Frissítve: csütörtök, 2010, január 28 - 12:28
Képtelen állapot
A kultúrpolitika egyre inkább magára hagyja a vidéki múzeumokat. Az elmúlt évek nemzetközi és hazai tendenciái szerint is a látogatószám lett a sikeresség kizárólagos fokmérője, holott egy múzeum számos feladatának csak egy része szól erről. A látogatószám növelésének kényszere azonban felemészti a többi szakmai feladatra fordítandó pénzt is, így visszaszorítja az intézmények önálló kutatómunkáját.
Az elmúlt évek sztárkiállításainak legtöbbje mögött sem önálló szakmai teljesítmény áll, hiszen azóta, hogy a kilencvenes években Nyugat-Európában régóta várt látogatóboomot eredményeztek a blockbusterek (megatárlatok), komplett kiállításokat lehet vásárolni a kulturális piacon. S míg a látványos marketinggel tálalt megatárlatok tömegeket vonzanak, a turisztikai szempontból kieső vidéki múzeumok egyre inkább lemaradnak a látogatókért folytatott versenyben: pénzük és megfelelő technikai hátterük sincs a sikergarantált vendégkiállítások befogadására.
Néma termek
Több vidéki intézmény kénytelen a téli időszakban a rezsiköltséggel spórolni: a kaposvári Somogy megyei Múzeum például novembertől április végéig rövidített nyitva tartással dolgozik, ráadásul árat emeltek, hogy ki tudják fizetni az egyre növekvő kiadásokat. Tolna megyében is hasonló a helyzet. A dombóvári Fekete István Múzeum a hideg időjárás ellenére sem fűti fel kiállítótermeit: nincs rá pénze.
Tíz nógrádi intézmény pedig meghosszabbított zárva tartás mellett döntött, így csak január 12-én nyitja meg kapuit a szokásos ünnepi szünet után.
– Mára csak a fűtés- és rezsiszámla lefaragásával tudjuk működőképességünket megőrizni. Az évnek ebben a szakaszában amúgy is kevesebb a látogató, így a bezárás nem okoz nagy fennakadást – világítja meg döntésük hátterét dr. Szirácsik Éva, a Nógrád megyei múzeumigazgató, aki egy éve a Nógrádi Történeti Múzeum igazgatója is.
A döntés oka szerinte az őket fenntartó önkormányzat egyre szűkülő költségvetésében keresendő. A belépőjegyekből és a múzeumokhoz kapcsolódó egyéb szolgáltatásokból – ajándéktárgyak, könyvek stb. – befolyó jövedelem pedig nehezen tervezhető előre, és az éves büdzsének csak igen kis hányadát jelenti. Az igazgatónő szerint mégis reményt jelenthet, hogy a nógrádi múzeumok látogatóinak száma a recesszió ellenére növekedett.
– Az ország egészét végképp padlóra küldő 2010-es költségvetés természetesen a vidéket, köztük Nógrád megye városait is érzékenyen érinti – mondja Becsó Zsolt, a döntést kényszerűen támogató Nógrád Megyei Közgyűlés fideszes elnöke. Úgy véli, hogy a közintézmények körében általánossá vált anyagi problémák gyökere a múltban keresendő, hiszen a fideszes többségű önkormányzatok büntetése és a szocialista kormány ámokfutása nem most kezdődött.
– Az elmúlt három évben közel másfél milliárd forintot vontak el tőlünk, az idei évben csaknem 800 milliót. A helyzetet súlyosbítja, hogy az ingatlanpiac teljesen befagyott, ezért jelentősen csökkent az illetékekből származó bevételünk is. Mindezek következtében idén csaknem kétmilliárd forint hiány keletkezett az önkormányzat költségvetésében. De feladatainkat – oktatás, közművelődés, szociális ellátás és egyéb – továbbra is hiánytalanul el kell látnunk.
Hányódó csontok
Ahogyan az lenni szokott, a pénztelenség nagy vesztese most is a kultúra, különösen igaz ez az erősen centralizált hazai kultúrpolitikában eleve hátrányos helyzetű vidéki intézményekre.
– Megszűnt az úgynevezett közgyűjteményi és közművelődési normatív hozzájárulás az állami költségvetésben, ami mintegy nyolcszáz muzeális intézmény, négyezer könyvtár és háromezer művelődési ház számára jelentett forrást. Ezt fejkvóta szerint, tehát a megyében lakók száma alapján osztották ki. A támogatás ezen formájával ugyan nem értettünk egyet, és a rendszerint kevés összeget még így is ki kellett egészíteniük a megyei önkormányzatoknak, de ez legalább egy stabil állami forrás volt – vázolja a vidéki múzeumok nehéz helyzetét dr. Vándor László, a Megyei Múzeumok Igazgatóságának Szövetsége elnöke, egyben a Zala megyei múzeumigazgató.
– Alapvető probléma, hogy hiányosak a jogszabályok, s nem egyértelműek a múzeumok feladatkörei. A mára elavult rendszer a hatvanas években alakult ki, azóta csupán toldozták-foltozták a struktúrát. Ezért tárgyalásokat kezdtünk az Oktatási és Kulturális Minisztériummal az alapvető problémákról, és az előző ciklusban komoly eredményeket is sikerült elérnünk, ám a Gyurcsány-kormány alatt megszakadtak a tárgyalások. Most azért bizakodunk újra, mert az általunk megfogalmazott, és minden megyei múzeumigazgatóság által támogatott szakmai célok bekerültek a Fidesz kulturális stratégiájába – ad hangot a pozitív változás reményének Vándor László.
Az egyik legnagyobb, anyagi kérdéseket is befolyásoló probléma például a régészeti ásatások kérdésköre. 2001 óta ugyanis minden földmunkákkal járó beruházás esetén a költségek minimum kilenc ezrelékét biztosítani kell az esetleges régészeti feltárás fedezetére. E feladatok ellátása korábban stabil bevételt jelentett a múzeumok számára, ám az OKM 2007-ben létrehozta a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot, és annak feladatkörébe utalta a másfélmilliárd forintosnál nagyobb beruházásokhoz kapcsolódó feltárásokat, majd ezt a határt ötszázmillió forintra csökkentette. Így a megyei szakemberek számos régészeti feladattól estek el. A szaktárca e lépése azóta is ütközési felületet képez a központi irányítás és az érintett vidéki múzeumok között, például a feltárt leletek elhelyezésének kérdésében.
– A szakszolgálat még az ásatások megkezdése előtt nyilatkozatot kér az érintett múzeumtól, hogy az befogadja-e majd a leleteket. Amennyiben igen, megállapítanak egy adott összeget, a tárolás költségeit, amit az említett kilenc ezrelékből fedeznek. Ám a múzeum számára ez zsákbamacska, hiszen nem ismerheti előre a leletanyag nagyságát, így gyakorta önerőből kell további tárolóegységet kialakítania – taglalja Vándor László. – Ezenkívül a kutatók értelemszerűen nem szívesen dolgoznak olyan, átvett anyaggal, aminek feltárásában, dokumentálásában nem vehettek részt, hiszen a régészet a terepen kezdődik. Így a vidéki múzeumok többsége csak akkor hajlandó átvenni az anyagot, ha a szakértőit legalább bevonják valamilyen szinten a munkálatokba. Erre néha van hajlandóság, néha nincs.
Az autópálya-építések miatt az utóbbi években igencsak megnövekedett leletanyagok tárolása pedig egyre nagyobb gondokat okoz a múzeumok számára. Mivel ezt elvileg az említett kilenc ezreléknek kellene fedeznie, az NKA nem ír ki rá pályázatot, így például a miskolci Herman Ottó Múzeum is évek alatt spórolta össze és építette meg 240 millió forintból a raktárbázisát, hogy a gyűjteményét kutathatóvá tegye. A vidéki múzeumok többsége azonban nincs ilyen szerencsés helyzetben.
– Nem látom biztosítottnak a magyarországi intézményekben az újabb régészeti anyagok restaurálását és tudományos feldolgozását, mivel erre nincsenek források, noha bizonyos gyűjteményekben akár 80- 90 százalékossá is válhatott az arányuk – tolmácsolja aggodalmait Veres László, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei múzeumigazgató, egyben a Herman Ottó Múzeum igazgatója. – Valaha a költségvetés egyharmadát tette ki a szakmai munkára fordított összeg, egyharmadát a bérek kifizetése és egyharmadát intézmény üzemeltetése. Mára ez az arány azonban jelentősen felborult, a költségvetésből csak három-négy százalék jut szakmai feladatokra.
Leonardo, a celeb
A vidéki múzeumok helyzetét tovább nehezíti az az ezredforduló után megerősödött jelenség, miszerint a sikerességet kizárólag a látogatószám jelenti. Bár a kultúrpolitika sokak szerint ennek figyelembevételével osztja ki a pénzeket, az OKM a lapunknak eljuttatott közleményében ezt cáfolja: „A látogatók száma helyett a hasznosulás mértékét és a fenntarthatóságot nézzük, célunk ugyanis az, hogy a támogatott kiállítások és fejlesztések széles kört érjenek el. A kéréseket azonban főként szakmai szemmel bíráljuk el, önmagában a várható látogatószám nem döntő tényező egy-egy támogatás odaítélésben.”
Magyarországon az első igazán nagy látogatószámot produkáló rendezvény 2003-ban, a Szépművészeti Múzeumban megnyitott Monet és barátai című kiállítás volt, amit sorra követett a többi. Eljött a megatárlatok kultuszának ideje: a tömeg egymást taposva, hosszú sorokban kígyózott a múzeumok előtt. Néha persze az is kiderült, hogy a marketing nagyobbat szól, mint a tartalom, s Dali, Caravaggio, Klimt, Kokoschka, Schiele és a többiek nevei csak hívószavak: a tárlaton felvonultatott anyagok nem azt nyújtották, amit a cím ígért. Megjelentek emellett az első kétkedő szakmai hangok is, amikor a kialakult versenyhelyzet a vándorkiállítások befogadására késztette a múzeumokat az önálló kutatómunka helyett. Így például mindenki furcsállta, hogy a modern művészet bemutatására létrejött – és egyébként azóta is hiánypótló kortárs tárlatokkal jelentkező – debreceni Modem miért a reneszánsz Leonardo találmányaival igyekszik meghódítani a közönség szívét. Sokak szerint ez a tárlat inkább a kiállítóhelyként is funkcionáló Millenárisra illett volna.
– Másképp láttam e kérdéseket, amíg nem voltam múzeumigazgató, és másképp látom most, hogy az vagyok – így Bencsik Barnabás, a budapesti Ludwig Múzeum igazgatója, aki szerint a szakmára nézve szomorú tény, hogy a sztárkiállítások zöme befogadott produktum. – Egyrészről valóban a látogatószám legitimálja egy közintézmény létezését, hiszen ha nincs közönség, nincs szükség kiállítótérre sem.
S az utóbbi évek megatárlatai például a képzőművészet számára hatalmas eredményeket hoztak a közönség figyelmének felkeltésében. Másrészről azonban a látogatók számának szempontja nem válhat kizárólagossá. Ha nem folyik érdemi tudományos kutatómunka egy ilyen intézményben, idővel nem lesz mit bemutatnia.
Ha csak a befogadott tárlatokat helyezi előtérbe, egyszerű kiállítóhellyé válik. A tömegigények kiszolgálása helyett pedig épp az lenne a feladata, hogy új igényeket ébresszen. Némely esetben azonban egyenesen a minőség rovására megy a látogatószám növelésének kényszere. Ugyanakkor az is tény, hogy ebben a tendenciában az utóbbi egy-két évben született néhány valódi, önálló és emellett közönségsikerrel is járó teljesítmény, mint a Modem Messiások című tárlata vagy a Ludwig Csörgő Attila-kiállítása, amelyet a nemzetközi érdeklődés következtében Hamburgban és Luxemburgban is bemutatnak majd. A kultúrpolitika számára viszont nyilvánvalóan a látogatószám a legegyértelműbb és a leginkább kommunikálható eredmény, az egyéb szakmai értékek nehezen ítélhetőek meg, és nem is annyira látványosak. Ennek következtében azonban egyre kevesebb intézményben marad pénz az érdemi kutatómunkára, így legfontosabb értelmüket és funkciójukat veszítik el a múzeumok.
Vidéken pedig igazából a látványos kiállításokra nincs infrastrukturális kapacitás – az értékes műalkotások bemutatására megfelelő múzeumtechnológiával felszerelt kiállítóterem –, se pénzügyi hátterük, épp csak annyi költségvetésük van, hogy vegetáljanak. Infúzión tartják őket.
Hátrányban
– A múzeumoknak háromféle szakmai feladatuk van: a gyűjtemény gyarapítása, a tudományos feldolgozása és a bemutatása – így Veres László, aki szerint szintén nem helyes, hogy elsősorban az utóbbira helyeződik a hangsúly. – A költségvetésből ezekre nem futja, például a mi tizenhét egységből álló intézményhálózatunkban összesen hat-nyolcszázezer forint jut évente gyűjteménygyarapításra. Így csak a pályázati rendszerek maradnak. Az uniós források azonban elsősorban csak az új kiállítások létesítésére és a múzeumpedagógiára koncentrálnak, az NKA az egyetlen komoly szakmai forrás, ám az itt elnyert összegek legjobb esetben is egymillió forintot jelentek, miközben például egy értékes kortárs kép ára ennek többszörösét is kiteszi. Mi például két évtizede nem is gondolhatunk arra, hogy egy-egy komolyabb műalkotást megvásároljunk, pedig a múzeum szerepe az is, hogy a jelen értékeit elérhetővé tegye a jövő közönsége számára. A mi esetünkben ez többek közt a megyében érintett művészek reprezentatív szerepeltetése volna a gyűjteményünkben. Hosszú távon pedig egyre inkább le fogunk maradni a modern muzeológia területén.
Az NKA folyamatosan csökkenő költségvetéséből pedig dr. Bereczky Ibolya, a Múzeumi Kollégium tagja szerint összesen 309 millió forinttal gazdálkodhatott a kollégium tavaly, amelyből állandó és időszaki kiállítások létesítésére, kiadványokra, műtárgyvédelmi és múzeumpedagógiai fejlesztésekre futotta, például a gyűjteménygyarapításra 17 és fél millió forintot tudtak nyújtani 33 pályázó számára. Az NKA ezenkívül egy 220 millió forintos, úgynevezett címzett kerettel rendelkezett tavaly, amely főként az „Ilyen tavasz csak egy volt életemben...” című vándorkiállítás támogatását jelentette.
– Kettősség figyelhető meg a múzeumi szakmában – így Bereczky Ibolya. – Egyrészről számos intézmény a bezárás szélén áll a gazdasági válság, a finanszírozási gondok és a leépítések miatt, másrészről az uniós források sok olyan lehetőséget nyújtanak, amelyből számos vidéki múzeum komoly fejlesztéseket tudott elindítani. Az OKM Alfa programja ezenkívül 2004 és 2008 között 1,4 milliárd forinttal segítette állandó kiállítások létrehozását vagy megújítását többségében vidéki múzeumoknál.
Miszné Korenchy Anikó, a Múzeumok és Látogatók Alapítvány elnöke emellett arra hívja fel a figyelmet, hogy szerinte a múzeumok is jócskán tehetnek a látogatóktól való elidegenedésükről, s ily módon a katasztrofális gazdasági helyzetükről.
Nem véletlen, hogy az egyik nógrádi múzeumnak például csupán hatvanegy fizető látogatója volt 2008-ban, s tavaly éppen a múzeumpedagógiai fejlesztések és a Robert Capa képeiből álló vándorkiállításnak köszönhetően sikerült ezt az arányt emelni.
– Amíg a múzeumok ragaszkodnak akadémikus jellegű elefántcsonttornyukhoz, nem vesznek tudomást a múzeumok szerepének világszerte elismert változásáról, addig nehezen tudják indokolni a társadalom előtt a szükségességüket. Így nehezen tudják feléleszteni a régi polgári mentalitást, és a helyi közösségek adakozókedvét. A megoldás az, ha a múzeumok újradefiniálják önmagukat, és kialakítják kapcsolataikat a társadalom egyéb szektoraival is, részt vállalva olyan kérdések megvitatásában, mint a kultúrák közötti párbeszéd, a drogmegelőzés vagy a környezetvédelem. Ezenkívül helyi közösségeket is be kellene vonni a múzeumi programok kialakításába, ahogyan ez Nyugat-Európában megszokott gyakorlat. Egyértelmű azonban, hogy a látogatókért folyó küzdelemben a vidéki múzeumok pénz hiányában nem vehetik fel a versenyt az állami fenntartású országos intézményekkel, és nemcsak azért, mert jórészük a turisztikai központoktól távol helyezkedik el.
– Néhány évvel ezelőtti adataink szerint két országos nagymúzeum költségvetése felért a vidéki múzeumoknak az önkormányzaton keresztül juttatott állami támogatásával. Azóta rosszabb lett a helyzet, az pedig mai adat, hogy egy kisebb budapesti múzeum támogatása dupla annyi, mint egy nagyobb megyei múzeum 140-170 millió forintos költségvetése – így Vándor László. Ezért is fordulhatott elő, hogy az utóbbi években a Herman Ottó Múzeum két vendégkiállítást is kénytelen volt visszautasítani – köztük egy Oroszországból érkező egyházművészeti gyűjteményt –, mert nem tudta előteremteni a biztosítás és a szállítás 50-100 millió forintos költségeit.
A megyei múzeumok számára gyakran még az a harminc-ötvenezer forint is gondot okoz, ami a különböző kiadványok reklámfelületének költségét jelenti.
