Frissítve: szerda, 2010, január 27 - 11:53
KALANDORDEMOKRÁCIA - Kalandorévad III. rész
A 2009. április 5-én óriási civil tüntetés volt a Hősök terén. Olyan, amilyet korábban csak párt tudott szervezni. A Civil Összefogás Fórum több száz civil szervezet részvételével százezres nagyságrendű tiltakozó nagygyűlésen fejezte ki mély megvetését az ellen a fennálló demokratikusnak mondott rend ellen, amelyben 2009-re már nyomát sem lehet találni a morális alapú politizálásnak, amelyben nem a jog uralkodik a politikusok és az állampolgárok felett, hanem a politikusok uralkodnak a jogon, és az önérdek, valamint a következetlenség újra és újra kerékbe töri a törvények uralmát.
Az elitellenesség jól megmutatkozott az EP-választásokon is. A kis pártok jelentős száma és abszolút számokban korántsem elhanyagolható mértékű támogatottsága, valamint a radikálisok kimagasló sikere mind azt jelzi, hogy a társadalom politikailag aktív része is levegő után kapkod. Elege van abból a húsz évből, amely a „kerekasztal lovagjai” által uralt politikai arénában egy béna, politikai önérdek mentén működő demokráciát hozott létre. A magyar társadalom jelentős része – különösen az idősebb generáció – úgy érzi, hogy 1989–1990-ben az Ellenzéki Kerekasztalnál vajúdtak a hegyek és egeret szültek, miközben ez a pöffeszkedő parlamenti politikusi osztály nem ismeri a munkanélkülivé válás állapotát, nem ismeri a fojtogató érzést a hó végi számlafizetés elmaradása miatt, és ismeretlen számára a hétköznapi javakról való kényszerű lemondás, a forintocskák örökös vizslatása ráncos kezekben.
Tavaly május elején írtam, hogy „2009-re a magyar társadalom jelentős része eljutott oda, hogy a hiteltelen és tehetetlen politikai elitjéből kiábrándulva a rendszerváltozást vesztesként élje meg, olyan társadalmi folyamatként, amelyben a szabadság ára a létbizonytalanság állandó réme lett”.
Már az EP-választások – a felfokozott belpolitikai hangulat mellett is – mérsékelt részvétellel zajlottak. Ám a politikából való kiábrándultság és az ezt kísérő távolmaradás átlag 75-80 százalékos mértéke az időközi országgyűlési és önkormányzati választásokon egyértelműen jelzik, hogy 2010-ben talán az elmúlt húsz év legkisebb részvételi aránya mellett zajlanak majd az országgyűlési választások. (Nyilván a kampány jellegén még sok múlhat.)
Mindenesetre Páva Zsolt pécsi győzelme után bárhol az országban már csak a törvényi érvényességi minimum elérése volt a cél a pártok részéről, de ugyancsak Pécsett az országgyűlési képviselőt négy alkalommal sem tudták megválasztatni a győztesnek és vesztesnek hirdetett pártok. Csornán is néhány száz szavazaton múlott az időközi parlamenti választás érvényessége: míg az első fordulóban a választópolgárok mindössze 21,75 százaléka ment el szavazni, addig a második fordulóban 25,19 százalékos volt a részvétel, és az érvényesség eléréséhez a legnagyobb ellenzéki párt még Orbán Viktort is be kellett vesse a kampányban, hogy végül a fideszes Gyopáros Alpárt győztesnek lehessen kihirdetni.
A VIII. kerületi részvétel még tragikusabb volt. A rendszerváltozás óta soha olyan kevesen nem voksoltak Józsefvárosban, mint az időközi polgármester-választáson.
Dr. Kocsis Mátét a választópolgárok 23 százalékos részvétele mellett választották a kerület fideszes polgármesterévé. A magyar választópolgárok átlag 70 százalékos otthon maradását nem lehet a pártok százalékos hókuszpókuszolásával elfedni. Már korábban is jeleztem: a szavazók tömeges távolmaradásukkal azt jelzik, hogy elegük van az egész politikai osztályból, s az aktív 25-30 százalékon belüli pártpreferenciák csak viszonylagos legitimitást adnak az egész politikai arénának.
Az is világos, hogy a világon minden demokráciában vannak hullámvölgyek az állampolgári részvétel kapcsán, és pont e hullámvölgyek adják gyakran az alapját a nyugati modellek kritikáinak, azonban időről időre mégis magára talál a nyugati társadalmak választója, és magasabb részvételével legitimizálja a fennálló politikai rendszert.
A pécsi és józsefvárosi mélypontok után megállapíthattuk, hogy: „a magyar átmenet most érkezett el – húsz év után – az első ilyen jelentős hullámvölgyhöz. Generációs tekintetben a választók jelentős része már 1990-ben is választó volt, így saját választói minőségében is csalatkoznia kellett az elmúlt húsz esztendőben. Az elmúlt két évtizedben az összes aktív választónak több mint a fele legalább két, de inkább három pártra szavazott már, s csalódás mind a jobb-, mind a baloldalon egyaránt érte. Vagyis a magyar választópolgárok – s e ténnyel a részvétel kapcsán eddig még senki sem foglalkozott – a saját maguk választói minőségében is csalatkoztak, ami, meggyőződésem, hogy jelentősen hozzájárul a bizonytalanok és a nem résztvevők táborának jelentős megnövekedéséhez.” (Részvételi demokrácia? – Demokrata, 2009. december 11.)
Mindezek alapján már jó ideje jelzem, hogy a Fidesznek nehéz dolga lesz. Nem győzelmének százalékos kimutatásában, mert abban kétségkívül jól áll. Az idei választásokon ezt jól fogja majd parlamenti mandátumokká konvertálni. Ám nagy kérdés, hogy e százalékok mögött tényleges tömegtámogatottság áll-e majd? A ténylegesen pártot választók száma és a társadalmi támogatottságként értelmezett százalékos kimutatások között óriási olló tátonghat. Hiszen hiába nyer egy párt 60-70 százalékos arányban, ha – csúnya kifejezéssel – ez darabszámra az egészhez vagy a korábbi részvételekhez viszonyítva kevésnek, vagy jóval kevesebbnek bizonyul. Nagy a baj, ha nem tényleges tömegtámogatottság áll e százalékok mögött, mert a választópolgárok többmilliós tömegei otthon maradásukkal szavaznak a rendszerre.
E téren a Fidesz mindenképp a mozgósításban érdekelt. Mindenki más a politikai piacon viszont nem. Az MSZP a minimax stratégiája, a kis pártok pedig a parlamentbe kerülés jobb esélyei miatt érdekeltek a minél alacsonyabb részvételben. A szocialisták pedig – országos listájuk is ezt mutatja – egy százalékosan nagy, de tömegtámogatottságban instabilabb Fidesz-kormányzásra készülnek.
Arra számítanak, hogy az általuk tönkre tett ország feljavításába azáltal fog belebukni a Fidesz-kormány, hogy egyrészt elmarad a rövid távú jóléti fordulat, másfelől ott lesz egy óriási passzív, bizonytalan tömeg, amelyet majd Orbán-ellenességgel részvételre lehet sarkallni, s amely egy addigra összeszedett, új MSZP-re fogja adni a voksát.
Sok szocialista már hallja, amint az ellenzéki padsorokból Gyurcsány Ferenc színpadiasan faggatja Orbán Viktort: „Miniszterelnök úr, nem ezt ígérte! Hol marad a gyors adócsökkentés, hol van az egymillió munkahely? Miniszterelnök úr, miért hazudott a kampányban? …bla-blabla”. És arra számítanak, hogy mindez jól hangolt balliberális médiakórussal, egy-egy kormányzati hibával, netán Josip Tot-os mohósággal alacsony tömegtámogatottság mellett – a magas százalékok mellett is – sikeres lesz.
Ahogyan a Jobbik is számít az elit- és Orbán-ellenes szavazói tartalékokra. Ők az újbóli kiábrándulásra játszanak majd. Nyilván nem azzal fogják támadni a második Orbán-kormányt, hogy miért nem hajt végre struktúramodernizálást. Nem azt fogják kérdezni, hogy miért csak két és fél millió munkavállaló tart el hét-nyolc millió embert ebben az országban, hogy felül kell vizsgálni, hogy mi az oka annak, hogy az aktív életkorúaknak csak a fele dolgozik, hogy az ellátórendszerek maradhatnak-e változatlanok, hogy a közalkalmazotti szféra lehet-e ennyire túlméretezett? Nem, ők mondani és kérdezni fogják a mikszáthi-kádári jóléti paneleket – mint új, hiteles erő –, és egyre hangosabban akarják jelezni a korszak és generációváltás igényét az „egyik kutya, másik eb” retorikájával.
A kampány ezért különösen fontos lesz. Egyfelől azért, mert egy új nemzeti kormány mögé tényleges milliós nagyságrendű támogatást kéne összeszedjen a politikai piacról, másfelől azért, mert nem mindegy, hogy milyen ígéretek mentén teszi ezt. Sajnos valóban csodavárás uralkodik a jobboldali szavazótáborban, amely gyakran irreális elvárások sokaságát fókuszálja a Fideszre. Pedig ha van időszak, amikor nem lehet gyors jóléti fordulatra ígéretet tenni, az 1990 után igazából most van.
Csakhogy – ezt is jeleztem korábban – Kádár népe jóléti ígéret nélkül nem érti az egész rendszerváltozás lényegét. Mikszáth és Kádár népének nem lehet mást ígérni, csak jólétet. Nem lehet demokráciát javító, intézményt, struktúrát átalakító, kultúrát teremtő programmal nyerni önmagában, ha nincs mellettük, de inkább előttük jóléti ígéret. A rendszerváltás hajnalán is jóléti ígéretet tett a rendszerváltó elit. A szabadság és demokrácia tartalmát a jóléti állam ígéretével töltötte fel. Ha nem ezt teszi, Kádár népe nem értette volna az egésznek az értelmét.
Pedig a demokráciának ezer arca van. Jól működő intézmények, igazságos bánásmód, a kultúra szabadsága, az önszerveződés és az öntevékenységek szabadsága, az esélyegyenlőség, a méltányosság, a közösségi értékek képviselete stb. A magyar ember nem ezekre gondol a szabadság és demokrácia kapcsán, hanem a jóléti, paternalista államra, amelyben még mindig az állam a legnagyobb foglalkoztató, és amely által a jólét az egy kapott és nem megszerzett állapot.
Ebben az elvárás- és ígérethálóban telik minden kampányunk a rendszerváltozás óta. A Fidesz nem állhat most be ebbe a kampánymalomba. Ha ezt tenné, azzal egy ellenzékből újjáépült MSZP alapjait rakná le.
A szerző politológus
