Hetek óta körbejár a híre a magyar sajtóban. Hol itt, hol ott tűnik fel, és mindig okosakat mond. Írországban építette fel önmagát, pontosabban fogászati vállalkozását. Ez önmagában még nem szenzáció, de közös ismerősünk azt javasolja, szervezz csak meg vele egy találkozót, meglátod, érdekes ember, sajátosan látja a világot.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

A Liszt Ferenc tér tőszomszédságában találkozunk. Korábban érkezünk, de lendületes léptekkel hamarosan feltűnik ő is. Kezet szorítok Stumpf-Biró Balázzsal.

Arra kérem Balázst, hogy rendhagyó módon ne a kezdetektől, hanem a történet végén kezdjük a beszélgetést: milyen érzés volt hazatelepülni?

– Fantasztikus, nem tudok betelni Magyarországgal – mondja, és lehetetlen nem észrevenni a meghatottságát. – Hogy hazatelepülök, nem hirtelen döntés, de nem is lassan érlelődő elhatározás volt. Úgy mentem el, hogy biztosan tudtam: haza fogok jönni. Bár nem vagyok kommunista, mégis ötéves tervet készítettem. Végül hét lett belőle, de itt vagyok.

Balázs két üzlettársával indult el, szó szerint egy bőrönddel. Kapcsolata soha nem szakadt meg Magyarországgal, sőt, eleinte hetente repültek haza. Arra a kérdésre, hogy mennyire tipikus a tudatos tervezés a kitelepülő magyaroknál, Balázs meglepő választ ad.

– Nem mondok én rosszat senkiről, de odakint bizony olyan magyarok is élnek, akikkel nem biztos, hogy itthon találkoztam volna. Persze, ha az ember egy csónakban evez a honfitársaival, akkor minden más. Ám a legtöbb magyar elindul csak úgy, hogy majd lesz valahogy, ad magának egy-két évet, vagy akár ötöt. A baj csak az, hogy az évek elrepülnek, és minél több időt tölt távol a hazájától az ember, annál inkább hazátlanná válik. Elveszted a kapcsolatot a magyar valósággal, fellazulnak, megszűnnek az itthoni kapcsolataid. És egyáltalán nem biztos, hogy odakint kialakulnak az új barátságok, hiszen bármi történjen velünk, külföldön mindig is idegenek maradunk.

Stumpf-Biró Balázs szerint Írország pompás hely, mindössze az időjárás és az ételek hagynak kívánnivalót maguk után. A pesti nyarak krónikus hiánya olykor fájt neki, mégis azt mondja, ha fiatal az ember, fedezze fel a nagyvilágot.

– Évszázadokon át így zajlott az élet, sokan tanultak és dolgoztak külföldön, aztán hazatértek, és itthon gyarapították közös kincseinket. Magyarország voltaképpen egy doboz, de ezt csak akkor veszed észre, ha kilépsz belőle. Kellő távolságból tisztábban látsz sok mindent, arról nem beszélve, hogy a nemzetközi kapcsolatrendszert, a nyelvet csak kint tudod megszerezni, elsajátítani. Fontos, hogy ne ragadj kint véglegesen, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy szerintem a végleg kint maradók a legtöbbször nem is kötődnek igazán Magyarországhoz.

Írországban Balázs sok jó példát látott arra, hogy a diaszpórában élőket az állam eléri, mozgósítja és nemzeti célokra használja.

– Úgy mozgatják a diaszpórájukat, mint Kemény Henrik a bábokat. Mondhatjuk persze, hogy könnyű nekik, angol nyelvűek, és csak Amerikában tízszer annyi ír él, mint odahaza, de akkor is… Magyarországon alaposan elmaradtunk ezzel, csak az elmúlt években kezdtünk komolyabban foglalkozni a diaszpórában élő magyarokkal. Nem ismerjük, nem használjuk őket, ami luxus. Pedig ők a mi erőforrásaink a nagyvilágban. Döntő szerepük lehetne abban, hogy a Magyarországról terjedő hazugságokat eloszlassák. Mert azt mondanom is felesleges, hogy a legtöbb nyugati mindent elhisz, amit az újságban olvas, a televízióban lát. Sok-sok baráti beszélgetés és olykor magyarországi utazás szükséges ahhoz, hogy megtapasztalják a valóságot.

Balázs volt üzlettársa kedvenc mondását idézi: az életszínvonal magasabb Írországban, de az élet minősége alacsonyabb. Most, hogy hazatért, rengeteg lehetőséget lát Magyarországon, és egészen biztos, hogy valamilyen komolyabb üzleti vállalkozásba kezd itthon is.

– Akárhova nézek, ugyanazt a problémát látom. Alkalmi, szigetszerű kezdeményezések zajlanak ugyan, de fájón hiányzik a koncepció, a stratégia. Az elmúlt nyolc évben kétféle módon értünk el itthon sikereket. Az egyik a tervutasítás, vagyis felülről elrendelve. Ilyenkor elkészülnek a keretek, és utólag gondolkodunk el azon, hogyan fogjuk tartalommal megtölteni. A másik, hogy ha valami megszületik, hagyjuk élni, mert organikusan fejlődik, és így eljut valahova. Úgy gondolom, hogy a kettőt valahogyan ötvöznünk kellene: szülessen meg a gondolat, jöjjön létre, aminek létre kell jönnie, de nyújtsunk segítő kezet felülről, tervezzük, szervezzük meg a fejlesztéseket, átgondoltan, hosszú távra tekintve.

Eltelt az idő, lassan szedelőzködünk. Balázs búcsúzóul Baross Gábort idézi: mindig adjunk egy kicsit jobbat, többet, mint amit az ár indokol. A kiemelkedő szolgáltatás a siker záloga. Aztán kezet szorítunk, és azt hiszem, mindketten komolyan gondoljuk, hogy a viszontlátásra.