Európa befogja szemét és fülét ahelyett, hogy szembenézne az utóbbi negyedszázadban tapasztalható gyors népességcsökkenés következményeivel – fogalmazott Demény Pál USA-ban élő, nemzetközi hírű demográfus a 2002-ben elhangzott akadémiai székfoglaló előadásában. Azóta sokat romlott a helyzet a vén kontinensen.

A nyugati civilizáció fölött már többen megkondították a lélekharangot. Oswald Spengler német történész 1922-ben tette közzé A Nyugat alkonya című művét, amelyben Európa évszázadokig tartó elnéptelenedését jósolta. Meglátása szerint a huszadik századra az európai civilizáció fejlődésének utolsó fázisába jutott, amikor az egyént már nem érdekli a populáció túlélése. A történész évszázadokig tartó keserves agóniát prognosztizált.

Hasonlóan borzongató a 2008-ban elhunyt Samuel P. Huntington amerikai politikatudós elemzése, aki A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című munkájában fejtette ki: a nyugati civilizáció a hanyatlás korszakába lépett, amikor a népesség már képtelen önmaga újrateremtésére, ezzel utat nyit a behatolók előtt, s elkezdődik az inváziók korszaka, amikor a nyugati civilizáció képviselői már képtelenek önmaguk megvédelmezésére. Szerinte a hanyatlás egyik legbiztosabb és legelső jele az egyre gyorsuló népességfogyás.

A két elemzés között eltelt évtizedek demográfiai adatai sokáig nem igazolták a több mint borúlátó prognózisokat. Mint Demény Pál fogalmazott székfoglaló előadásában, Európa a megvívott két véres világháború, és a diktatúrák korábban elképzelhetetlen méretű embervesztesége ellenére fékezhetetlen életerőt mutatott. A Lisszabontól Vlagyivosztokig számító kontinens lakossága 548-ról 727 millióra duzzadt a huszadik század első háromnegyedében. A növekedés azonban a hetvenes években megtorpant, majd csökkenésre váltott.

A változás drámai gyorsasággal következett be. Néhány év leforgása alatt megállt a népességnövekedés, az évi növekedési ráta a harmadára esett vissza. Az ezredfordulóra összesen négy ország, Ausztria, Lengyelország, Spanyolország és Szlovákia mondhatta el magáról, hogy határai között ugyanannyian haltak meg évente, mint ahány gyermeket a világra hoztak. Vagyis ha nem is növekedett, de legalább nem csökkent a lakosság száma.

Polkorrekt Európa

Mára a helyzet tovább romlott. A demográfiai télre válaszul a nyugati államok a kényelmes megoldást választották: a hiányzó munkaerő pótlására a bevándorlást támogatták. Különösen az alacsony béreknek is örülő, iszlám világból érkezők számíthattak kedvező fogadtatásra. Az Európai Unió bővítése után megnyíló nyugati munkaerőpiacokra érkező közép- és kelet-európai munkavállalóknak már e viszonyokhoz kellett alkalmazkodniuk. A centrumokba áramló tömegek munkaéhsége egy időre el tudta feledtetni a brüsszeli politikai és gazdasági elittel, sőt a véleményformáló értelmiséggel is, hogy a demográfiai bomba, bár a legújabbkori népvándorlás zajától nem hallani, egyre hangosabban ketyeg.

Mára már nem lehet leplezni a valóságot. Az Eurostat adatai szerint csak az írek és a franciák képesek a népesség reprodukciójára. Az utóbbiak állítását azonban sokan kétségbe vonják, mondván, a 2 körüli termékenységi ráta elsősorban a Párizs környékén élő bevándorlóknak köszönhető. Az igazság azonban egyelőre kideríthetetlen, hiszen a politikai korrektségnek köszönhetően az unió területén nem vizsgálhatják a demográfusok, hogy az újszülöttek között mennyi a színes csecsemő és mennyi a valódi bennszülött európai.

A bevándorlókat a kezdeti lelkesedést követően egyre mérsékeltebben befogadó skandináv országok majdnem megközelítik az ír és a francia rátát. Ez részint a gáláns családtámogatási juttatásoknak köszönhető, részint annak, hogy a férfiakat is bevonják a gyereknevelési feladatokba. Ráadásul ezekben az országokban is egyre szaporodnak a párhuzamos társadalmakat alkotó iszlám kolóniák, ahol szintén számolják külön az ott születőket.

A németeknek azonban náluk is jobban főhet a fejük az alacsony, 1,38 körüli születésszám miatt. A franciákhoz hasonlóan ők sem jegyzik, hány német és hány bevándorló bébi születik az országban, családpolitikáról pedig Hitler óta szót sem ejtenek. Nem hivatalos adatok szerint vannak olyan régiók, ahol a reprodukciós ráta 0,8 százalék körüli. A németek a fejlett jóléti rendszerüknek köszönhetően bőkezűen támogatják a gyermekvállaló családokat, a siker azonban elmaradt. Ennek egyik tünete, hogy a nők 25-28 százaléka tudatosan vállalja a gyermektelenséget. A diplomások körében ez az arány meghaladja a 30 százalékot. Vagyis a társadalom jelentős hányada szerint a gyermektelenség nagyobb érték, mint a család. A lakásbérléseknél ma már a gyerek hátránynak számít, például macskát a bérbeadók könnyebben elviselnek, mint egy vagy pláne két kisgyereket. Ezt a közhangulatot a demográfusok szerint már nagyon nehéz megváltoztatni.

A hagyományosan gyerekbarátnak mondható déli országok sem lehetnek büszkék magukra. Demográfusaik azzal magyarázzák a születésszám látványos csökkenését, hogy a kormányok szűk­markúak a családtámogatást illetően, ráadásul nem épült ki a gyermekintézmények hálózata sem, ami jelentősen nehezíti a nők munkába állását, noha szükség lenne a két keresetre a talpon maradáshoz. Ráadásul a 20-as, 30-as korosztályból sokan külföldi munkavállalással igyekeznek előteremteni az életkezdéshez szükséges anyagiakat. Az EU magországainak elszívó hatása például Portugáliában, a Baltikumhoz hasonlóan, egyes vidékek elnéptelenedéshez vezetett.

Ezek az adatok azért különösen csüggesztőek, mert Európa a világ egyik leggazdagabb térsége. Ráadásul az államok még áldoznak a családok támogatására, a tagországok többségében a GDP 2,2-2,3 százalékát fordítják e célra. A legtöbbet Dánia költ erre, a GDP 4 százalékát. Az e szempontból az élbolyhoz tartozó skandinávok, németek, írek, valamint Luxemburg és Magyarország a GDP 3 százalékát fordítja családtámogatásra. Ám a gyerekek az országok zömében mégsem születnek meg.

A kirekesztő család

A tudósok és szakértők sokféleképpen igyekeznek magyarázni e helyzetet. Raul Sanchez Flores, az Európai Nagycsaládosok Szövetségének főtitkára például úgy látja, az Európai Unióban a gyermekvállalás nem számít vonzó és követendő példának. Egyenesen a nagycsaládosok diszkriminálásáról beszélt a decemberben lezajlott budapesti demográfiai fórumon. Példának hozta fel, hogy számos országban a közüzemi szolgáltatók kifejezetten büntetik a túlfogyasztást, nem figyelve arra, hogy egy-egy háztartásban hány gyermeket nevelnek. Elrettentésül azoknak a szállodáknak, éttermeknek és más nyilvános helyeknek az elszaporodását említette, ahová kutyával, macskával és más állatkával be lehet lépni, de kisgyerekkel nem. És felrótta az egyre sokasodó gyermekteleneknek, hogy gyanakvóan tekintenek a nagycsaládosokra.
A genderelméletek utóbbi tizenöt-húsz évben tapasztalt robbanásszerű előretörése igazolja Flores úr megfigyeléseit. A minket körülvevő hatalmas médiazajból is kitűnik: a kontinenst uraló neoliberális társadalomfelfogás szerint a család fogalma kirekesztő és homofób. Az embereket meg kell szabadítani e korlátokat jelentő kötelékektől, hiszen a családról, a gyerekekről való gondoskodás akadályt jelent a fogyasztói létforma, az egyén kiteljesedése előtt.

Csíkszentmihályi Mihály akadémikus, a Claremont Graduate University (USA) professzora a Demokratának elmondta, volt már rá példa a történelemben, hogy egy-egy társadalmi formáció kísérletet tett a családok felszámolására, de legalább háttérbe szorítására. Ilyen volt a Szovjetunió vagy Izrael kísérlete, ahol a gyerekek szüleiktől, testvéreiktől elszakítva, közösségekben nevelkedtek. Ám minden esetben kiderült a követéses pszichológiai vizsgálatok során, hogy ezek a gyerekek kooperálásra képtelen, agresszív és frusztrált felnőttekké cseperedtek, hiszen az együttműködés, a szeretet képességét leginkább a családban, a szülőkkel és a testvérekkel való együttélés során lehet elsajátítani. E kísérletek éppen ezért kudarcot vallottak. A professzor úgy látja, a közhangulat megváltoztatása, akár kampányok révén, elodázhatatlan feladat, hiszen a gyerekek felnevelése minden másnál több boldogságélményt ad, egyben biztosítja az egymást követő generációk, a társadalom túlélését. Ehhez azonban nélkülözhetetlen, hogy az új nemzedékeket képessé tegyük a felelősségvállalásra, kötődéseik, érzelmeik vállalására.

A jóslat beválhat

Demény Pál demográfus, az MTA külső tagja, a Population Council főtanácsosa (USA) 2002-ben még úgy látta: a demográfiai helyzet drámai alakulása elsősorban azért következett be, mert a mai, posztindrusztriális korban az utódok felnevelésének felelőssége és költségei túlságosan nagy terheket rónak a családokra. Ez elodázhatatlanná teszi a szociálpolitikai és családtámogatási rendszerek újragondolását. Megoldást látott a gyermeknevelés intézményesítésében, a költségek társadalmasításában, a gyermekvállalás előtt tornyosuló akadályok lebontásában. Akkor úgy vélte, a bevándorlás csak ideig-óráig képes lassítani az európai területek elnéptelenedését, s ha lassan is, de végül a spengleri jóslat beteljesedik: a kontinens országait végül elfoglalják az iszlám világból érkező erős, fiatal emberek.

A tudós 2015-ben, a budapesti demog­ráfiai fórum előadójaként már élesebben fogalmazott. Mint mondta, a kontinensre érkező, más kultúrájú, többségükben képzetlen tömegek munkába állítása elviselhetetlenül nagy terheket ró az egyes nemzetállamokra. A lakosság ilyetén fiatalítására tett kísérlet is kudarcra van ítélve, hiszen az integrálódástól elzárkózó, párhuzamos társadalmakat kiépítő fiatalemberek egyszer szintén megöregszenek, és eltartásuk terhe is a befogadó országokra hárul néhány tíz év múlva.

E megállapítások Spenglert és Huntingtont látszanak igazolni. Ám egy laikus felteheti a kérdést: bizonyos, hogy egy sokat próbált civilizáció végóráinak vagyunk tanúi? Vagy egy gazdasági, pénzügyi, politikai elit igyekszik egyre erőszakosabban fenntartani egy olyan társadalmi létformát, amely akár az európai nemzetállamok felszámolása árán biztosítja saját hatalmát? Valóban nincs rá esély, hogy az európai józan ész képes legyen legyőzni a XX. században gyökeredző, kizárólag a profitmaximalizálásban érdekelt, pusztító, neoliberális ideológiát?

Demény Pál tanulmánya a Magyar Demokrata internetes oldalán elérhető.

Nagy Ida