyes államok szuverenitását megrogyasztani, ahol a kormányzás számukra úgymond nem eléggé progresszív. A nyílt társadalom eszméje ugyanis a nemzetállamot egy, a fejlődés útjában álló, azt gátló tényezőként kezeli. Ezért különféle országjelentésekkel, a bírósági jogalkalmazás vagy éppen az Európai Parlament tagjainak befolyásolásával igyekeznek támadást intézni az állami szuverenitás ellen, de idetartozik az is, amikor bizonytalanságot próbálnak előidézni a választások tisztasága, legitimitása kapcsán. Ez is alátámasztja, hogy nem valami semleges, objektív, független, szakértői dologról van szó, hanem egy komoly szuverenitásbefolyásolási kísérletről. És ahogy eddig a jog reagált arra, hogyan védekezzen egy állam a külső, formális, hivatalos befolyásolási kísérletek ellen, úgy most el kell kezdeni arról beszélni, hogy ennek van egy új formája, amelyik nem állami szervezetek általi befolyásolásban ölt testet, és hogy ez ellen miképpen kell védekezni. Mert egy ülősztrájk például nyilván nem veszélyes, ám amikor mondjuk megpróbálják megbénítani a tömegközlekedést, az már hisztériához, pánikhoz vezethet, elbizonytalaníthatja az állampolgárok biztonságérzetét, és ekkor felmerül, mindezt ki, miből és miért szervezi.


– Gulyás Mártonék első akciója vasárnap egy, a budai Várban található étterem elfoglalása volt. Ilyen lépésekre készülhetünk öt hónapon keresztül?

– Hát, ha az ellenzék degusztációs menüsorrendek rajtaütésszerű összekeverésével vagy a borszortiment-fogyasztás megzavarásával akar forradalmat csinálni, lelkük rajta. A viccet félretéve, az úgynevezett civil aktivisták tevékenységének súlya optikai csalódás. Ezeknek a frappánsnak gondolt, egyébként néhány fő által végbevitt akcióknak nincs valós társadalmi támogatottsága, a balliberális média tálalja azt címlapon, mintha eget rengető esemény történt volna. Nem erre, hanem a fent említett NGO-k európai politikára, jogalkalmazásra és jogalkotásra gyakorolt hatására kell kiemelt figyelmet fordítani, ha meg akarjuk érteni a nyílt társadalom veszélyes működését.

Bándy Péter