Az SZDSZ-jelenség

Fotó: MTI (archív, illusztráció)

Egy percig sem hittük, hogy megszűnt volna az SZDSZ 2013. október 30-án. Tézisei virulensebben élnek tovább a mai magyar ellenzéki politikában, mint korábban bármikor, és immár különféle „civil” interpretációkban is megjelennek. A párt lényegéről, ideológiájáról írt könyvet Az SZDSZ-jelenség címmel a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet három munkatársa: Orosz Tímea, Halmy Kund és Fricz Tamás. Halmy Kunddal beszélgettünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Sokkal egyszerűbbnek hittük az SZDSZ históriáját, a kötet viszont egy roppant szövevényes, bonyolult párttörténetet tár elénk…

– Valóban, meglepő lehet ez a szövevényesség, de ez a legtöbb rendszerváltó politikai alakulatra igaz. Mi nem az SZDSZ históriáját akartuk megírni, hanem azt, hogy milyen fő ideológiai irányvonalakat követtek, miként gondolkodtak a világról és Magyarországról.

– Nemcsak sokféleképpen, de ellentmondásosan is. Ez derül ki a kötetből. Piedesztálra emelték a szabadpiacot, de közben működtették a SZETA-t, a Szegényeket Támogató Alapot. Antikommunistának mondták magukat, de koalícióztak az MSZP-vel. A Szabadság-hegyi elit Rákosi-óvodákban nevelkedtek, de emberjogi harcosok lettek. Mi ez? Tudathasadás?

– Egy heterogén szervezetről volt szó, amelyben különböző irányzatok, platformok léteztek. A SZETA például a nyolcvanas években virágzott, de amikor az individualizmus lett a párt ideológiájának fő csapásvonala, Solt Ottilia egyedül maradt a szervezettel, a problémáival. Az SZDSZ meghatározó figurái úgy gondolták, hogy a világ halad, tehát az embernek is haladnia, fejlődnie kell. Ezt a frankfurti iskola is hirdette, alaptétel lett a modern liberálisoknál is. Ők nem éreztek itt semmiféle ellentmondást. Rajk László például azt mondta 1989 őszén a Kossuth téren százezer ember előtt, hogy „soha többé kommunizmust!”. Aztán jött az 1994-es koalíció Horn pártjával. Már közvetlenül az első szabad választás után kiderült, hogy a kampány hangzatos antikommunista jelszavai, a hatásos plakátok ellenére az SZDSZ nem az MSZMP utódpártját, hanem az MDF-et tartja fő ellenfelének.

– Illetve az MDF konzervativizmusát és nemzeti jellegét. A könyvből az derül ki, mintha az SZDSZ-es alapemberek nem ismerték volna eléggé a magyar társadalmat. Lehet, hogy több szabad demokratát is meglepett a magyarok visszatalálása nemzeti érzéseikhez?

– Inkább azt mondanám, nem akartak tudomást venni erről. Egyfajta szellemi, ideológiai fölényben érezték magukat, úgy vélték, hogy a programjuk rendkívül progresszív, korszerűen piacorientált, és egyedülálló jelentőséggel ruházza fel az egyént, az individuumot. Ez lett volna szerintük a huszadik század végének áldásos modernitása. Nem ismerték viszont a magyar néplelket, a magyar habitus rezgésszámát. Ezt huszonöt éves története során egyetlen pillanatra sem tudta felvenni a párt. Mindig más népekhez hasonlítgatták a magyarokat. Pedig elég lett volna, ha tanulmányozzák a nyelvünket. Ebből mindenre rájöhettek volna.

– A kötetben szó esik róla, hogy a hazai zsidóság tagjainak jó része azt hitte, a rendszerváltás a nyilas korszak vagy a Rákosi-féle diktatúra visszatérését jelenti. Azt már mi mondjuk, hogy rá is játszott az SZDSZ erre a félelemre…

– Kérdés, hogy reálisnak tartotta-e ezt a félelmet, vagy csak hisztériát akart kelteni vele. És elleplezni bizonyos kellemetlen tényeket, a szocializmus örökségét, mint például az ország több mint húszmilliárdos adósságát.

– Aminek a felhalmozásában, mint tudjuk, jelentős szerepük volt a kádári reformközgazdászoknak, akik aztán az SZDSZ gazdasági agytrösztjét képezték…

– Valóban, és a párt nem is tudott választ adni arra, mit kezdjünk ezzel az adóssággal. Fizetni kell! Ennyit mondott. Ha a kormány mást akart, máris röppent a korszerűtlenség, a mucsaiság vagy éppen az antiszemitizmus vádja, ezt minden jobboldali kabinet megkapta az SZDSZ-től, nem csak Antallék. A nemzeti gondolat, a nemzeti jelleget megvalló egyházak és a nemzet kiterjesztett dimenziójának számító határainkon túli magyarok jelentették a konkrét ellenfelet a párt számára.

– A határainkon túli magyarokat igen negatív színben tünteti fel a kötetben Tamás Gáspár Miklós. Azt állítja, hogy áttételesen az erdélyi magyarság segítette hatalomra a kommunistákat Romániában. Megőrült?

– Művelt és intelligens ember, de sokszor keveredett ellentmondásba önmagával. Mert mindig valami nagyot, valami „csegevarásat” akart mondani. Különben az SZDSZ kezdetben rendszeresen felszólalt a határainkon túli magyarokért. De kisebbségi és emberjogi kérdésként kezelte az ottani magyarok sorsát, a másik oldal viszont nemzetpolitikai ügyként. És ez nagyon nem ugyanaz!

– Hol akadtak rá TGM előbb említett soraira?

– Nagyon nagy mennyiségű dokumentumot, SZDSZ-es vezetők és liberális közszereplők tollából származó cikket, publicisztikát, tanulmányt kutattunk fel és olvastunk el. A könyv második felében reprezentatív válogatás is olvasható ezekből. Rendkívül beszédes írások.

– A kötetben szerepel az úgynevezett 1989-es washingtoni konszenzus is. Az SZDSZ nemcsak lelkesen támogatta az ott előírt magyar privatizációt, liberalizációt és deregulációt, de ezek lettek a párt törekvéseinek alapkövei is… Itt hízelegték be magukat a Nyugatnak?

– Igen, és ha kitágítjuk ennek a hármas parancsnak a dimenzióit, akkor megértjük, hogy miért követtek mindvégig internacionalista, globalista, a magyar kulturális prioritásokat háttérbe szorító politikát a szabad demokraták. És miért léptek koalícióra az MSZP-vel 1994-ben, noha a mandátumszámok alapján a szocialisták egyedül is kormányozhattak volna. Fodor Gábor néhány hete azt mondta egy nyilatkozatában, hogy az SZDSZ azért feküdt össze az MSZP-vel, hogy megmentse az országot a neobolsevizálás veszélyétől, és emberi arcot adjon a kormánynak. Jól hangzik… Egyéni véleményem szerint Horn Gyula azért fogadta el Fodorékat, mert nem akart egy acsarkodó és folyton gyalázkodó ellenzékkel szembenézni, azt hitte, így kézben tarthatja a szabad demokratákat.

– Acsarkodás? Gyalázkodás?!

– Igen, itt már legalább 120 éve, a Galilei Kör megalakulása óta ki akarják fordítani „mucsai provincializmusukból” a magyarokat a liberálisok. Ezt a stílust vette fel az SZDSZ is. Igaz, a vezetők szülei még Kelet-mániások voltak, de ők már Nyugat-mániások lettek. Ezt a „tudathasadást” a poszt-SZDSZ-es figura, Gyurcsány Ferenc egyetlen személyiségben képviseli. Az őszödi beszéd botrányát követően még Putyinnál volt, most pedig Putyin a fekete ördög. Ez a „korszerű” politikai pragmatizmus.

– Teljesen átvenni a nyugati intézményeket, nyugatiassá tenni a jogot, a magyar mentalitást! Ezek az SZDSZ szavai, de mond ilyeneket Gurcsány is… Most pedig a Nyugat migrációval kapcsolatos spekulációit importálnák hazánkba az SZDSZ utódpártjai, teljesen figyelmen kívül hagyva a magyar népakaratot.

– Folyton külső mércékhez akartak és akarnak ma is igazítani bennünket, mintha jogunk sem lehetne arra, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Fejlődni, fejlődni! Mindig ezt halljuk. No de hová? Egy abszurd világfalanszterbe?! A lineáris világmagyarázatot részesítik előnyben, ahelyett, hogy az ősi keleti gondolkodók felé fordulnának, akik szerint a civilizáció cirkuláris pályán halad az időben, azaz folyton visszatér önmagába. És nem fut ész nélkül a beláthatatlan végtelenbe. Ez ad rendet, stabilitást. Ebben az elvont szférában is nagyot ütközött a magyarok józanságával az SZDSZ.

– Már akkor felvetődött a „nyílt társadalom kérdése”, amiről kiderült, hogy nem is Soros György, hanem az osztrák–angol filozófus, Karl Popper tákolta össze. Ezt minden erejével képviselte és képviseli ma is az SZDSZ az utána maradt párttöredékekben…

– Világtrendről van szó. A klasszikus, szabadversenyt erősítő, az egyént jogokkal körülbástyázó XIX. századi liberalizmust összeházasították a frankfurti iskolából kinövő ’68-as, kulturális neomarxizmussal és a popperiánus társadalmi nyitottsággal. Mindebből egy olyan új, az egyént mindenek fölé emelő szabadságeszmény is született, amelyben már teremtőjével felesel az ember, amikor önkényesen akarja megválasztani a nemét vagy egyéb identitásait.

– A gyanútlan olvasót akár meg is lepheti az a könyvben található dokumentum, amelyben egy SZDSZ-es véleményformáló szerint az MSZMP-s menedzsment nélkül nem lehet nekiindulni a rendszerváltás utáni újjáépítésnek. Arról a pártállami menedzsmentről van szó, amely az 1988-as társasági törvény hatálybalépése óta szorgalmasan hordta haza az ország vagyonát…

– Amikor a két párt közeledett egymáshoz, akkor kialakult az a munkamegosztás, amelyben a szocialisták intézték a zsákmányt, az SZDSZ pedig az ideológiával, illetve a figyelemeltereléssel foglalkozott. Aztán a háttérben meghúzódó pártalapítványokon és különféle szervezeteken keresztül osztozkodtak. Ezt valahogy nagyon benézte a magyar társadalom. Igen, az SZDSZ „tudta, merte, tette”, csak nem azt, amit a választóknak ígért.

– Miatta maradt el az igazságtétel is? Csepeli György, az SZDSZ-hez köthető szociológus a kötetben idézett írásában jogosnak nevezte a nép számonkérő indulatát, de utasította az Antall-kormányt, hogy ne lépjen a szavazók által követelt útra. Mert azzal felborítana mindent.

– Féltek valamitől. Pedig csak a bűnösök, a felelősök megnevezéséről volt szó, senki sem követelt kötelet vagy lakatot. A csehek léptek a maguk lusztrációs törvényével, és minden tekintetben le is előztek bennünket. Nálunk viszont a Csepeli-féle megnyilvánulások olyan atmoszférát teremtettek, amelyben aztán az Alkotmánybíróság Sólyom Lászlóval az élén könnyedén kihúzhatta a szőnyeget a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény alól.

– Meddig nyögjük még az SZDSZ-t? Úgy tűnik, a pártpolitikáról lemondtak, most átöltöznek „civilbe”…

– Pártként nagyot buktak a szabad demokraták és külföldi testvérszervezeteik a 2008-as gazdasági-pénzügyi világválsággal. Mert az teljesen hiteltelenné tette őket. Ha egy rendszer gyakorlati alapjai összeomlanak, ledől az ideológiai felépítménye is. Ez zajlik ma mindenütt. Közép-Európa amúgy is vesztes terep volt számukra, és a jelek szerint az marad az SZDSZ szellemiségét továbbvivő „civileknek” is. Itt kissé lassabb tempójú, a kilengésektől, túlhajtásoktól ódzkodó társadalmak élnek, ez egyfajta történelmi következmény. Az SZDSZ nem is tudta elvenni a magyarok józan paraszti eszét. A liberalizmus már születésekor, a felvilágosodás korszakában is súlyos ellentmondásokat hordozott. Itt van például a francia forradalom szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszava. Jól hangzik, de a szabadság és az egyenlőség fogalma eleve súlyosan ellentmond egymásnak. Ez a fanatikusok és az utópiaépítők évszázados megtévesztő manővere volt. Véres következményei lettek a XX. században. n

Lapszám: