Ajánló 2003/21.

k, 2009-12-29 20:19
Címkék:
SZÍNHÁZ - Nyaralók

„Még egy darabot szeretnék írni, Nyaralók címmel. Bergyajev kifejezésével élve - napjaink „polgári materialista” értelmiségét szeretném bemutatni. Nagyon szeretném, ha mindenki megkapná benne, ami kijár neki, egy kicsit maga Bergyajev is” - írta ezt Gorkij 1902 nyarán. Meg is kapta az értelmiség a bizonyos szempontból máig érvényes szigorú kritikáját. Az az értelmiség, amely tehetetlen, értékvesztett, kilátástalan, nyavalygós. Keresi egykori ideáljait, de csalódik, vágyik a szerelem után, de közben visszautasítja, szenvedélyes próbál lenni, de csak a féltékenységig jut el, vágynak az izgalomra, de csak unják és untatják egymást. Gyötrődnek, agonizálnak.
A Vígszínház Valló Péter rendezésében rávilágít arra, hogy Gorkij drámája ugyanolyan analitikus 2003-ban, mint a századelőn volt.
A kétségbeesett kitörni akarás megformálója Varvara (Börcsök Enikő) várva várja unalmas gondtalan életébe ifjúkora legendás ideálját, az írót (Hegedűs D. Géza). Amikor megjelenik előtte az idősödő, kopaszodó, elkényelmesedett, kiégett Salimov, elindul lelkében a megállíthatatlan kétségbeesés, amely az előadás végére viharszerűen robbanásban tör ki. A Nyaralók története egy fiatal nő menekülési kísérlete, egy értelmesebb, hasznosabb élet reményében. De arról is szól, hogy egy egész generáció, a negyvenesek-ötvenesek nemzedéke mire jutott a lehetőségeivel, eszményeivel, házasságaival - az életével.
A végletes életidegenséget, elcsigázott szenvedélyeket, parttalanul lobogó, terméketlen vágyakat bemutató két felvonásos darab gondolatvilága, filozófiája nagyszerű, a több generációt felmutató írott mű a naturalista drámaírás egyik első fecskéje. Az igazi drámaírás, a valódi szembesülés azonban elmarad. A vihar, amely mindenkit, bűnöst és áldozatot, értékest és értéktelent egyaránt magával sodor, erőtlenül söpör végig a színpadon, hiányérzetet hagyva maga mögött. Rutinos és nem megrázó előadást láttunk.
Baracius Krisztina
Gorkij: Nyaralók - Vígszínház

KÖNYV - Őseink nyomában

Most, amikor beszavaztak minket az Európai Unió közös aklába, különösen fontos, hogy elővegyük a ládafiából régi kincseinket, leporolgassuk, fényesítgessük, mutogassuk őket. Ilyen régi kincs a rovásírás, amelyről, hála a magyarok Istenének, ismét megjelent egy nagyszerű könyv. Szerzője Koricsánszky Atilla, címe A Napút ábécéje, a magyar rovásírás. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nekünk senkitől át nem vett, itt a Kárpát-medencében kialakult, nyelvünk hangjaihoz tökéletesen alkalmazkodó, sok ezer éves írásunk van, amelyet az ezer évvel ezelőtti „Európába menéskor” csaknem megsemmisített a nagy csatlakozási igyekezet.
Koricsánszky Atilla átfogó művet írt: kezdőknek érthető, haladóknak újdonságot nyújtó. A tapasztalatban gyökerezik, mert a szerző a Magyar Rovók és Rovásírók Országos Szövetségének egyik alelnökeként évek óta részt vesz a rovásírás rendezvényeinek szervezésében, fellép előadóként és oktatóként is kitűnőre vizsgázott a felvidéki, gombaszögi rovásírástáborban. Ebből következik, hogy amikor a rovásjelek fogalmi értékeit boncolgatja, nem hajánál fogva rángat elő gyökértelen jelképeket.
A rovásírás emlékei közül részletesen foglalkozik egy tízezer éves csontfuvola feliratával, a tatárlakai koronggal, a campagnai baltatokkal, István király kézjegyével. Kiemelkedő érdeme, hogy Attila királyunk születésének évfordulója alkalmából rovásírásra átírta Priszkosz Rhétor töredékesen fennmaradt beszámolóját. A kötet eme 40 oldala nemcsak kiváló gyakorlóanyag a rovásjelek olvasásához, hanem meggyőző bizonyíték arra is, hogy ez az írásmód bármily hosszú szöveg lejegyzésére kitűnően alkalmas.
Napforduló
Koricsánszky Atilla: A Napút ábécéje - Varaskó Bt. - Pécel - 2003

KIÁLLÍTÁS - A rejtőzködő festő

Mindig voltak olyan alkotók a művészet történetében, akik saját személyiségüket háttérbe állították vagy éppen előtérbe tolták. A XX. század erre bőven ad példákat. Jócskán tudunk olyanokról, akik művészi teljesítményüket nem kellően tárták a szakma és a közönség elé. Ezek közé tartozik Szabó Dávid festőművész is, aki ebben az évben tölti be 70. életévét, s aki 1959-ben szerzett diplomát a Képzőművészeti Főiskolán, mint Bernáth Aurél növendéke. Az elmúlt évtizedekben ugyan folyamatosan festett rákospalotai otthonában, kiállításokat is rendezett, mégis mostani gyűjteményes tárlata győzheti meg egyértelműen a nézőt s a szakmát is, hogy egy olyan lírai értékekben gazdag festői teljesítményről van szó, melyet számon kell tartanunk. Szabó Dávid Bartl Józseffel, Gy. Molnár Istvánnal járt egy évfolyamra. Ez a generáció sokat tud a festészetről, miként Szabó Dávid is. Felfogása természetelvű és tematikája is látszólag hagyományos, bár sajátosan jellemző rá, hogy inkább az enteriőr, a szobabelső, a csendélet és portré, az önarckép festője, mint a tájé. Fő erőssége, hogy az általa beállított tárgyakból bensőséges, érzelmekkel teli képek jönnek létre, ahogy igen finom szubtilitással festi meg hátizsákját, cipőit, kabátját, miközben legtöbbször felbukkan valami a háttérben is, például egy-egy művészettörténeti utalással Vermeertől Raffaellóig. S Szabó Dávid remek önarcképfestő, változatos beállításokkal képes magát - és magányát - megörökíteni, mely munkákban azonban mindig több is van a puszta leképezésnél. S mivel a művész évtizedek óta kiváló muzsikus is, kedvenc hangszere is „modellje” lesz egy borongós hangulatú képen (ez a kürt), miként önnönmagát is emelkedetten örökíti meg blockflötés önarcképén. A kevesek után sokaknak is tudniuk kell Szabó Dávidról, a festőről, aki igényes rajzaival, képeivel most - végre - saját magára is felhívja a figyelmet. Alkotóművészetével.
Feledy Balázs
Pataky Galéria - Megtekinthető május 30-áig

CD - Keresztút

2003 tavaszán jelent meg Barsi Balázs O.F.M. elmélkedéseivel, Hegedűs Endre, valamint Hegedűs Katalin zongorajátékával Liszt Ferenc Via Crucis, vagyis a Keresztút című négykezes zongoraművét feldolgozó CD és kazetta. A zeneszerző élete utolsó éveiben vetette papírra ezt a zenedarabot, de kottáját hiába ajánlotta fel nyomtatásra, azt csak az elmúlt néhány évben vehetik kezükbe a zenészek és a zenerajongók.
A CD különlegessége a szívhez szóló dallamvilágon túl a Barsi Balázs ferences atya által minden egyes stációhoz elmondott, szeretettől átitatott meditáció, melynek mindegyik darabja megerősíti bennünk a zene eszközeivel már ábrázolt szenvedéstörténetet. A zenét hallgatva ha esetleg nem tudnánk, akkor is biztosak lehetünk Liszt Ferenc igazi vallásosságában, s abban, hogy amikor komponálta művét, a szíve irányította, s ennélfogva az Esztergomi miséhez hasonlóan ez is leginkább egy imádsághoz hasonlítható. A zeneszerző legfőbb vágya az volt, hogy művét egyszer a római Colosseumban hallgathassa meg, azon a helyen, ahol a földet egykor a keresztény vértanúk vére öntözte, s ahol XIV. Benedek pápa vezette be a keresztút végzését az 1700-as években.
A katolikus vallásúak körében a keresztút végzése, a Via Crucis hagyománya szinte minden országban elterjedt. Eredete a XIV. századra vezethető vissza, amikor is a ferences szerzetesek zarándoklatokat szerveztek a Szentföldre annak érdekében, hogy végigjárhassák Jézus keresztútjának állomásait. A mai keresztút tizennégy állomásból áll Pilátus ítélkezésétől kezdve egészen a sírba tételig ábrázolja az utolsó út eseményeit.
A dr. Bucsi László apát, egyházkarnagy emlékére ajánlott CD tartalmát és hangulatát jól érzékelteti a borító belső oldalára írt Liszt-idézet: „Az én lelkem már nem a Helikon és a Parnassus felé irányul, az én lelkem a Tábor és Golgota hegyére vágyik.”
Barta Boglárka
Liszt Ferenc: Via Crucis, Keresztút - Studio Liszt Productions - 2003

FILM - Csavarok

Az élményekre és meglepetésekre egyaránt éhes huszonegyedik századi ember számára kellemes szórakozást nyújt Brian de Palma új filmje, a Femme Fatale. A sztoriban tengernyi a nem várt csavar, méghozzá teljesen képtelen fordulatok, melyek a krimit a misztikával elegyítik. Azonban talán túlságosan is könnyen érthető a cselekmény: egy egyszerű történet menetrendszerű, de mégsem várt meglepetésekkel. Kriminek jó, de művészfilmnek kevés. A túl sok szint és idősík következtében szétesik a film, több különböző hangulatú kis filmből áll, melyek közös szála a hősnő, a végzetes. Az ő állandóan álcázott és ezerarcú személyisége köré épül a sztori, elragadó, szexi, okos és kegyetlen, de mégis érző szívű, némi szarkazmussal. Igazi cselszövő, intrikus „femme fatale”, kinek karaktere újra és újra felbukkan, amióta csak létezik irodalom és film. A férfiak tudják, hogy veszélyes, mégsem képesek ellenállni, és ő pókasszonyként fonja hálóját a szereplők köré.
A mozi egy gyémántrablással indul, amelyben már meg is jelenik az első csavar, bár erre még lehet számítani: a nő átveri a teljes bandát. A rablás körülményei egyébként érzékletesen mutatják, hová jutottunk manapság: a huszonegyedik századi femme fatale nemcsak férfiak vesztét okozza végzetesen, hanem nőkkel is kavar. Sőt, a női becsapotton előbb esik meg a szíve, mint a férfin. A film alkotói és a szereplői egyaránt sokat ígérnek, Brian de Palma mint rendező nagyjából formáját hozza, a főszereplőnő, Rebecca Romijn-Stamos teljesen ismeretlen, de valódi szépség, Antonio Banderas szokásosan jól játszik. A Cesar-díjas operatőr, Thierry Arbogast Luc Besson munkatársa volt többek közt a Nikita, A profi, a Jeanne D'Arc filmekben. A zeneszerző, Ryuichi Sakamoto pedig Bertolucci The last emperor című filmjének zenéért Oscar-díjat nyert, sikeresen ötvözi az elektronikus zenét a hagyományos japán hangzással.
Fehérváry Krisztina
Femme Fatale - francia film

További hírek