Erős emberek: Ókovács Szilveszter

A Magyar Demokrata új sorozatában kicsit közelebbről ismerhetjük meg az Orbán-korszak néhány erős emberét. Ez alkalommal Ókovács Szilvesztert.

– Ha tíz évvel ezelőtt azt jósolják önnek, hogy az Operaház főigazgatója lesz, csak nevetett volna, vagy magában azért megállapítja, hogy valóban létezik ilyen forgatókönyv?

– Nevettem volna, de nem felhőtlenül. Ugyanis 2001 nyarán, harmincegy évesen már pályáztam az Opera vezetésére, igaz, az félkomoly akció volt. Egy évvel korábban kért fel a minisztérium egy tanulmány készítésére a külföldi operaházak működéséről, mert hamarosan indult volna egy új vezetési ciklus – ezek kulcsfiguráit azonban a 2002-ben visszajövő szocialisták azonnal leszedték. Zeneakadémiai diplomáim kéznél voltak, és nem utolsósorban az egyik nagy igazgató, Radnai Miklós is fiatalon kapta a stallumot 1925-ben. Ha főigazgató akkor nem is, de hamarosan az Erkel Színház vezetője lettem Győriványi Ráth György jóvoltából, a visszatérő Szinetár Miklós pedig kibontakozó sajtós munkásságom miatt kommunikációs igazgatónak nevezett ki. Végül négy évet töltöttem ott, de azután a minisztériumi elvtársak csak kiszorítottak, így 2005-től immár teljes energiával az akkori HírTV felé fordultam, ahol addig kizárólag művészeti műsort vittem. Bár igyekeztem követni a fejleményeket, számos kritikát írtam előadásokról, folyamatokról, már eszembe sem jutott az Opera igazgatása, csak néha annyit éreztem: valamikor lesz még dolgom ott. Tudatosabb képet sugallna egy másik válasz, de nem lenne igaz.

– Úgy tudjuk, hogy személyesen a miniszterelnök kérte fel a feladatra. Hogyan zajlik az ilyesmi: telefonon, személyesen, egyszeri beszélgetéssel, esetleg többször is egyeztettek?

– Akkor már a Duna Televízió élén voltam majd egy éve, és az Operánál megint épp sikertelen igazgatókeresés zajlott. Teljesen alaptalanul elkezdték járatni a nevemet ellenzéki lapokban, pedig nem adtam be pályázatot, a kollégákkal pont a DunART munkacímű kulturális csatorna indításán dolgoztunk. Amikor már jó hónapja interregnum volt az Andrássy úton, régi operai kollégák jöttek „követségbe”, és végül írtam egy prioritáslistát, szerintem merre kellene az Opera útját folytatni. Még azután is hetek teltek el, majd igencsak meglepődtem, amikor a miniszterelnök hívott. Átbeszélgettünk egy fél péntek délutánt, másnap reggel hétkor még telefonált a döntésemért, és mivel nemigen lacafacázik, hétfőn már az Operaházban kezdtem, hat év után. Mivel a legfontosabb felvetéseket – Erkel Színház újranyitása, a pénzügyi helyzet fokozatos rendezése, új belső struktúra, európai élvonal mint cél – támogatta és ismerős terepre kerültem, nem volt szükséges túlbeszélni a dolgot.

– Az ön főigazgatói időszaka előtt az Operaház körül zajlottak viták, de – legalábbis kifelé – ezek merőben szakmai természetűnek látszottak. Kinevezése után mennyire érezte a bizalmat a dolgozók részéről? Egyáltalán volt ennek jelentősége?

– A bizalomnak van jelentősége, annak nincs, mennyire tapsolnak az elején. Vastapsot kaptam, de rögtön mondtam is a társulati ülésen, hogy ennek lehetetlen egyöntetűen megfelelni. A Ház nagy változások előtt állt, munkahelyek százai szűntek meg, ugyanakkor új szemléletű, harmincas-negyvenes vezetőkkel más sebességre is kapcsoltunk. A „százéves hagyomány” természetesen érték, a Ház iránti lojalitás vagy egész dinasztiák jelenléte pénzben ki sem fejezhető odaadást is jelent, de ha a hagyományt felülüti a megszokás, és a társulatból nem mindenki tudja vagy akarja felvenni a nagy előadásszám, a sok bemutató vagy a totális társadalmi nyitás tempóját, akkor lépni kell. Nagy vitáink voltak, még csíraállapotú sztrájkok is, de bevallom, alig emlékszem rájuk, az eredmények mindent felülírtak. Az is, hogy végül csak sikerült négyszáz új állást teremteni. Most azt érzem, az emberek fáradtak az elmúlt évek sok feladatától, de elsöprő többségük nemcsak stabil munkahelyet, hanem felívelő intézményt is lát az Operában. Az pedig, hogy sok a munka, manapság nemcsak panasznak, dicsekvésnek is beillik – és a nagyobb aktivitás mindenkinek több jövedelmet is hozott.

– Mi a véleménye a felelősségről?

– Az egyik legfontosabb fogalom. A tiszta kézzel azonos polcon van. Mi egy nagy állami monopóliumot működtetünk, ami nem valamiféle koncesszió miatt az, hanem mert egy operai holding 12 leányvállalatát életben tartani egy magáncég képtelen volna, hisz támogatás nélkül nem életképes. Ha a monopol intézmény rosszul megy, akkor a reá bízott, a tevékenységében megtestesülő műfajok, jelen esetben az opera és a klasszikus balett csillaga is leáldozik. És akkor még a felelősség más aspektusairól nem is beszéltünk, például a magyar művészképzés java felszívásának vagy a magyar alkotók – zeneszerzők, tervezők, rendezők, koreográfusok – inspirálásának kötelességéről.

– A jelenlegi kormányt sokan azzal vádolják, hogy a bizalomnak a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonít egy-egy szakmai területen. Más szóval, olyan embereket bíz meg a feladattal, akiket az előéletük alapján alkalmasnak tart. Nem volna demokratikusabb, ha az állam valamennyi tisztségviselőjét megpályáztatnák, ahogyan a közbeszerzéseket is bonyolítják az önkormányzatok?

– Az egyik testvérintézményünket egyszer jelentősen megbírságolták, mert hangversenyhez a tenor szólistát meg a karmestert nem közbeszereztették. Ezek vadhajtások. Ám ahogy a mi esztétizáló műfajainkban nincsenek egzakt termelési számok, úgy lényegében az intézmény vezetését is nehéz pályázaton elnyerni. Mivel nincs operaház-vezetési szak az egyetemen, és efféle gyakorlatra se lehet építeni az egyoperás Magyarországon, leginkább a bizalom számít: ha rajtam múlna, az egyenes kinevezéses módszert választanám, azzal a megszorítással, hogy alkalmatlan embert kinevezni, az alkalmasak ciklusát pedig holmi kormányváltás címén megszakítani egyaránt tilos.

– Mi az, ami a legjobban bosszantja a munkájában? Mikor érzi magát dühösnek?

– Most nyilván nagyobb problémákra gondol, de mivel a bosszantó apró dolgokról sosem szoktunk beszélni, mondanék majd azokból is. Érthetetlen számomra, hogy gyakran még a kultúra világában magukat tájékozottnak látók is simán összemossák a teljesítményi/támogatási mutatók terén a prózai színház életét az Operáéval, amely eleve Magyarország két legnagyobb színházát működteti. Eközben – ha már Shakespeare-évad fut nálunk, e napokban pedig Shakespeare-fesztivál is – az Othellót 12 színész játssza, az Otellót, Verdi operáját pedig 250-en adjuk elő, köztük gyakran kénytelenségből/kötelességből is a piacról vásárolt külföldiekkel: ezért is vagyunk tízszer annyian, mint mondjuk egy megyeszékhely színházi gárdája. Az Operaház vasfüggönye mögötti színpadtérben légköbméterre a teljes vígszínházi épület elfér, ennyit a méretekről, s akkor még hol van az Erkel, Közép-Európa legnagyobb ültetett nézőterű színháza és a többi kamarajátszóhelyünk? Aki még nem próbált habkönnyű vígjáték vagy musical helyett operát és klasszikus balet­tet eladni, ráadásul előadási napokon több mint háromezer jegyet ezekre, az a feladat nagyságát bár át úgysem érezheti, de a számok miatt legalább lábhoz tehetné a fegyvert. Az Opera ma már inkább egy nagyvállalati holding 12 olyan egységgel, amely egyenként is méretesebb, mint a legtöbb színház Magyarországon, de hát a mi pályánk ugyan idehaza van, a közönségünk harmada és a külföldi kritikusok viszont minimum európai kitekintésben vizsgálnak minket: mi abban a ligában kell, hogy játsszunk.

– Akkor most halljuk az apróságokat…

– Nem tudom, apróságnak minősül-e, hogy a nagy tömegek által olvasott sajtó az európai térképre újra felkerült Operáról csak akkor írna, ha valaki beleesne a zenekari árokba előadás alatt. Hogy bőven megdupláztuk a nézőszámunkat, minden évben nő az értékesítésünk, egyik bérletcsúcs dönti a másikat. Vagy hogy a Ház 132 esztendős történetének messze legnagyobb repertoárfrissítését hajtottuk végre, s hogy a működési feltételeket a kormány segítségével, de ötéves munkával tényleg európai szintre hozzuk fel az Erkel újranyitásával, a hatalmas háttérbázis, az Eiffel Műhelyház megépítésével és az Operaház küszöbön álló korszerűsítésével, az ma nem lehet téma a magyar tömegmédiában. De mondok mást, emberibbet. Kifejezetten nehezen viselem a témajelzés nélkül bejelentkezőket, akik csak beszélni jönnek, és nem érdekli őket, fel tudok-e készülni ismeretlen témából. De nem bírom a rövid levelet írókat sem, akik csak annyira szorítkoznak, hogy a lényeget majd szóban elmondják. Akkor az van, hogy egy értelmesen, lényegre törőn megérlelt írást ötperces elolvasása, s annak tízpercnyi megválaszolása, vagy nulla másodperc alatt az illetékesnek továbbítása helyett sokkal több időmet emészti fel az ügy. Ha a vendég késik, bejön, beszél, nagy nehezen elmegy, én – helyette – leírom, ami történt, és ha maradt időm másfél óra után, még valami döntést is hozhatok. És ilyen beszélgetőtársból csak maximum 2-3 fér egy napba, hisz vannak értekezletek, külső találkozók, aláírni is rengeteget kell, próbába kukkantani, e-mailekre válaszolni, előadást nézni kötelező, hisz az a „termék”, és persze, sok a poszttal járó reprezentáció is. Írni komolyabb operai anyagot, évadtervet, interjút javítani, netán cikket összehozni csak késő éjjel van mód otthon, de azt meg már nem bírom úgy, mint régen.

– Egy-egy fárasztó nap után nem érzi úgy, hogy jobb volna végleg a magán­élet ösvényei mögé menekülni?

– Életem nagy dilemmája ez: miként az elmúlt öt évben volt, teljes hittel és súllyal az Opera intézményét szolgálni, eközben mégis családapának megmaradni, aközben megérkezett negyedik gyerkőc cseperedéséről sem lemaradva. 24 órában megoldhatatlan feladvány ez, hol erről, hol arról a szerelemről követel némi lemondást. Ráadásul az Operát vezetni nagyon más struktúrájú figyelmet kíván: míg újságíró koromban egy-egy tévés-rádiós műsor vagy beszélgetés, kritika vagy interjú sarkára néhány órán belül rálépett egy másik, amely felülírta, egy ekkora, folyamatosan üzemelő intézménynél nincsenek lezárt, projektszerű ügyek. A legtöbb még csak el sem szunnyad annyira, hogy legalább periodikusan kerülhetne elő. De nyilván inkább arról van szó, hogy az ember vezetői poszton dolgozik, s ez nagyon más. Azt kétségtelenül megszenvedem, hogy miközben a legnagyobb gyermek sem több 11 évesnél, néha otthon vagyok és nézek rájuk, a gondolataim pedig távol, egy pénzügyi vagy művészeti problémán járnak. Ezen már csak azért is változtatni kell, mert hosszabb távon biztosan nincs jó minőségű vezetői munka a „munkátlanított” otthonlét nélkül, amely feltölti az embert és a családot is. Hogy így lesz-e, az az említett fejlesztési programok lefutásától és a 2018 őszétől belépő nyugodtabb operai állapottól is függ. Meg attól, itt leszek-e még akkor, mert közben a hétéves periódusom a végéhez ér – ez pedig már eleve olyan hossz, hogy olimpiai pontszerző helyen leszek vele az akkor 134 esztendős Opera történetében.

– Mit játszanak a jövő Operaházában úgy száz év múlva?

– Meggyőződésem, hogy operát és balettet. Azt nem merném megsaccolni, mennyire marad mindkét műfajunkban a zárt, a hosszú XIX. században gyökerező repertoár, meg tud-e újulni a fül számára nehezebben befogadható zene mentén, esetleg a zene tér-e vissza konszonánsabb vidékekre? De vizuálisan nagyon mást, többet kell adni, ez egészen biztos, hisz addigra ezer D-ben vitézkedik majd a filmipar meg az otthoni játékkonzolok világa, s addigra már azokkal is versenyre kell kelnie az élő művészetnek. Ha nem zárjuk üvegtárlók alá az operát, élni fog.

Szentesi Zöldi László

Demokrata, 27. szám, 2016. július 6.