2010 júniusában meghatározó jelentőségű döntést hozott a magyar Országgyűlés. Három szocialista képviselő kivételével megszavazta és törvénybe iktatta a kettős állampolgárság intézményét, ezzel ismét magához ölelve a Trianonban országhatáron kívülre kényszerített nemzettársainkat. Ennek nyomán a hivatali ügyintézés 2011. január 1-jével meg is kezdődött.

Mindeddig kevés szó esett azokról, akik akaratuk ellenére sem maradhattak az utódállamokban és csupán keserves évek után illeszkedhettek be a megcsonkított ország vérkeringésébe. Őket hívja a köznyelv vagonlakó-kitelepítetteknek.

Az Országgyűlés Nagyváradon született angyalföldi képviselője, Spaller Endre két évvel ezelőtt gondolta át történetüket, hiszen ugyanez saját nagyszüleivel, dédszüleivel is megtörténhetett volna.

– Egy beszélgetés késztetett arra, hogy egy korabeli vagon felújításával kegyeleti emléket állíthatnánk az azóta elhunytaknak és bemutathatnánk az akkori állapotokat. Azokban az években még általános volt a családokban a négy-öt gyermek, és ha a nagyszülőkkel is együtt maradtak, nem ritkán hét-nyolc személy élt egy ilyen vagonban – számolt be indíttatásáról a Demokratának a képviselő.

A trianoni utódállamok azonban nem minden esetben alkalmazták a kitelepítés kényszerét, hanem törvényileg teremtettek olyan feltételeket, amelyeket tízezrek nem vállalhattak. Elsősorban a hivatalnokokat, tisztviselőket, tanárokat kötelezték, hogy felesküdjenek az új államokra, akik pedig erre nem voltak hajlandók, családjukkal együtt el kellett hagyniuk az országot, hiszen az érintettek a családtagok szétszakítását sem vállalták.

Léteztek olyan tisztségek is, településvezetői, katonai, MÁV-alkalmazotti, amelyek esetében szóba sem kerülhetett az eskütétel, csak a kiutasítás. A kitelepítendőket vonatra pakolták és úgy indították Magyarország felé, de előfordult, hogy a vasúti kocsit a mozdony éppen csak áttolta a határon és otthagyta.

A történelmi háttérről az események kutatója, Fejes Antal helytörténész mondta el a Demokratának, hogy az első világháborút követő megszállás, majd a békekényszer egyik következményeként a nyilvántartások szerint mintegy 350 ezer ember hagyta el lakóhelyét és települt át a trianoni Magyarország határai közé.

Megjegyezte, hogy egyes kutatók, így Zeidler Miklós történész, ennél is többre, 420 ezer főre teszik a menekültek összlétszámát, hiszen az adott korszak zavaros körülményei miatt nem mindenki jelentkezett be. A menekülők áradata már a világháború utolsó időszakában megindult, túlnyomó többségük azonban 1919–1920 folyamán hagyta el lakóhelyét, 57 százalékban Romániából, 30 százalékban az újonnan alakult Csehszlovákiából érkezett.

Az ügyeik intézésére létrehozott Országos Menekültügyi Hivatal elnöke kormányfővé történt kinevezéséig az erdélyi származású Bethlen István lett. Az ő feladata volt többek között élelmezésük, közszükségleti cikkekkel való ellátásuk, lakáshoz, álláshoz juttatásuk, átképzésük, jogvédelmük, gyógykezeltetésük megszervezése.

Mindez nem jelentett megoldást.

– Angyalföld lakossága ebben az időszakban jelentősen megemelkedett, ezért is kezdeményeztem ott az emlékvagon kiállítását a Vasúttörténeti Parkban. Az angyalföldi gyárak szívták fel az eredetileg inkább értelmiségi és hivatalnokréteget, hiszen a menekült tisztviselők nagyobb hányada csak a korábbinál kisebb társadalmi elismertségű és jövedelmű beosztáshoz jutott – ecseteli a helyzetet Spaller Endre.

1920 szilvesztere előtt az Operaházban előadást szervezett a József főherceg és Teleki Pál miniszterelnök fővédnöksége alatt működő Menekülteket Védő Szövetség. Bemutatták az alkalomra rendelt Bujdosó magyarok című korrajzot, megörökítve benne a vagonokban sínylődők életét is. Pappváry Elemérné S. Fáy Szeréna személyesen szavalta el a szövetség pályázatán díjnyertes nemzeti imáját, a Hitvallást, melynek kezdő sorait – „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában…” – a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete értelmében a diákok minden tanítási nap kezdetén felmondták az iskolákban.

Ennek ellenére a társadalmat sokkal inkább a területvesztés lelki sokkja, a békeszerződés elleni tiltakozás, a szinte mindenkit érintő megélhetési bizonytalanság foglalkoztatta, mint a további áldozatot igénylő közösségvállalás. A Salgótarjáni úti szükségkórházból szükséglakóteleppé alakított Auguszta-telepen, majd a később épült pestszentlőrinci kényszerlakhelyen kilátástalanul tengődők végsőkig próbára tették a szintén nélkülöző, nyolcmilliós lakosság tűrőképességét, állítja tanulmányában Zeidler Miklós.

A főleg Budapesten, de Győrött, Szegeden, Hatvanban, Kaposvárott, Csurgón is létesült vagonvárosok lakói egyre gyakrabban panaszkodtak az ellenséges megnyilvánulások miatt. A MÁV állandó kilakoltatási fenyegetettségben tartotta őket, 1920 októberében pedig már jelzésértékű volt a vagonlakók számára, hogy karhatalmi fegyveresekkel őriztették a pályaudvarokon található szénraktárakat. Egy évvel később a helyzet odáig fajult, hogy mulatozó társaságok tettleg bántalmazták a budaújlaki vagonlakókat.

Az ország vezetése a további bevándorlás megszüntetésében látta az egyetlen kiutat. Először határidőt hosszabbítgató miniszterelnöki rendelet zárta le a határt a folyamatosan érkező menekültáradat előtt, végül éppen Bethlen szüntette meg az elcsatolt területekről az anyaországba való áttelepülés lehetőségét. 1924 júliusában még az OMH-t is felszámolták.

Spaller Endre 2010. június 4-re, az Összetartozás Napjára szerette volna a vagont előkészíteni, a tervezett határidő azonban augusztusra csúszott.

Szendrey András, a MÁV Nosztalgia Kft. igazgatója így emlékszik az előzményekre.

– Amikor képviselő úr megkeresett, elemi kötelességünknek tartottuk, hogy bekapcsolódjunk. Cégünk a magyar vasúttörténelmi járműflotta megőrzésén és lehetőség szerint minél nagyobb számú felújításán dolgozik. Mivel az úgynevezett trianoni kocsi nagyon fontos szerepet játszott a magyar történelemben, felújítása nem volt kérdéses – tájékoztatta a Demokratát az igazgató.

A hirtelen jött feladathoz azonban nem volt anyagi hátterük, ezért a 2010-ben megrendezett FEDERCRAIL Youth Camp (Múzeumi és Turisztikai Vasutak Nemzetközi Szövetségének Ifjúsági Tábora) svéd, osztrák, német, szerb, ukrán, angol, francia, román és magyar fiataljai végezték a munkát. A külsőleg újjászületett vagont a magyar származású, Angliában élő David Morgan, a FEDECRAIL elnöke és Spaller Endre avatták fel a tavaly augusztus 9-én.

Ezzel azonban még nincs vége a történetnek.

– Belülről is szeretnénk berendezni a vagont, hogy június 4-én bemutathassuk a korabeli keserves életet. Gyűjtjük az egykori fényképeket, ezért kérjük a Demokrata olvasóinak segítségét, hogy ezeket juttassák el hozzám vagy a Vasúttörténeti Parkhoz! Szeretnénk egy kis kiadvánnyal megemlékezni erről az időszakról, nyáron pedig a vagont elvontatni más városokba is, hiszen az említett időszak a magyar történelem fekete pontja. Örülnék, ha a kezdeményezésemet minél többen megismerhetnénk – ismerteti terveit Spaller Endre.

A poklok poklát megjárt, erőszakkal kitelepített, illetve nemzeti öntudatuk miatt az önkéntes távozást vállaló vagonlakók nem érhették meg, hogy az idegen fennhatóság alatt is megőrizhessék 2010-ben megadott magyar állampolgárságukat. Azt viszont megérdemlik és joggal el is várhatják, hogy az utókor emlékezzen évekig tartó szenvedésükre. A Trianonban létrehozott államokkal csak akkor valósulhat meg a történelmi megbékélés, ha sértő és sértett szembenéz a valósággal. Ahogyan nemzetiségüktől függetlenül a vagont felújító fiatalok is tették.

Szakács Gábor