Bödőcs Tibor és Hernádi Judit az ötven legjelentősebb magyar kulturális szereplő közé került – a hír alaposan megrázta a magyar közvélemény azon részét, amely még képes különbséget tenni olcsó szórakoztatás és valódi kulturális produktumok között. A Fidelio listájára felkerült két személy felülértékelése csak azért is figyelemre méltó, mert ilyen módon a politizáló humor nagyágyúit is megcirógatták.

Bödőcs Tibor (b), Kovács András Péter (k), Kőhalmi Zoltán (j)

Hogy a humorba óhatatlanul is beleszőjük a közéletet, az nem újdonság, mondhatnánk, nagyon is helyénvaló, normális jelenség. A pártállam idején ugyanakkor valódi tehetségek és sarlatánok egész sora jelezte, hogy a politizálgató odamondogatás irányított keretek között erős agitpropos fegyver. Hofi Géza, Komlós János, Árkus József ideje azonban lejárt, demokráciákban a sanda célzások, a kétértelmű beszéd nem célravezető fegyver többé. Valami más kellett tehát, valami más, ami a balliberális térfélen továbbra is mágnesként hat a tömegekre, odaszippantja tudatukat, akárcsak a Mikroszkóp Színpad legszebb napjaiban.

A mai politikai humoristák nagyrészt franchise rendszerben szállítja a poénokat, kész mintákat vesznek át. A balliberálisok fetisizált proletárhíradója, a kimúlt Heti Hetes aligha véletlenül született meg a RTL Klubban, kis módosításokkal a német RTL 7 Tage – 7 Köpfe című „megmondóshow-jának” átvétele. Hasonló a helyzet a 2008 után gomba módra elszaporodó stand up comedy előadókkal. Maga a műfaj amerikai, jóllehet Közép-Európában századfordulós előzményeket is említhetünk, például a konferanszié alakját, aki Kellér Dezső vagy Brachfeld Siegfried munkásságában élt tovább a magyar színpadokon.

A mai stand up comedy előadók azonban szakítottak a fentiek cizelláltan szellemes, finom, árnyalt humorával, és korunk kívánalmainak megfelelően trágár, harsány, vastag hanggal törtek be a honi humor nagycsarnokába. A műfaj hazai sztárja kétségkívül Fábry Sándor, aki fergeteges stílusával, kitűnő előadásmódjával valóban valami újat hozott másfél évtizeddel ezelőtt. Követői idővel megszaporodtak, és mára boldog-boldogtalan stand up comedyt ad elő, már önálló csatornájuk is van, ott vannak falunapon, vállalati bulin, sőt lakodalmon, szülinapon, flashmobon, mindenütt.

Ahogyan az idő telt, a stand up comedy előadók krémje is polarizálódott. Akad, aki kerüli a direkt politizálást (például Badár Sándor), mások pedig leplezetlenül ellenzéki tartalmakkal, kormánybírálattal töltekeznek fel előadásaikban. A Dumaszínház oldalát böngészve például ott találjuk az ellenzéki elfogultságú Ceglédi Zoltán politikai elemzőt, akit Hadházi László, Kovács András Péter, Litkai Gergely és Lovász László társaságában kiemelt műsorral hirdetnek. Ceglédi erős bástyája az ellenzéki humornak, annak előtte a Heti Hetesben csillogtatta képességeit. A Dumaszínház oldalán megtaláljuk még a közszolgálati televízió híradójának paródiáját, és ígéretet kapunk arra, hogy megtárgyalják a melegek és homofóbok világát.

A hazai stand up comedy legjelentősebb alakja, a Dumaszínház alapítója, Litkai Gergely önéletrajza meglehetősen egyértelmű helyre sorolja őt az eszmék piacán. Pályáját Friderikusz Sándor és Hajós András munkatársaként kezdte, igaz, dolgozott Fábry Sándorral is. Bő egy esztendeig a Mikroszkóp Színpad művészeti vezetője volt, és rovata van a Farkasházy-féle Hócipőben. Litkai a választások előtt nyilatkozott a Heti Válasznak: afféle „egyrészt-másrészt” stílusban azt mondta, hogy a bevándorlással Orbán Viktor nagyon fontos témát feszeget, de polarizálja és félelemben tartja a társadalmat, arról nem beszélve, hogy semmilyen kormánynak nem tesz jót, ha a legitimizációja az ügyeskedés.

Ez idő szerint Bödőcs Tibor a honi ballib humor királya: a kis zalai faluból induló fiatalember a Showder Klubot és a Dumaszínházat dobbantónak használva, mára saját jogán arat sikereket. Önképe szerint nem szolgál semmilyen ideológiát, sőt pártatlan és elfogulatlan személyiség, akit egyszerűen felbosszant az emberi ostobaság, de rejtélyes módon mindezt csakis a kormányoldalon találja meg. Bödőcs interjúi telis-tele vannak a függetlenségét és tisztességét bizonygató kitételekkel. Idén januárban például efféléket nyilatkozott a HVG-nek: „próbálom kicsit távolabbról nézni a képet”… „nem minden visszás beruházásról beszélni, hanem mondjuk a gazda és alattvalói viszonyáról, az egész NER-nek a működésmódjáról” … „én mindenfelé ütök”, stb. Más mondataiból úgy tűnik, Bödőcs Tibor nem csinál titkot a saját politikai elfogultságából.

A kormányellenes tüntetőknek például ugyanabban a januári interjúban ezt üzente: „mindig azt mondtam, hogy én a barikádnak ugyanazon az oldalán harcolok, csak a műsorommal.” Világos beszéd, csak az nem világos, pár sorral feljebb miért kellett függetlenségi mítoszba burkolni politikai ízlését, világképét. Bödőcs a választások előtt szintet lépett: a Comedy Centrallal kisfilmet készített, amelyben a rémbuta, rasszista, homofób – és nyilvánvalóan jobboldali – Emőkét mutatta be, és felhívta nézői figyelmét, hogy menjenek el szavazni április 8-án, nehogy az ilyenek jussanak hatalomra.

Munkásságára az ATP hírügynökség is felfigyelt, tudósításukban a hazai ellenzék hangjának, egyfajta szelepként festik le, akinek a segítségével légtérbe szivárog a szabadság szelleme. „Nevetségesnek állítom be, próbálom elérni, hogy átgondolják a dolgokat azok, akik hisznek a propagandának” – mondta Bödőcs az ügynökségnek. A nekik nyilatkozó Litkai Gergely ehhez hozzátette, hogy a kormány intézkedéseinek parodizálásával szeretnék elérni a közönségnél, hogy gondolkozzanak el, valóban olyan jó dolgokat népszerűsít-e a kormány, mint ahogy azt állítja. Az AFP-nek Kovács András Péter humorista is mondott pár kedves szót a magyar miniszterelnökről: „Jó móka eljátszani ezt a csávót, egy istent a maga komikus módján. Van benne valami fura: eltorzította, hogy ilyen régóta van hatalmon.”

Bár a Dumaszínház tagjai teljesen nyilvánvalóan sorozatosan átlépik azt a határt, ami az örökké ellenzéki hangvételű közéleti humor és a kormányellenes propaganda között húzódik, a jelek szerint bizonyos tabukat mégsem mernek áthágni. Legtehetségesebb, legeredetibb figurájuk, Kőhalmi Zoltán tavaly ja­nuár­ban az Echo TV Arckép című műsorában elmondta, hogy egyik – meg nem nevezett – társával annyira összerúgta a port, hogy ki akart lépni a közös produkcióból. Az illető bűne „egy nagyon csúnya”, „uszító”, „egy népcsoport rovására mondott” poén volt, Kőhalmi emiatt „művészeti alapon” felháborodott. Társa, Kovács András Péter pedig arra a kérdésre, hogy viccelődne-e melegekkel vagy zsidókkal, ezt válaszolta: „Távol álljon tőlem, bár szerintem nem az a lényeg, hogy kiknek mész neki, ha nem a sztereotípiákat szolgálod ki a poénjaiddal, hanem ízlésesen, emberségesen és objektíven beszélsz ezekről a dolgokról.”

Eszünkbe jut erről a világhírű John Cleese, akit megkérdeztek, mi a véleménye a politikailag korrekt humorról: „Eredetileg jó ötletnek tűnt, de aztán elromlott az egész. Ha a svédek, a németek, a franciák, az angolok, a kanadaiak, az amerikaiak kárára lehet viccelődni, akkor a mexikóiakéra miért nem? Annyira gyengék, hogy nem bírják megvédeni magukat?”

Nem gyengék, csak mexikóiak. Talán éppen ez a gond.