Frissítve: szerda, 2010, január 27 - 11:42
A Szent Korona ébredése
Atilla, Árpád, Szent László, Károly Róbert, Mátyás, Mária Terézia, Horthy, Mindszenty, a turul, a rovásírás, a Szent Korona, a vármegyék, sok ezer éves kulturális értékteremtő erő: egyetemekkel, irodalommal, képzőművészettel, magasrendű szerves népművészettel. Ez mind a miénk. Mindenkié, aki büszke minderre, aki ebből táplálkozik. Nem igaz a régi vád, hogy a jobboldal ki akarja sajátítani a múltat. Nem kisajátítani, emlékezni akar.
Az viszont tény, hogy a baloldal nem tud mit kezdeni a magyar történelemmel. Egykori és mai szellemi vezéreik rendre avíttnak, retrográdnak minősítik gyökereinket. Merthogy nekik nincsenek szilárd történeti kapaszkodóik. Legfeljebb a jakobinus nyaktilók, 1848-nak a Kossuth, Petőfi, Táncsics által fémjelzett republikánus, a címerről a Szent Koronát letaszító forradalmi vonulata, a Madarász-fivérek forradalmi terrort hirdető 1849-es rendőrállami kísérletei, később Jászi Oszkár és Károlyi Mihály és Trianon tekinthető történelmi előfutáraiknak, s persze előszeretettel hivatkoznak az általuk felakasztott, igencsak kacskaringós életpályát befutott Nagy Imrére. Némelyikük színpadiasan megkérdezi a mártír bolsevik fővárosi szobrát, vajon mit tenne most az ő helyében. A választ – tekintettel a kérdező személyére – tudjuk, s persze ők is, ezért nem hivalkodnak vele. Miként Kun Bélával, Rákosival, sőt Kádárral sem, noha a ma is nemzetköziséget hirdető eszmei tábor nemigen tagadhatja le őket.
Akárhogy is, két évszázad vérzivataros felfordulásain, az országvesztésen kívül nincs mire hivatkozniuk. E tehetetlen kiúttalanságot jó ideje a „köztársaság” kifejezésben vélik összefoglalni, ami önmagában bizonyítja, hogy az 1918 előtti évszázadokat kiradíroznák a történelemből. Vagyis voltaképpen mindazzal szemben határozzák meg magukat, ami Magyarország több mint ezeresztendős szellemi-kulturális-politikai teljesítményét jelenti. Ehelyett erőltetik Lukács Györgyöt és Heller Ágnest, Jászit és Bibót, a „lábszagú Mucsa” helyett az arctalan világpolgárságot, a virágzó ország helyett a falvak felszámolását, a szerves, szolidaritásra épülő közösségek helyett a manchesteri típusú kapitalista szabadversenyt, az azonosság helyett a másságot.
Nekünk Magyarország a világ közepe, nekik a folytonos nyüzsgés, a fülledt dolgozószobákban kiagyalt új és még újabb világmegváltó dogmák kísérleti laboratóriuma. A bolsevik gyökereikhez ragaszkodó szocialisták ma is a nemzetköziség himnuszát, az Internacionálét éneklik kongresszusaikon, s még ma is komolyan gondolják, hogy „a múltat végképp eltörölni”, legszélsőségesebb elemeik, az úgynevezett liberálisok pedig dühödten tagadják a Kárpát-medencei magyar nemzet létét, miként ez a Demokrata múlt heti számából is kiderül a Tóth Gy. László által gyűjtött hajmeresztő baloldali sajtóidézetekből.
Vérmérséklettől függően e jelenséget lehet különböző jelzőkkel illetni, tagadni azonban lehetetlen. Mindennek bizonyítékát adják a száz évvel ezelőtti baloldali és liberális lapok éppúgy, mint a mostaniak. Tényszerűen megállapítható, hogy e két társadalmi felfogás – nem az egyes emberek, hanem a felfogás – kibékíthetetlen ellentétben áll egymással.
Széchenyi vagy Kossuth, Tisza vagy Károlyi, Horthy vagy a kommunisták, Mindszenty vagy Rákosi, majd később az eredeti Magyar Demokrata Fórum vagy az úgynevezett demokratikus ellenzék... ezek egymásnak feszülése mind-mind ebből eredeztethető.
Amikor az 1990-es kvázi (hiszen itt voltak még a szovjet csapatok, a játékszabályokat pedig a pártállam utolsó vezetői írták) szabad választás utáni országgyűlés visszahelyezte jogaiba a Szent Koronával ékesített címert, egyértelműen letette a garast a magyar történelmi folytonosság mellett, ha továbblépni nem is mert. Az akkori legerősebb ellenzéki tömörülés, a liberálisok pedig határozottan állást foglaltak a magyar történelem ellen. Ennek sűrítménye volt, amikor micisapkának minősítették nemzeti ereklyénket.
Még nagyobb hisztéria kísérte a Szent Korona kiszabadítását a Nemzeti Múzeumból tíz évvel ezelőtt. 2000. január 1. óta a baloldal folyamatosan a köztársaságért aggódik. Nem érdekelte őket, hogy a csikorgó hidegben napokon át végeláthatatlan embersor kígyózott az Országház bejáratánál. Százezrek rótták le tiszteletüket jogfolytonosságunk jelképe előtt. A fejet, térdet hajtókat senki sem hívta, senki sem szervezte, nem úgy, mint a kommunista május elsejék felvonulóit. A százezernyi magyar azért zarándokolt el az ország fővárosába, mert lelki szükségletnek érezte a tisztelgést nemzeti ereklyénk előtt. A történelmet ugyanis nem lehet megsemmisíteni.
Tormay Cécile írja Bujdosó könyvében az 1886-os ezredéves ünnepségsorozatról: „Jött a nép, láttam a szememmel: galambősz magyar parasztok, munkások, urak és térdet hajtottak előtte, mintha szentség lenne. Térdet hajtottunk: önmagunk előtt borultunk le.”
Valóban, a Szent Korona tiszteletével önmagunkat becsüljük meg. Merthogy – ismét Tormay Cécile-t idézve – „nem ékszer az, nem pompa és nem dísz, de maga Magyarország. Királyságok jöttek és mentek a Földön, nem volt azonban népe a világnak, amelynek valaha is azt jelentette volna a koronája, mint amit a mienk nekünk jelent. A magyar korona minden magyar és minden magyar rög és minden termés és minden aratás... Benne nem csupán a királyságot tépik le az ország fejéről, hanem azt, ami voltunk és ami lehetünk (...) A hazaárulók és hazátlanok tábora szentségtörő kézzel letaszította helyéről Szent István koronáját. Ők azt hitték, hogy a király fejéről taszítják le. Pedig az a korona nem csak a király fején volt. Mint egy aranyabroncs, az fogta össze a Kárpátok óriási láncait, Erdélyt, az Adria kék öblét, Horvátországot és Szlavóniát –, a róna egész birodalmát, melynél területében egységesebb ország nincs Európa földjén.”
Ezért tört ki a hisztéria tíz évvel ezelőtt. Százezernyi magyar a sok évtizedes módszeres agymosás ellenére nem átallott közösséget vállalni saját történelmével, megbecsülni önmagát. A gigantikus bolsevik emberkísérlet csődöt mondott.
Pedig a liberálisok mindent megtettek a Szent Korona kiszabadítása ellen. Utcára vonultak, köztársaságot harsogó „koronabúcsúztató bulit” rendeztek. A történelem azonban bölcs. A Szent Korona érintetlenül ragyog az Országházban, még a nagyszájú Gyurcsány sem merte rátenni a kezét, csak fenyegetőzött vele, és íme, most már nincs sehol.
A Szent Korona ereje ebben rejlik ma is: igazodási pont. Félreértés ne essék, nem ezoterikus rezgésekről és hasonló new waves fantáziálásokról van szó. Egyszerűen itt van egy több mint ezeresztendős, történelmi viharokat túlélt nemzeti ereklye, a magyar kulturális és államalkotó erő jelképe, amelyhez viszonyulni – kell. Aki hű hozzá, az közösséget vállal a magyar történelemmel.
Aki megtagadja, az megtagadja mindazt a tudást és szellemi értéket is, amelyet eleink felhalmoztak. Szó, ami szó, gyökértelenül, gyűlölettől fertőzve is lehet élni, csak nem nagyon érdemes. Jól kitapintható, hogy a nemzeti erjedés, a közéleti pezsgés, saját magunk újrafelfedezése az ezredfordulót, vagyis a Szent Korona kiszabadítását követően kezdett beindulni.
Milliók szeme nyílott ki – igaz, ehhez szükség volt a történelemtagadó bolsevista baloldal arroganciájára is a hazugságokkal, az elvakult nemzettagadással, 2006 őszének véres terrorjával. A Gergényi-pribékek valóban igyekeztek eltörölni a múltat, és mindazokat, akik hittek a magyar múltban gyökerező magyar jövőben. A történelem kiirtását célzó nagy bolsevik kísérlet megbukott, pedig kétszázmillió ember halt bele.
Az elmúlt száz-százötven év bebizonyította, hogy a politika, az országirányítás nem lehet öncélú szellemi kalandorság. Az élet nem játék. A nemzetet vezetni, a közösséget óvni és gyarapítani kell. Ezért nem új, járatlan ösvényeket kell keresni, hanem kipróbált, megbízható úton kell a magyar jövő felé indulni. A kulcsszó a helyreállítás, a magyar államiság és a magyar állam restaurációja.
A sok évtizedes törvényenkívüliséget végre fel kell számolni, a kizökkent időt – Shakespeare-rel szólva – helyre kell zökkenteni. Ez az elkövetkező évtized embert próbáló, egyszersmind magasztos történelmi feladata. Jó hír, hogy immár annyira mélyre nyomtak bennünket, hogy a rugó annál nagyobb erővel fog visszapattanni.
Vissza, fölfelé – ez a követendő régi-új irány. Ez azt is jelenti, hogy tovább kell haladni a jogfolytonosság helyreállítása felé vezető úton. A Szent Korona legméltóbb helye a budai Várban, a királyi palotában van. Joghatályát pedig föl kell éleszteni.
Nem elegendő a jelenlegi, önmaga által is ideiglenesnek meghatározott alaptörvény preambulumában hivatkozni rá, mert e hivatkozás semmit sem ér, ha szerves, ősi alkotmányunknak a Szent Koronából fakadó jogelveit és szabályozásait nem állítjuk helyre. Az elmúlt évtized az ébredésé volt, a most következő szakasz a dicső hazatérésé lehet, ha a törvényhozókban a kellő mértékű nemzeti támogatás révén lesz elegendő bátorság, akarat és alázat erre.
