Az élet fordulata

Az Alaptörvény védeni rendeli a magzati életet, az abortuszra vonatkozó jogszabályok azonban megengedőbbek. A politika e jogi anomália fenntartásával óvatosan egyensúlyoz a keresztény hitelvekből levezethető felfogás és a társadalmi valóság között. Talán ennek is köszönhető, hogy a magzatgyilkosságok száma évtizedek óta csökken, a rendszerváltozás óta harmadára esett.

A hazai abortuszszabályozás ma szigorúbb, mint a Kádár-rendszerben volt, de jóval megengedőbb, mint az 1956 előtti, Ratkó-korszakként ismert időszakban, nem beszélve a kommunizmust megelőző közel száz évről.

Az egyházi álláspont kétezer éve változatlan, a magzati élet kioltását minden körülmények között bűnnek tartja. Nem a hitfelekezetek hibája, hogy a tökéletlen társadalmi valóság nem képes ennek megfelelni, s így a mindenkori politika sem tudja teljesen elkötelezetten követni az egyházi útmutatást. Jó példa erre a lengyel kormány tavalyi kezdeményezése, amellyel olyképp szigorította volna a magzatgyilkosságra vonatkozó törvényt, hogy ilyen beavatkozás csakis az anya életének veszélyeztetése esetén legyen végrehajtható. A társadalmi ellenállást látva azonban a varsói vezetés visszakozott.

A várandósság művi megszakításának jogi szabályozása a gyermekvédelemmel együtt – többek között a nőt a társadalom szerves szövetéből kiszakítani igyekvő, a magzatra tekintettel nem lévő feminizmus hatására – a XIX. században került az európai törvényhozások napirendjére. Magyarországon először a Csemegi-kódex néven ismert 1878. évi V. törvény, vagyis a korabeli büntető törvénykönyv szabályozta a magzatgyilkosságot, ennek 285. és 286. paragrafusa tiltotta és büntette az ilyen beavatkozást. 1933-ban a Kúria az egészségügyi okokból elvégzett művi várandósságmegszakítást legálissá tette, de általánosságban tovább éltek a Csemegi-kódex tiltó rendelkezései. Drámai fordulat 1945-ben következett be, amikor a megszálló szovjet hadsereg katonái által elkövetett tömeges nemi erőszak miatt ideiglenes hatállyal, tisztiorvosi engedéllyel, ellen­őrzött körülmények között díjmentesen lehetővé tették a magzatelhajtást.

Újabb változást jelentett a Ratkó Anna egészségügyi tárcavezető nevével fémjelzett miniszteri rendelet. Ez, bár a közemlékezetben abortusztilalomként él, valójában megengedőbb szabályozás volt a korábban hatályos rendelkezésekhez képest, tételesen felsorolt betegségek esetén, méltánylandó személyi és családi körülményekre tekintettel, illetve életkori okból engedélyezte a várandósság megszakítását a magzat 28 hetes koráig. Ugyanakkor szigorú feltételekhez kötötte a beavatkozást: személyes meghallgatások során két bizottságnak is engedélyeznie kellett. 1954-től úgymond szociális okokra hivatkozva is legálissá vált az abortusz, 1956-tól kezdve pedig gyakorlatilag korlátozások nélkül lehetett magzatgyilkosságot végrehajtani.

Mindezek hatását jól mutatják a Központi Statisztikai Hivatal 1950-től rendelkezésre álló adatai. Abban az évben 1707 abortusz történt, 1953-ban 2800, egy évvel később már 16 ezer. Ez is duplázódott 1955-re (35 ezer), majd 1956-ra is (82 ezer). A művi terhességmegszakítások száma 1957-re 123 ezer 383-ra nőtt, és 1959 volt az első év, 152 ezer abortusszal, amikor több magzatgyilkosságot kellett rögzíteni, mint ahány gyermek élve megszületett Magyarországon. Ez így is maradt 1973-ig, az abortuszok száma folyamatosan felülmúlta az élve születéseket. A legsötétebb esztendő 1969 volt, akkor 206 ezer 817 magzatot végeztek ki az anyaméhekben.

1974-ben a Kádár-rendszer, látva a véres statisztikát, szigorítást tervezett, de néhány, később az SZDSZ holdudvarához csatlakozó nő, köztük Károlyi Mihályné látványos aláírásgyűjtésbe kezdett, és ez visszakozásra késztette a rendszert.

A liberális szabályozás így egészen a rendszerváltozás időszakáig létezett, és csak a magzati élet védelméről szóló, ma is hatályos 1992. évi LXXIX. törvény hozott óvatos korlátozást. Ez veszélyeztetettség, illetve az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén engedélyezi a várandósság megszakítását. A jogszabály súlyos válsághelyzetnek minősíti, ha az állapotosság „testi vagy lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz”.

A regula rögzíti, hogy a várandósság megszakítható annak 12. hetéig, ha a magzat súlyos fogyatékosságban szenved, vagy ha a fogantatás bűncselekmény következménye. További hat hétig lehetséges az abortusz, amennyiben a nő korlátozottan vagy egyáltalán nem cselekvőképes, a várandósságot önhibáján kívül nem ismeri fel. A 20. hétig pedig akkor lehet beavatkozni, ha a magzat genetikai károsodottságának valószínűsége több mint 50 százalék. Az abortusz elvégzését családvédelmi tanácsadás előzi meg, mely lehetőség szerint a magzat megtartása felé orientálja a nőt.

Bár e szabályozás szűkebb, mint a Kádár-rendszer teljes liberalizmusa, mégis az Alaptörvénybe ütközik. Ennek II. cikke ugyanis kimondja, hogy „minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” Ezzel pedig aligha összeegyeztethető a magzati élet kioltása. Ráadásul a jogszabályi hierarchiában gyengébbnek számító törvény érvényesül a fölötte álló Alaptörvény világos és egyértelmű rendelkezésével szemben. Ugyanakkor a korszellem által meghatározott társadalmi valóság itt és most nem teszi lehetővé a jogszabályi szigorítást.

A jogalkotó politika igencsak keskeny pallón egyensúlyoz. Ez az egyensúly azonban – kiegészítve a családtámogatási rendszer sokféle elemével – most jó irányba mozdul. 1969 óta – az 1980-as évek közepén rögzített újbóli megugrást leszámítva – folyamatosan csökken az abortuszok száma. 1970-ben még 192 ezer magzatgyilkosság történt, 1975-ben már csak 96 ezer 1995-ben 77 ezer, 2000-ben 59 ezer, 2005-ben 49 ezer. 2013-ban pedig – évtizedek óta először az 1955-ös mutatók alá menve – 34 ezer 891, tavaly pedig 30 ezer 439. Vagyis a rendszerváltozás óta közel harmadára csökkent az abortuszok száma. A magyar társadalomban szemléletváltás megy végbe.

Ágoston Balázs