– Éppen húsz évvel ezelőtt éltük a pápai látogatás napjait Magyarországon, amelynek teljes filmanyagát magával hozta most néhány lemezen. Önnek mi volt a feladata a látogatás előkészítésében?

– Meleg érzésekkel emlékszem vissza az akkori látogatásra, éppen ma kaptam kézhez a róla készült videofelvételeket. Az én feladatom a zenei előkészítésen túl a Mátyás-templomi látogatás levezetése volt, amelyen a Szentatya a papi és szerzetesi pályára készülő fiatalokkal találkozott. Emlékszem, hogy II. János Pál milyen nyitottan, mekkora érdeklődéssel fordult az éneklő teológusok felé. Ő maga is nagyon szépen énekelt, sokszor a fiatalokkal együtt.

– Követelmény, hogy egy kispap tudjon énekelni, mikor felveszik a teológiára?

– Ma már sajnos nem, de régebben az volt. A zene, és főleg az ének minden vallás számára fontos. Az egyházközség jóvoltából tíz évvel ezelőtt Törökországban járhattam, és ott feleségemmel minden reggel a müezzin énekére ébredtünk. Pár nap után úgy éreztük, milyen jó lenne egy mecsetet megnézni belülről. Elsétáltunk a főmecsethez, és nézelődni kezdtünk, hogyan lehetne esetleg bejutni. Láttuk, hogy éppen takarítanak. Egyszer csak kinyílt az ajtó, egy fiatalember lépett ki rajta, hogy kirázzon valamit. Odaléptem hozzá, szerencsére németül szót tudtunk érteni egymással, kiderült, hogy ő a helybéli kántor. Mondtam, hogy én meg Budapesten vagyok kántor. Megígérte, hogy a déli ima után bevisz minket. Legnagyobb meglepetésemre a mecsetbe lépés után megkért, hogy énekeljek valamit. Én szabadkoztam, hogy csak keresztény éneket tudok, de azt mondta: nem baj, egy az Isten. Elénekeltem egy latin Kyrie-t, majd feleségem kérésére ő is énekelt, és ez így ment fél órán keresztül, én hol magyarul, hol latinul énekeltem, ő pedig a mohamedán szertartási énekekkel válaszolt. Egész életemre felejthetetlen élmény volt: egy mohamedán templomban, mezítláb, az egyik imaszőnyegen állva a saját hitem szerint énekelhettem az Úrhoz, és nem omlott be a kupola. A végén megkérdezte, föl akarunk-e menni a minaretbe. Csodálkoztunk, mert azt hittük, hogy oda mi nem mehetünk, de azt mondta, bár tényleg nem lehet, de ha akarjuk, most felvisz bennünket. Úgy látszik, őt is megérintette ez az élmény. Ők sem tudnak meglenni zene nélkül. Természetesen egészen más mondjuk a hindu vagy mohamedán egyház zenei világa, és egészen más az a kétezer éves zenei műveltség, ami a római egyház mögött áll. Nemcsak az egyszólamú csodálatos gregorián dallamok, hanem a X. században megjelenő többszólamúságtól egészen a XXI. század zenei világáig.

– Valószínűleg zene nélkül nem jön létre teljes kapcsolat Istennel, hanem csak olyasféle, ahogy egy érszűkületben áramlik a vér. A zene a szavak fölött van, akárhány különböző nyelvű ember hallgatja, mind ugyanazt érzi.

– Kutatások bizonyítják, hogy minden nyelv dallamnyelvként született. Megrázó élmény volt nekem, mikor egyszer a rádióban egy Shakespeare-rel foglalkozó műsort hallgattam, és a világ sok nyelvén bejátszották a híres Hamlet-monológot, ami úgy kezdődik: Lenni, vagy nem lenni. Egyenesen megdöbbentő volt a néger Paul Robeson, aki az én fogalmaim szerint nem is mondta, hanem elénekelte. Pedig nem énekelt, csak az ő beszéde olyan hallatlanul széles határok között mozgott, hogy ha le kellene kottázni, ahhoz legalább nyolc hangra lenne szükség, míg a legtöbb ember beszédéhez két vagy három hang elég volna. Az ő beszédmódja olyan gazdag volt, hogy nyugodtan nevezhetjük dallamnak a mondatait. Keleti népek között még most is vannak olyan népcsoportok, akik a dallamnyelvet még jól értik, és megfelelően tudják használni. Sajnos ez a készség a történelem során az emberről egyre jobban lekopik, párhuzamosan azzal, ahogy fogalmilag gazdagodik a beszéd.

– Ezt a dallambeszédet őrzi a katolikus egyház, amikor a misén a pap a nem énekelt szövegrészeket is dallamosan mondja?

– Nemcsak a katolikus egyház, hanem őrzi valamennyi keresztény egyház, és a hindu, a mohamedán egyház is. Gondoljunk arra, hogy a müezzin is ilyen dallamos beszéddel szólítja imára a híveket naponta többször. Ahogy mondta, a zene a szavak fölött áll. Amit szavakkal még nem, vagy már nem tudunk kifejezni, az a zene sajátos területe. Ha zenével együtt mondok ki néhány szót, például, ha kimondom, hogy Kyrie eleison, vagyis Uram, irgalmazz, akkor sokkal többet mondok ki, mint amit a szavak jelentenek. Ez a két szó a keresztény egyház kétezer éve alatt olyan töltést kapott a zenétől, ami egyedülállóvá teszi. De hogy a zene milyen többletet tud adni a szavaknak, annak érzékeltetésére talán érdemes megnézni a nagy ünnepeket. Egy családban a karácsony a „Mennyből az angyal”, a „Pásztorok, pásztorok” és a „Fel nagy örömre” nélkül nem is karácsony, még akkor sem, ha nem járnak templomba. Hogy is mondjam? Tulajdonképpen ebben öltött testet a magyarságnak az ünnephez kapcsolódó érzelme, számunkra ez hordozza legjobban ennek az ünnepnek a tartalmát. Így van ez a böjti énekekkel vagy a húsvéti énekekkel, mikor azt énekeljük, hogy „Feltámadt Krisztus e napon”. Az ünnepek tartalmát ezek az énekek valahogy magukba sűrítik, és megsokszorozzák az erejét annak a gondolatnak, amit a szöveg hordoz. Erre a megsokszorozásra az embernek szüksége van, mert úgy érzi, hogy a mérhetetlen naggyal, az Istennel talán jobban szót tud érteni akkor, ha a maga apró kis emberi erejét fölerősíti.

– Pedig meghallja Isten a leghalkabb szót is, ha tiszta szívből ered, mert le tud hajolni az emberhez.

– Teljesen egyetértek ezzel. Isten megtette ezt Jézus Krisztusban. Lehajolt hozzánk, lejött az emberek közé, egy lett közülünk, és vállalt mindent, kivéve a bűnt, ahogy Szent Pál apostol mondja egyik levelében. Meg akarta tapasztalni, hogy az ember milyen közegben mozog, közöttünk járt, és az volt a fontos számára, hogy valóban bűnbánó, megtisztulni vágyó lélekkel közeledjünk hozzá.

– Lehet, hogy a zene éppen a megtisztulás eszköze.

– Igen, és erre újra meg újra szüksége van az embernek, ez segít neki, hogy a teremtés rendjéhez igazodva éljen. Folyamatosan tisztulnia kell, mert ha ezt elhanyagolja, ha a zenét elhagyja az életéből, akkor elgazosodik a lelke. Ennek nem kell feltétlenül templomi zenének lennie, de legyen olyan, ami a szívnek kedves, legyen dallamos és szelíd. A szociológia már régóta foglalkozik azzal, hogy a zenének van teremtő, megújító szerepe. Van a lelki feszültséget, fáradtságot oldó szerepe. De van kábító hatása is, amikor akadályozza a hallgatóját abban, hogy a valóságot lássa maga körül. Napjainkban ez a hatás rendkívül erős, elég, ha a könnyűzene némelyik ágára gondolunk. Minden zenének megvan a maga sajátos szerepe. A kérdés, a zenész vagy a zenét hallgató gazdagodni akar-e, vagy a bódulatot keresi. Teremteni akár csak azzal, hogy újjáteremt egy Bach-művet, mikor megszólaltatja, vagy ajkára vesz egy gyönyörű népdalt, esetleg egyházi éneket. Az orvosi egyetemen most már negyven éve vezetek egy kamarazenekart, és éppen nemrég az egyik próba végén mondta egyikük, hogy vívódott otthon, hogy eljöjjön-e, mert nagyon fáradt volt. Ám két óra közös zenélés után teljesen felfrissült, egészen más embernek érezte magát. Vivaldit, Bachot, Bartókot, egyebeket játszottunk, olyan darabokat, amelyeket egy műkedvelő különösebb fáradság nélkül el tud játszani. Ez is fontos szerepe a zenének. Nekünk az a dolgunk, hogy ezt a lehetőséget jóra használjuk.

– A mai embernek milyen a viszonya a zenéhez?

– Azt tapasztalom, hogy a mai ember keveset zenél. Sokkal többet kellene énekelnie, muzsikálnia ahelyett, hogy mások zenéjét hallgatja. Azt szoktam mondani, hogy még a kezdő fokon lévő énekes is, bárki, aki énekelni akar, vagy meg akar szólaltatni egy furulyát, sokkal nagyobb élményt kap azzal, hogy ő gyakorol, mintha a legjobb énekes vagy zenész játékát hallgatná felvételről. A muzsikáló ember készségesebb a jóra. Az együtt éneklő-muzsikáló ember kevésbé hajlik a széthúzásra. A magyarság zenei világa rendkívül gazdag: a népdaloktól a roma és jazzmuzsikusok virtuóz világán át a magas műzenéig csodálatos gazdagság tárul elénk, de kevesen élnek vele nap mint nap. Azt kívánnám, bárcsak megvalósulna Kodály álma: „Legyen a zene mindenkié!” És „énekeljünk tisztán!” Tiszta zenét!

Boros Károly