Frissítve: csütörtök, 2010, január 21 - 17:43
A függés melankóliája
– A történet ihletője egy BBC-dokumentumfilm, amelyben egy családtól megvonták a tévét. Mi lett a családdal?
– Szétesett. A mama gyógyszerfüggő lett, nyugtatókon él, a papa kocsmázni kezdett, megkattantak, és teljesen eltávolodtak egymástól, mert húsz éven át az tartotta őket össze, hogy a kanapéról bámulták a tévét.
– Szóval voltaképp nem tartotta őket össze semmi?
– De, a tévé. Meg valaha még biztos valami, ami nyilván később már hiányzott közülük, vagy épp azt ölte ki a tévé bámulása.
– És a tévéfüggés pont olyan, mintha egy szertől függenénk, gyógyszerrel lehet csak lejönni róla?
– Ha valaki függő, általában gyógyszerrel szoktatják le. Az anya nyilván egy másik függőséget választott, mert a függőknek nehéz a sorsuk. De nagy szakirodalma van a tévénézési szokásoknak, miszerint ez azonos bármifajta függéssel, kábítószer.
– Belemélyedt a szakirodalomba?
– Egy filmrendező nem tudós, de foglalkoztam a kérdéssel, és egy szociálpszichológus csapat segített. Elég megdöbbentő adatokat kaptunk. Van például egy olyan veszélyeztetett kismamacsoport, akik fogják és leültetik a tévé elé a gyereket este héttől éjfélig. Aztán a nyugdíjasok csoportja, akik zsizsiktől zsizsikig nézik, azzal alszanak, azzal kelnek. Amerikában napi tíz óra harminc perc az átlag, míg Magyarország Európában a második-harmadik helyen áll tévébámulásban.
– A mérték függ a néplélektől?
– Nem feltétlenül. Venezuelában, Caracas környékén favelákban élnek az emberek, ami négy oszlopot jelent egy lepedővel leterítve – ez a házuk. De mindenhol ott villog a színes tévé, és arról álmodoznak, hogy a gyerekük szappanopera-hős lesz, arra gyűjtenek, hogy megműttetik.
– Sokan pont azt mondják, hogy nem néznek már tévét. Leszoktak róla, vagy a számítógép monitorja előtt ülnek?
– Arra is vannak statisztikák, mennyire zuhan a tévé, miközben megy fel az internet: alapjában véve mégis teljesen párhuzamosan dönget a kettő. Az internet hiába kínál mást, többet, önállóbbat, a felhasználók nagy része a legnagyobb szutykok között turkál, azokat tölti le, csak bámulja a képernyőt, és pornót néz.
– Miért nincs egy darab könyv sem a filmben? Evidencia, hogy ma már nem olvasunk?
– Egyáltalán nem olvasunk már. Persze ellenpontozhattam volna a dolgokat, hogy ha nincs monitor, akkor visszatér a régi világ, olvasunk és zenét hallgatunk, táncolunk meg kirándulunk, de ez nem így működik. Ha egy heroinfüggőtől elveszik a szerét, nem lesz iszonyú boldog, nem alapít családot, nem megy iskolába. Ez a fajta naiv hozzáállás nem állja meg a helyét, mert egy függő, ha megvonják tőle a drogot, összeomlik, hihetetlenül üres világba kerül. Az én filmem pedig erről a függésről kérdez, hogy rossz vagy jó-e. Hiszen lehet, hogy ez a jövő. Monitorok előtt fogunk születni és meghalni.
– A film alapján a monitort bámuló jövőnek nincs túl jó vége.
– A függést is biztosan lehet idealizálni, hisz mindennek van jó oldala, de azt hiszem, a függésnek azért még sincs. A szabadságod, önmagad elvesztését jelenti.
– Mindannyian függők vagyunk már?
– Igen, de ez nem is az én véleményem. Ha ma eltűnnének a világból a képernyők, a Föld populációjának fele kihalna, mivel a társadalmunk technikai pilléreken áll. Kiszámítható, hogy ha az egyiket kirántod alóla, akkor minden borul és eljön a cudar világ.
– A világon túli és behatárolhatatlan atmoszféra és helyszín nagyon meghatározó a filmben, de a képek ragyognak a fénytől.
– Ez egy eltúlzott, elnagyolt, poétikus miliő. Constantát választottuk, mert időn és téren túli helyszín, fontos volt, hogy ne egy jellegzetesen kelet-európai vagy bármilyen más, felismerhető táj legyen. A film világa egységes, kiürült és hideg, a három testvér sorsát, a történetet viszont nagyjából reálisan akartam ábrázolni. Pohárnok Gergely operatőr ötlete volt, hogy ne a szokásos katasztrófafilmes, utópisztikus világot jelenítsük meg, ahol mindenki koszos és furcsa, rabolnak az emberek, égnek az autók, sötét van és esik az eső. Ezeket a közhelyeket kidobtuk, nem a körítésre, hanem arra koncentráltunk, ami a lelkekben van.
– Az egyik testvér falat húz fel a ház és a tengerpart közé, majd képernyőt vág ki belőle. A tengert nézni nem pontosan az ellenkezőjét jelenti az emberi tudatban a tévénézésnek?
– Így manifesztálja azt, ahogy az ember kiürül, s eltűnik körülötte minden. Megpróbálja magát újraéleszteni, de végül megtalálja természetesen a saját tévéjét, amikor kivág egy kockát ebből a falból. Bámulta ő a tengert anélkül is, próbálta bámulni, de hiányzott valami, és rájött, hogy a keret. Mert minden a keret. A periférikus látásunk pont ezért szűkül, mióta a monitort nézzük, mert minden a keret. A függés utáni túlélés melankóliája tulajdonképpen ez.
– Sevillában a legjobb rendező díját kapta a filmért, és számos fesztiválon ért el vele sikereket. Az embereket érdekli, hogy paradox módon egy film kapcsán szembesüljenek a képernyőfüggőségükkel?
– Varsóban a film utáni beszélgetésen csoportok alakultak, akik arra licitáltak, hogy ki meddig nem fogja kinyitni a laptopját. Aki kicsit is érzékeny, abban felmerül a kérdés, hogy ő maga mit kezd a képernyővel, mennyit visz el az életéből vagy mennyit ad hozzá. Ha van valamiért a filmnek ereje, akkor azért, mert elgondolkodtat, hogy mennyit és miért kutakodsz ebben az egész szutyokban.
– És eljönnek majd a nézők megnézni, hogy mit miért néznek?
– Nem. Nagyon más a film fogadtatása itthon és külföldön, a magyar szerzői film haldoklik, a nézettsége mélyponton van. Nem tudjuk, miért, de persze elsősorban magunkat lehet okolni, hogy nem csinálunk jó filmeket. Ez egy nagyon árnyalt és bonyolult kérdés. Mindenki filmeket tölt le, házimozit tart a lakásában, közben pedig a film halálát éljük. Azt gondolom, hogy most van a mélypont, és aztán lehet, hogy így is marad. Az, hogy nagyon sok pénzt elköltesz egy ilyen filmre, és aztán 1500 néző nézi meg a moziban, egy dolog. De az idáig eltöltött fesztiválokon már sokkal többen látták a filmet a világban, mint ahányan itthon fogják, és mégiscsak eljut egy magyar film Bombaytől Los Angelesig mindenféle jelentős helyre. Fel kell tennünk hát a kérdést, miért fordított hátat a magyar néző a szerzői filmeknek, hogy mi a kultúra értéke. Tényleg annyira mélyponton vagyunk, hogy ha van egy szerző, aki valamit közvetít, ami súlyos, aktuális és a társadalomról szól, már egyáltalán nem érdekel senkit? Ilyen alapon mondhatnánk azt, hogy nem érdemes könyvet nyomtatni, hogy bezárhatjuk a galériákat, mert nem mennek be az emberek. Ha azt mondjuk, hogy nem érdemes szerzői filmet készíteni vagy szépirodalmat írni, akkor felvetődik korunk kérdése: hagyjuk abba a kultúrára való költést? Mondhatnánk azt, hogy nem érdemes a kultúrára költeni. A kultúrára költeni profit alapon eleve ellentmondás. És egy tufa, kolbászfejű fogyasztói társadalom leszünk? Vagy megfeszülünk, nem adjuk föl, és csinálunk olyan dolgokat, amiben van tartalom, érték, vagy valami, amire oda kell figyelni? Ha egy ország elveszti a kultúra iránt való érdeklődést, ha elpuhul a kultúrája, elsüllyed és elnagyolja magát, akkor elveszti az identitását. Ország kultúra nélkül nincs.
– A tévéfüggő társadalom, aki egy összeállított, manipulált műsorrendet néz, miért tenné fel ezt a kérdést magának?
– A kultúra korábban tömegeket mozgatott meg, de elfordultunk tőle és a fogyasztói társadalom legaljára kerültünk. Tényleg az a jövő, hogy mindenáron még több klikk, még több néző, még több profit kell? A mennyiségi kérdés lesz mindennek a meghatározója? A magyar világ egy szenvedő, útkereső társadalom, amely próbálja magát megtalálni. Eközben pedig csupa vígjátékon kacarászik a moziban és semmi nem érdekli, ami szembesít, ami kérdéseket vet fel, esetleg fájdalmas. Így most marha nehéz önmagáról gondolkodni egy olyan alkotónak, akinek a filmjén nem lehet szórakozni, a néző eret vág, ha kijön a moziból. Most azt mondják, hogy vígjátékot kell csinálni. A kommersz szórakoztatással sincs semmi baj, mert marha szomorú szerzői filmeket sem lehet bámulni egész nap. Amikor a film született, akkor még cirkuszi mutatvány volt, az emberek azt szerették, hogy jön a vonat a vásznon, és majdnem elüti őket. De képzeld el azt a világot, amelyben mindenki leszegett fejjel szomorkodik az élete felett, és közben csak vígjátékok mennek a moziban.
* * *
VRANIK ROLAND
filmrendező
1967-ben született.
Filmjei: Adás, Fekete Kefe, Dominátor 2000, Alex Summmer
Díjak: Magyar Filmszemle – Fődíj, diákzsűri díja (2005), Thessaloniki Nemzetközi Filmfesztivál - Legjobb Rendező, Antwerpen Nemzetközi Filmfesztivál - Legjobb Film, Sevillai Filmfesztivál – legjobb rendező, diákzsűri díja (2009)
