A budai Lipótmezőn százötven éve, 1868. december 6-án adták át az Országos Tébolydát, amely különböző elnevezésekkel 139 évig működött ott, ezért vált a Lipótmező szó nemzedékek számára az „őrültek háza” megfelelőjévé. Az MTVA Sajtóadatbankjának háttéranyaga:

Fotó: Wikipédia

Fotó: Wikipédia, Texaner

Az országos elmegyógyintézet építésének gondolata először 1791-ben II. Lipót uralkodása alatt merült fel, de különböző okok miatt csak terv maradt. Ennek következtében 1812-től a Habsburg Birodalom örökös tartományaiban a bécsi, a prágai és a lembergi elmeintézetek bezárták kapuikat a magyar betegek előtt azzal az indokkal, hogy Magyarországon nem lévén tébolyda, az ország ezt a „jótéteményt” nem viszonozhatja. A forradalom és szabadságharc idején, 1848 őszén Schwartzer Ferenc, a magyar tudományos elmekórtan megalapozója javaslatot tett a kormánynak tébolyda felépítésére, ő már a kies fekvése mellett jól megközelíthető Lipótmezőt találta legalkalmasabb helyszínnek. Az intézet felállítása az 1850-es évekre halaszthatatlanná vált, s Buda városa – miután 22 helyszínt vett fontolóra – egy lipótmezei telek megvásárlása mellett döntött. (A terület az 1820-as évek óta volt Göbl Lipót molnár tulajdona, nevét is róla kapta.)

Az építkezést I. Ferenc József rendelete nyomán, Ludwig Zettl tervei alapján 1859-től több egymást váltó vállalkozás végezte, a költségek a felszereléssel együtt 1 millió 670 ezer forintra rúgtak. A zárt tömböt alkotó, az Országháznál csak néhány négyzetméterrel kisebb főépületet hatalmas park és 50 hold erdő övezte. Eredetileg 800 beteg befogadására tervezték, de csak 500 beteg számára építették meg, s helyet kaptak benne az orvosok lakásai, a személyzet szállásai, konyha, irodák, raktárak.

A Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit, 300 beteggel, Schnirch Emil igazgatása alatt. 1898-ban Országos Elme- és Ideggyógyintézetre nevezték át, majd Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) néven működött 2007-es bezárásáig.

A betegeket kezdetben főként nyugtatókkal kezelték, a különösen nyugtalan ápoltakat kényszerzubbonnyal fékezték meg, esetleg magáncellába helyezték őket, de durva kényszerítő eszközöket nem alkalmaztak. Az 1884-ben kinevezett második igazgató, Niedermann Gyula korszerűsítette a tébolydát, ahol az ápoltak száma 500-ra emelkedett. Működése alatt javultak a higiéniás körülmények, az élelmezés színvonala, lényegesen kevesebb lett a tbc-s betegek száma. A kényszerintézkedések csökkentek, a zubbony használatát mellőzték, a cellák ajtaját kinyitották, megkezdődtek a foglalkozások az osztályokon és a különböző műhelyekben. A múlt század elején bevezették a vízgyógykezelést, majd a szabad kijárást is, az orvosi ügyelet 24 órássá vált.

A komor falak közé az intézet élére 1910-ben kinevezett, a tisztséget tizenöt éven át betöltő Oláh Gusztáv vitt friss szellemet. A szociálpszichiátria módszereit az elsők között kidolgozó orvos a női betegeknek szalont rendezett be zongorával, a férfiaknak társalgót, a járóbeteg-ellátás kiépítésével és a megelőzéssel is foglalkozott. Télikertet csináltatott, uszodát, teniszpályát, kis színházat létesített, az intézetet korszerű konyhával, központi fűtéssel szerelték fel. Lipótmező szakmai hírnevét még számos kiváló pszichiáter és pszichológus – többek közt Hollós István, Meduna László, Mérei Ferenc – öregbítette. Az intézményben neves művészek is kerestek gyógyulást, köztük a leghíresebb Gulácsy Lajos volt. A hálás festők által adományozott értékes képekből jött létre a világ egyik első pszichiátriai múzeuma (amelynek anyagát a második világháború után a szovjet Vörös Hadsereg magával vitte).

Budapest ostroma után a Vörös Hadsereg a Lipótmezőn rendezte be főhadiszállását, ezért a betegeket egyik napról a másikra kitelepítették, s csak 1946 szeptemberében költözhettek vissza, velük együtt tbc-s hadifoglyok és 150 hátrahagyott elme- és idegbeteg szovjet katona is az épület lakója lett.

Az intézetben 1948-ban alkoholelvonó osztály, 1951-ben neurológiai osztály nyílt, 1950-ben – az országban elsőként – gyermekpszichiátriai osztály kezdte meg működését, 1953-ban elme-belgyógyászati osztályt létesítettek. A hetvenes évektől kezdve épült ki a nemzetközi mércével is magasra értékelt kutatóbázis, és az intézetben több egyetemi tanszék kezdte meg működését. Az 1980-as évek közepétől újabb modernizációs hullám kezdődött, koedukált osztályok jöttek létre, megszűntek a zárt osztályok, eltűntek a kórtermekből a hálós ágyak, a betegek szabadon mozoghattak, birtokba vehették az egész épületet. Ezzel párhuzamosan az országban elsőként pszichoterápiás ambulanciát hoztak létre, ahol az ország egész területéről fogadták a betegeket. Az intézet utolsó évtizedeiben a betegek egy része szabadon kijártatott, dolgozhatott.

Az OPNI az ország első számú pszichiátriai központja volt, 2007. december 31-i bezárása előtt 900 ember dolgozott a 849 fekvőbeteg-ággyal rendelkező létesítményben, ahol számos kutatólabor is működött. A bezárást az Egészségügyi Minisztérium azzal indokolta, hogy az OPNI korszerűtlen, málló épülete nem alkalmas a betegellátásra, gazdaságosan nem lehet működtetni. A járó- és fekvőbetegeket a főváros más kórházaiba irányították, de majdnem kétszer annyi ágy szűnt meg, mint amennyit más intézményeknek adtak át.

A szakmai tiltakozás ellenére történt bezárás elhibázottságát egy Állami Számvevőszék jelentés is megerősítette, mely szerint azóta többe kerül és kevésbé hatékony a pszichiátriai betegellátás, hiszen az OPNI-ban kórképekre, betegségcsoportokra specializált szakmai teamek dolgoztak, amelyek a bezárás miatt nagyrészt megszűntek. Befektetőt, új és végleges funkciót azóta sem sikerült találni a 2015-ben nyolcmilliárd forint értékűre becsült műemléki védettségű, romló állapotú ingatlanra.