2015. szeptember 8-án mintegy négyszáz migráns erőszakkal áttörte a Röszkénél felállított rendőrkordont, elsodorva mindent és mindenkit, aki útjukban állt. László Petra, aki akkor az N1TV-nek rögzített felvételeket, megijedt az áradattól és ösztönösen védekezni próbált. Mivel szabad keze nem volt, a lábát használta. Bár sérülés nem történt, mindez elegendő volt ahhoz, hogy a balliberális média felépítsen egy ellenmítoszt, amelyben a gonosz szerepét egy kétgyermekes magyar anya, a jóságos mártírét pedig egy migráns apa játssza. László Petra élete pár másodperc alatt derékba tört, munkáját elvesztette, garázdaság miatt eljárás indult ellene és életveszélyes fenyegetéseket kapott. Elmenekült a nyilvánosság elől. Arról, hogyan élte meg az elmúlt egy évet, kizárólag a Demokratának mesélt.

– A beszélgetést elvállaltad, de azt kérted, ne mutassuk az arcod. Miért?

– Egy tunéziai arab terrorszervezet vérdíjat tűzött ki a fejemre, ezért rendőri védelem alatt állok, ami a protokoll szerint azzal jár, hogy nem készülhet nyilvános fotó az arcomról. Elsősorban persze nem attól félek, hogy Tunéziából majd idejön valaki, sokkal inkább tartok attól, hogy van olyan magányos őrült, aki elhiszi, hogy ha megöl engem, megkapja a pénzt. Vagyis ez egy olyan fenyegetés, amit a rend­őrség komolyan vesz, így én is azt teszem.

– A család és elsősorban a két gyermeked mennyit érez a körülötted lévő felhajtásból?

– Mindaz, ami az elmúlt egy évben történt, nem kizárólag velem, hanem rajtam keresztül az egész családommal történt. A férjemnek abba kellett hagynia a Színház- és Filmművészeti Egyetemet, a gyerekeket pedig talán az viselte meg a legjobban, hogy a terrorfenyegetettség miatt el kellett otthonról költöznünk, elsősorban azért, mert egy újságban megjelent a házunk fényképe. Ráadásként pedig a szomszédunk, aki a Klubrádiónál dolgozik műsorvezetőként, részletesen beszámolt arról, hogy hol lakunk. Ez utóbbi azért is fáj, mert nap mint nap találkoztunk vele, sőt a saját kapukódomat adtam oda neki, amellyel feltehetőleg azóta is bejár a lépcsőházba. Nem gondoltam, hogy pont ő lesz az, aki kirakatba tesz.

– Amikor első számú közellenséggé kiáltott ki a média, mennyire álltak ki melletted a barátok, illetve azok, akiket annak tartottál?

– Történetünkben nagyon kevés jó dolog van, de talán az az egyik, hogy most már biztosan tudom, kik az igazi barátaim, kik azok, akikre bármikor számíthatok. Érdekes, de fájó, hogy éppen azok, akikben a legbiztosabb voltam, elhatárolódtak tőlem. Volt például egy barátnőm, akivel ugyan politikailag nem egy oldalon álltunk, de mégiscsak tizenöt évig összejártunk. Az elsők között volt, aki felhívta a férjemet, hogy vegye le azokat a videókat a netről, amelyiken az ő neve is szerepel a stáblistán. De szerencsére sokan vannak olyanok is, akik ismeretlenül támogatnak, talán mert voltak már hozzám hasonló helyzetben. Jólesett például, amikor egy kézzel írott, támogató levél fogadott a postaládában. És külön köszönöm a támogatást a Demokratának és rajta keresztül annak a sok-sok embernek, akik mellém álltak. Nagyon sokat jelent nekem mindez, nemcsak anyagilag, de lelkileg is, mint ahogyan az is, hogy a Demokrata honlapjára felkerülhetett néhány film, amit a férjemmel együtt készítettünk.

– Most mi a helyzet a családoddal?

– Döbbenetesen összezárt, mindenki kezét-lábát törte, hogy segítsen. Akkoriban éppen a tizenhat éves kapcsolatunk legnagyobb válságát éltük át a férjemmel, de ez a helyzet rádöbbentett bennünket arra, hogy mennyire fontosak vagyunk egymás számára. Anyósom ekkor már nagyon beteg volt, tudtuk, hogy bármikor meghalhat, mégis az volt az első dolga, hogy megkérdezze, mit segíthet a gyerekek körül. Éppen ezért nagy szívfájdalmam, hogy nem lehettünk mellette a halálos ágyánál. Be se mertem menni hozzá a kórházba, féltem, hogy csak ártanék neki azzal, ha ott valaki felismer. Úgy éreztem, ha rám találnak, egyből a máglyára küldenek. De ebből a családi tragédiából is csak gúnyt űztek, hiszen ez az epizód nem illett bele a politika és a média által szőtt és jól felépített mítoszba, amelyben én lettem a magyar gonoszság és kirekesztés szimbóluma, akivel szemben ott áll a megdicsőült, beilleszkedni vágyó menedékkérő apuka.

– Aki hiába kapott fociedzői állást, hozzá pedig ingyenlakást és nyelvtanárt egy spanyol edzőképző központtól, mivel nem tanult meg spanyolul, a közelmúltban kirúgták az állásából.

– Persze már akkor is tudta mindenki, hogy vélhetően köze volt valamelyik terrorszervezethez, de ez eltörpült amellett, hogy állítólag elgáncsoltam, miközben a felvételeken egyértelműen látszik, hogy szimplán elvesztette az egyensúlyát, miközben az őt visszatartani próbáló rendőrt akarta lerázni magáról. De ez már senkit sem érdekelt, hiszen rám azt a szerepet osztották, hogy munkanélküliként otthon üljek és ne csináljak semmit, miközben ő majd dolgos emberként éli a mindennapjait Spanyolországban. Ha úgy tetszik, propagandaeszközzé váltam Magyarország lejáratásában. Ebbe persze némiképp belezavart kirúgásának a híre, talán nem véletlen, hogy nem is kapott akkora sajtót. Mint ahogy belezavart az az epizód is, hogy októberben a Nemzetidegenek című dokumentumfilmünkért, melyet a férjem rendezett, én pedig szerkesztőként vettem részt a munkában, át mertem venni a Lakiteleki Filmszemle különdíját. Egyszerűen nem tudják hová tenni, hogy én valamit is csinálok, ha úgy tetszik, élem vagy legalábbis megpróbálom tovább élni az életemet. A logikájuk szerint ugyanis munkanélküliként otthon kellene kuksolnom, nem csinálhatnék filmet, s ha mégis, az nem lehet jó. De ha jól is sikerül, díjat már nem semmi esetre sem vehetek át érte. Azaz, hogy merek létezni egyáltalán?

– A filmet, amely az 1956-os emlékév keretében készült el, legközelebb december 27-én az Echo Televízióban láthatja a közönség. Mit kell tudnunk róla?

– Egy 1956-os mártírról, Herhoff Györgyről szól, aki november 4-én a Vérmezőn halálos lövést kapott. Ennek ellenére volt olyan külföldi újságíró, aki, gondolom, a címből kiindulva, azt írta, hogy készítettem egy filmet a migránsgyűlöletről, amit a gonosz magyar kormány ráadásként még pénzelt is. A Nemzetidegenek története egyébként attól válik igazán izgalmassá, hogy miközben megismerjük Herhoff Györgyöt és családját, végigkövetjük azt a folyamatot is, ahogyan a testvére, Herhoff Mária máig keresi azt a besúgót, aki miatt György börtönbe került. A férjem részéről pedig formai újítás, hogy a 3D papírmasé világba 2D-figurákat helyezve próbálta meg életre kelteni a múltbéli eseményeket.

– Egy film díját általában a rendező veszi át, aki jelen esetben a férjed, László Gábor volt. Az, hogy helyette mégis te vetted át, tudatos döntés, ha úgy tetszik, fricska volt a részetekről?

– Ha előre megterveztük volna, biztosan készülök rá, hiszen egy éve nem jelentem meg a nyilvánosság előtt. De őszintén szólva, bele sem gondoltam, hogy fénykép fog készülni rólam, pláne, hogy ebből bármi gond adódhat. Az ok, hogy én utaztam Lakitelekre, egyébként teljesen prózai: Gábor lába átmenetileg lebénult, mivel néhány nappal előtte a bokamozgató idegei elszakadtak a térdénél, s egy hónapig járógéppel tudott csak járni. Ugyanakkor azonban miért is ne vehetnék át egy közösen készített, ráadásul jól sikerült filmért járó díjat? Merthogy tényleg jó lett, ami nagy részben Gábornak, kisebb részben pedig talán nekem is köszönhető. Még akkor is, ha Tarr Béla kitagadott a filmes szakmából s a Filmművészek Szövetségéből, amelynek mellesleg soha nem voltam tagja.

– A férjeddel közös munkákon kívül kapsz máshonnan is megbízásokat, van lehetőséged dolgozni?

– Gyakorlatilag egy éve munkanélküli vagyok, a filmen kívül egy-egy napot dolgoztam csupán, amit külön köszönök azoknak, akik megbíztak. Általában nem az a baj, hogy én vagyok az a bizonyos László Petra, hanem ami azzal járna, ha valaki alkalmazna engem. Egyetlen cég sem szereti a felhajtást, senki nem akarja felhívni magára a figyelmet azzal, hogy munkát kínál, hiszen egyből hír lenne, ráadásul nem pozitív. Érthető módon senki sem akar magyarázkodni.

– A hírek szerint a tavaly szeptemberi események után alig telt el húsz perc, és akkori munkaadód, az N1TV vezetősége azonnali hatállyal elbocsátott, meg sem várva, hogy visszaérkezzél Budapestre és elmondhasd a személyes álláspontodat. Érdeklődtek azóta felőled?

– Pontosan így történt. Nem kerestek azóta sem.

– Hogyan kerültél a Jobbik érdekkörébe tartozó N1TV-hez?

– 1993 óta tévézem, s ez alatt a több mint húsz év alatt operatőrként vagy kameramanként dolgoztam az MTV-ben, az RTL-nél, a TV2-nél, a FEM3-ban, az Echónál, de mindig csak külsős munkatársként, azaz mindenféle jog nélkül, éjjel-nappal. Aki a médiában dolgozik, pontosan tudja, mit jelent ez. Aztán tavaly májusban az N1TV státuszt ajánlott, így ez lett életem első, biztos állása. Ki az, aki negyvenévesen visszautasította volna, pláne, hogy operatőrként technikai személyzetnek számítok, aki nem felelős a tartalomért.

– Az elmúlt egy évben eltűntél a nyilvánosság elől, felröppentek olyan hírek is, hogy elhagyod az országot, és családoddal Oroszországban készülsz letelepedni.

– Valóban kizártam magam a társadalomból, nem mentem nyilvános helyekre, nem kerestem az emberek társaságát, helyette rengeteget olvastam és foglalkoztam a gyerekeimmel. De nem költöztünk Oroszországba, ugyanakkor nem zártuk ki ennek a lehetőségét. Egy évvel ezelőtt ugyanis rengeteg újság és tévé keresett meg, de mivel azt éreztem, hogy csupán propagandaként akarnak használni, így a nyugati sajtónak egyáltalán nem nyilatkoztam. Egyedül egy magyar hetilappal és az oroszokkal tettem kivételt, mivel náluk éreztem azt, hogy tényleg a valóság érdekli őket, nem pedig egy mesét akarnak kreálni a történtekből. Megtalált egy orosz tévé is, amely felajánlotta, hogy dolgozzak náluk. Töprengtünk, hogy menjünk vagy sem, végül itthon maradtunk. De ha nem lesz más választásunk, és nem kapok itthon semmilyen munkát, lehet, hogy mégis elfogadom ezt a lehetőséget. De az biztos, hogy előtte minden itthoni, folyamatban lévő ügyet le fogunk zárni.

– Gondolom, ezen elsősorban azt az ügyészség által garázdaság miatt indított vádemelést érted, amelynek a hírek szerint januárban lesz a tárgyalása, és amelynek maximális tétele a pénzbüntetés lehet, hiszen bizonyítékok alapján megállapították, hogy „a vádlott cselekménye nem volt alkalmas súlyosabb sérülés okozására”, és nem merült fel olyan adat sem, amely szerint ezt a magatartást „motiválta volna a sértettek származása, migráns volta”.

– Erről most nem szeretnék beszélni, hiszen folyamatban lévő ügyről van szó, amelynek a tárgyalásáról hivatalos értesítést még nem is kaptunk. Az mindenesetre több mint elgondolkodtató, hogy miközben valóban garázdaság vétségéért perel az ügyészség, amelynek a maximális büntetési tétele tényleg a pénzbüntetés lehet, az egyik éjszaka megjelent nálunk két rendőrautó, pincétől a padlásig átkutatták a házat, még a szekrényekbe is benéztek. Óhatatlanul felmerült bennünk a kérdés, hogy mi van azokkal, akik ténylegesen bűncselekményt követnek el? Úgy érzem, hogy az, amit elkövettem, egy váratlan helyzetre adott, így utólag persze nyilvánvalóan rossz védekezési reakció volt. De azt mindenkinek látnia kell, hogy nem arról van szó, hogy tavaly szeptemberben odamentem a békésen játszadozó menekült gyerekekhez és minden ok nélkül felrúgtam őket. Mert az tényleg durva lenne. Valójában az ok-okozat felcserélődött, hiszen a Röszkénél kitörő menekültek nem nálunk akartak menedéket kérni, hanem Németországba szerettek volna eljutni, így törvényt sértve áttörtek a rendőrkordonon. Megindult felém több száz ember, amit én támadásként érzékeltem, megijedtem, és mindaz, ami utána történt, egy erre adott, mindössze két másodpercig tartó pánikreakció volt.

– Drágán megfizettél érte… Hogyan látod a magad és a családod jövőjét?

– Egyelőre nem látok tovább a tárgyalásnál. Abban bízom, hogy azzal minden lezárul, és az eddigi szörnyűség véget ér. Minden napot úgy bírok ki, hogy várom azt a napot. Ha véletlenül mégis bele­gondolok, hogy mi lesz a tárgyalás után, ürességet látok és azt, hogy nincs semmi. Nagyon félek, hogy ugyanez folytatódik tovább. Nem látom a kiutat.

Barta Boglárka