Nyolc éve mellbe vágott Ausztria szépsége, lenyűgöztek a haragoszöld hegyi legelők, a közöttük kanyargó tökéletes épségű és tisztaságú utak, melyeken a hegyek közt élő gazdálkodók autói és a meglepően szép számú vándorlók békésen elférnek. Megdöbbentett és felkavart a stájer világ tökéletes önazonossága, természetes büszkesége mindarra, ami ott szép, öntudatos stájer dialektusa nemcsak nyelvi, hanem legalább annyira szellemi és lelki értelemben is.

Nyolc év alatt ott semmi sem változott, a természet szépsége ma is tökéletes, és az ezért rajongó osztrák ember gyöngéd és túlzás nélkül mondhatóan féltő szeretete sem múlt el. Magyarország ugyanakkor e nyolc év alatt félelmetes változásokat élt át, olykor mintha már a mennybe emelkedett volna, máskor meg mintha a pokolba hullana alá. Talán éppen e kataklizmaszerű változás okozta, hogy nyolc évig kelljen várni arra, hogy szembetűnjön az, ami az első pillanattól fogva igaz volt.

A meseszép stájer hegyek között a keskeny műutak tökéletes szépségű stájer parasztházakat fűznek fel. Az egyik itt áll egy dombon, a másik kicsit távolabb a hegyoldalban, a harmadik feljebb, a negyedik kicsit lejjebb. A magyar nyelv ezt a települési formát tanyának nevezi. Olykor több ház is áll egymás közelében, ezt pedig a magyar nyelv bokornak nevezi.

Minden szép, a fából faragott balkonokról patakzik a futó muskátli és futó petúnia, a házak és az utak találkozása mesebelien pontos, sehol lom, rom, szemét, a házak előtt egy vagy két autó áll, azok sem régiek, legföljebb két-három évesek lehetnek, a pajtákban vagy azok előtt kistraktorok és más mezőgazdasági célgépek, szinte mindegyik vadonatúj…

És akkor végre szembeötlik az, amit már régen meg kellett volna látni. A tanyák körül nincs veteményeskert, egy mákszemnyi sem, csak szépen nyírt pázsit. Nincs baromfi, nincs sertés, nincs semmi, de semmi, de semmi, legföljebb vadonatúj építésű beton trágyakút az istállóban lévő tehenek számára. És kint a domboldalakon a bokrok tövében akkurátusan sorakoznak, mint óriási hangyatojások, a méteres átmérőjű, célgéppel világoskék fóliába csomagolt silógombócok, az állatok téli takarmányozására.

Magyar parasztembertől ha megkérdezik, hogy tíz-tizenöt tehén vagy hízóbika tartásából és legeltetéséből, illetve a sovány hegyi legelő évi egyszeri kaszálásából és a fű besilózásából lehet-e venni vadonatúj traktorokat, célgépeket, legalább két új autót, tartani szép nagy házat, és mellesleg élni békésen és kényelmesen, akkor a válasz egy nagy káromkodás. Magyarországon akkor sem él meg a gazdálkodó, ha mindent csinál és halálosan megfeszül. A különbség oka egyetlen szó: állami támogatás.

Ausztria egyik legfőbb bevételi forrása az idegenforgalom. A turista a gyönyörű táj miatt jön ide. Annak bevételéből forgatnak a stájer parasztok zsebébe, csak annyit és úgy, ahogy az a tájba illeszkedik. Majd csak lent, a hajdani magyar részeken, mondjuk Kismarton környékén lát az utazó szőlősorokat, kukoricatáblát, egyebet, szép akkurátusan megművelve, de nem jobban, mint nálunk.

És ezek a parasztok vették meg a mieinktől zsebszerződéssel a dunántúli földeket. Miért? Mert Ausztria áll ott mögöttük. Igaza van Ausztriának. A látszat és a valóság tökéletesen kell hogy fedje egymást. És fedi is.

Nem úgy Magyarországon. A vörös csürhe miközben kiégeti a magyar gazda kezéből a jövőt, kifosztja a már-már magára ébredő polgárt és penetránsan hamis cirkusszal kábítja el a nyomorult proletárt, harsogó médiájával, kellerlászlóival, kovácslászlóival, kulcsárattiláival és sunyingeres magyarbálintjaival képes volt elhitetni, mint egy oldallal hátrébb láthatja az olvasó, hogy a másfél éve ellenzékben lévő, minden vád alól tisztán kikerülő Fidesz korruptabb náluk. Ez a tolvaj banda miközben kifosztja, még be is mocskolja áldozatát.

Nem, tisztelt hölgyeim és uraim, Magyarország nem ilyen gonosz. Csak a média. De ebbe belepusztulhatunk. Vagy harcolunk.