Frissítve: csütörtök, 2010, január 21 - 17:37
Zeneművészek
Woodstock évében, 1969 karácsonyán meghatározó változáson ment át az évek óta különböző neveken koncertező Spice együttes. A Mick Box gitáros és David Byron énekes vezette társulathoz ekkor érkező orgonista, Ken Hensley az addigi bizonytalansággal ellentétben határozott zenei irányvonalat képviselt. Menedzserük, Gerry Bron a változást névcserével pecsételte meg, az éppen száz éve elhunyt Charles Dickens Copperfield Dávid című regényének ellenszenves alakját, Uriah Heepet választva.
A már lekötött bulikat még Spice néven nyomják, 1970 februárjában például a Deep Purple előzenekaraként. A találkozás barátsághoz vezet, ráadásul a Purple az In Rock, míg a Heep a bemutatkozó Very ’eavy Very ’umble lemezét egyidejűleg és ugyanabban az épületben, egymás mellett lévő próbatermekben készíti elő.
Ami ezután következett, tökéletesen mutatja egyes zenekritikusok hozzá nem értő vagdalkozását. A rangos amerikai Rolling Stone folyóirat munkatársa a lap 1970. október 1-jei számában a következőket írta: „Ha ez a zenekar befut, öngyilkos leszek”. Hogy beváltotta-e ígéretét, nem tudjuk, a Uriah Heep viszont lemezről lemezre növelte népszerűségét és 1972–73-ban elérte csúcspontját. A siker azonban addigra a zenészek fejébe szállt, már egyesével, külön limuzinokkal hajtattak a koncertekre, megszűnt a közös cél elérése érdekében érzett összetartozása öröme, ami egyre gyengébb albumokat eredményezett. A fokozatosan elillanó népszerűséget Ken Hensley és a basszusgitáros Gary Thain kábítószerekkel, David Byron alkohollal pótolta. Két utóbbinak ez az életébe került.
Ettől kezdve egy évtizeden át folyamatosan cserélődtek tagok Mick Box mellett – 1982 nyarán a budapesti Kisstadionba is eljutottak –, a lejtőn azonban nem volt megállás.
Előfordult, hogy elkeseredésében a zenekarvezető gitáros két napig szobájába zárkózva merev részegre itta magát. Gerry Bron menedzser, egyben a Heep lemezeit is forgalmazó Bronze Records elnöke úgy vitte padlóra a céget, hogy még jogdíjaik kifizetése is bizonytalanná vált. Az már csak hab a tortán, hogy Stefan Fontaine nevű énekesüket annyira nem érdekelte a zenekar, hogy tévedésből egy másik városba utazott a koncertjükre.
1987-et írtak. Ekkor bizony nagy elszántság kellett a folytatáshoz, de ez szerencsére nem hiányzott Box tulajdonságai közül. Lee Kerslake dobossal maguk mellé vették Trevor Bolder basszusost, Phil Lazon orgonistát és Bernie Shaw énekest, akikkel két évtizedig ismét sikertörténetet írtak. Megroppant egészsége miatt Kerslake csak két évvel ezelőtt vált meg társaitól és foglalta el helyét a robusztus termetű Russel Gilbrook. Az 1964-ben született utód többek között Tony Iommi, Van Morrison, Alan Price csapatában is megfordult, jelenleg a Brighton Institute of Modern Music dobtanára.
A már említett, kifogástalan hangulatú kiadványokon is ő hallható. A CD két új és egy tucat Heep-klasszikus újra felvett – köztük a Sunrise, Look At Yourself, Gypsy, July Morning –, részben átdolgozott változatát tartalmazza, míg a DVD egy 2009-es, háromnegyed órás svéd koncerttel lepi meg a hallgatót.
A bevezetőben tanulságokat említettünk. Az első és legfontosabb a kitartással és elszántsággal párosult tehetség, ami nélkül a Heep ma már nem létezne. Zenészei el tudták viselni a gúnyolódást, hogy hangsúlyos orgonajátékuk következményeként hol a szegény ember Deep Purple-jének, hol – éppen ellenkezőleg –, dallamosságuk miatt a heavy metal Beach Boysának nevezzék őket.
Időről időre megpróbálták a zenei divat követését is, így az 1970-es évek végének laza, pop-diszkó vonalát, de előfordult, hogy a Purple nyomán ők is szimfonikusokkal készítették el a tizenhat perces Salisburyt. Legsikeresebbek azonban akkor voltak, ahogyan napjainkban is, amikor önmagukat adták.
Megtapasztalták egyes lemezkiadók közönyét, és hogy menedzserük miként játssza ki őket cinkelt lapokkal. Túl tudtak lépni a személyes tragédiákon, kilábaltak a szenvedélybetegségekből és már nem képzelik magukat császárnak. Végül, de nem utolsósorban, az egymásért tűzbe menő csapattársak azt a műfajt képviselik négy évtizede, amit úgy hívnak: zene. És talán ez sem kevés.
