Történelmi mozgásban - Mádl Ferenc, a státusférfi

zarug
A hír az egész magyar politikai elitet megrázta, és politikai hovatartozásra tekintet nélkül mindenki csak a nagyságot, s örökösen megőrzött méltóságot emelte ki, mint a Mádl Ferenctől ránk hagyott legfontosabb politikai örökséget. Mádl Ferenc a magyar politikai aréna politikus-típusainak a legszűkebb körébe, a tudós politikusok sorába tartozott. Életpályája és karriertípusa a legkiválóbb politikatörténeti hagyományainkat gyarapította, s ma odafenn nagy elődjeinek Széchenyi Istvánnak, Eötvös Józsefnek, Szalay Lászlónak, Deáknak, Trefort Ágostonnak, Lónyai Menyhértnek, Berzeviczy Albertnek, Klébersbergnek, Bibónak és Antall Józsefnek az asztalánál ül. Annál az asztalnál, ahova bizony a rendszerváltozás húsz-huszonöt évének politikusi elitjéből csak kevesen foglalnak helyet. Ennél az asztalnál ugyanis nincs helye még Kossuthnak és Nagy Imrének sem. És nem lesz majd helye egyetlen mai hatalomtechnikus pragmatista politikusnak sem. Ők nem ülhetnek be a magyar politikatörténet nagy „doktrinair phalanx”-ába, ahova Mádl Ferenc most megérkezett. Doktrinair phalanx-nak Beksics Gusztáv nevezte az első reformnemzedék tagjait, legnagyobb tudós politikusainkat az 1882-ben megjelent Magyar doctrinairek című munkájában. Ők voltak azok, akik a centralista kormányzatot, a magyar népképviseletet és a nyugatias polgári Magyarországot nemcsak eltervezték, hanem gyakorlatba ültetve a teóriát, azt meg is valósították, s letették egész XX. századi műveltségünknek az alapjait. Mindegyikük akadémikus volt, ahogy Mádl, mindegyikük kiváló szaktudós, ahogy Mádl, mindegyikük kultuszminiszterré emelkedett, ahogy Mádl, és mindegyikük eltántoríthatatlanul belső morálja és a jog mindenekfelettiségének szentsége alapján vett részt a közéletben, ahogy Mádl. (Csorba egyedül Lónyai hírnevén esett, őt ki is taszította ideiglenesen e phalanx magából, ám akadémiai elnöksége és annak eredményei, valamint karrierjének érdemei szerint biztos, hogy ő is az „Égi Tudós Politikusi Bizottság” tagjaként legnagyobbjainkkal fogadta Mádl Ferencet május 25-én.) Mádl Ferenc tudós-státusférfi volt. Karrierútja során összefonódott a tudomány világában szerzett címek, rangok, státusok sora a politika világának címeivel, rangjaival, státusaival. Ő is a magyar politikai gondolkodás jogtudósi pozíciójából a struktúra-modernizálók „szellemi arisztokráciáját” képviselte Antall idején – a legnagyobb alázattal. Jogtudósi tevékenysége során pedig az erkölcs és a morál világa mellett a jog legszigorúbb bináris kódját érvényesítette újra meg újra. A rendszerváltozásban való részvétel és szerepvállalás belső meggyőződéséből fakadt, s ettől nem is tért el. Ő nem volt egyszer liberális, máskor konzervatív, aztán 2002–2003-ban a politikai túléléséért egy nagy népi baloldalban gondolkodó, hogy végül inkább mégis jobboldaliként találja újra meg magát. Nem. Ő tette a dolgát a tudomány legmagasabb grádicsáról, addig, amíg lehetősége volt a törtető karizmák, bürokraták, a mindig csak politikából élők világában. Nagy elődjeihez hasonlóan mindig az ország és a magyarság szellemi felemelkedését szolgálta. Tudományban és közéletben egyaránt. Antall József 1990. május 23-ai hatállyal nevezte ki Európa-ügyi és a tudománypolitikáért – egyben a Magyar Tudományos Akadémia felügyeletéért – felelős tárca nélküli miniszterré. Miniszteri tisztségét 1993. február 22-éig viselte, amikor Eötvös, Trefort, Klébersberg és tudóstársa, Andrássfalvy Bertalan székébe ült és lett művelődési és közoktatási miniszterré. Státusát a Boross-kormányban is megtartotta. Miniszteriális feladatai mellett 1990 júliusától 1994-ig közvetlenül a kormánnyal dolgozó, a kormány által működtetett Tudománypolitikai Kollégium elnöke is volt. Miniszteri munkássága alatt soha egyetlen botrány, egyetlen visszaélési gyanú, vagy bármilyen erkölcsi nagyságát bemocskoló vád nem érte személyét. Ha voltak is napi támadások tárcája ellen, mindig világossá tette, higgadtan, kiegyensúlyozottan, mindenkor szilárd önképe által, hogy létére „tökmagjankók” törnek. A kommunista, szocialista szellemi bezártság kapuit végleg ő nyitotta ki és fontos szerepet játszott a hazai oktatásügy és tudományos kutatás új, korszerű kereteinek, valamint törvényi szabályozásának kialakításában. Bírálatot miniszteri munkája kapcsán inkább privatizációs minisztersége kapott. Ahogyan 1990 és 1991 között az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) igazgatótanácsának elnöki tevékenysége is. Csakhogy e bírálatok nem az elmúlt tíz évben elharapózott korrupciós gondatlanságok voltak, hanem az új piacgazdaságra átállás nehézségeinek szakmai és jogi bírálatai. Mádl Ferenc e területeken is példát mutatott, ám emberi nagyságát és morális alapbástyáit 1995-ben tette világossá. Jogtudósi pályájának csúcsán és vesztes választásokat megélő miniszterként vállalta el a kétharmados Horn-kormány biztos befutó jelöltjével, Göncz Árpáddal szemben a köztársasági elnök jelöltséget. S ezzel a ’94-ben még SZDSZ szövetséges, ám frissiben liberálisból jobboldalra áthúzó Fideszes tanítványait is bátorította a helyes, nemzetet szolgáló útra. Tartást, tudást és hitet tett a demokrácia játékszabályai mellett. Göncz Árpád, az SZDSZ–MDF-paktum SZDSZ-ese köztársasági elnöke, második ciklusában – az SZDSZ kormánypozíciói mellett – már kevésbé volt vehemensen aktív köztársasági elnök. Ám, hogy mit jelent egy parlamentáris demokráciában a köztársasági elnök alkotmányos elkötelezettsége, morális tartása, ugyanakkor neutralizált pártpolitikai magatartása, azt Mádl Ferenc mutatta meg és tanította meg a magyar közpolitikának. Miközben soha nem tagadta konzervatív beállítottságát, mindig tisztán kifejezte, hogy ez nem pártpolitikai alapállás nála. Ő nem vazallus, aki valakikkel együtt halad, hanem ő valaki, akivel lehet és érdemes együtt haladni. A Fidesz számára látszólag volt csak könnyű eset Mádl Ferenc mint köztársasági elnök. Merthogy ő mindig jogtudós maradt, amikor az alkotmányosság és a jog szigorú bináris kódja, a jogos/jogtalan kérdés forgott kockán az általa mindig szimpatizált Fidesz politikai boszorkánykonyhájában. Köztársasági elnökként ő mutatott először példát az alkotmányosságon való őrködésből. Mára jogtörténeti tény, hogy amikor csak alkotmányossági aggálya volt és az AB-hez fordult Mádl, mindig neki volt igaza. Jogtudósként és státusférfiként egyaránt mindig visszaigazolást kapott álláspontjáról a taláros testülettől. Kételyeit sohasem írhatták felül a személyes politikusi vagy pártszimpátiák. Ugyanakkor mindig ott reprezentált, ahova tartozónak vélte magát, s akiket magához tartozónak kívánt. Tudta, hogy ő maga ténylegesen a polgári, demokratikus Magyarországot képviseli, s elnöki tisztsége során már szimbolizálja is. Nem szónoklatai, hanem tudós-politikusi státusza és egész lénye, családi élete sugározta a polgári létet azok felé, akik szintén fel kellett kapaszkodjanak a falu végéről e közegbe. Tóth Gy. László mondta egyszer nekem, hogy a polgári lét szinte minden mozzanata megtanulható azok számára, akik nem polgári családba születtek, kivéve egyet: a polgári arányérzéket. Ez ugyanis a családi szocializáció legérzékenyebb lakmusza. Mádl Ferenc ebben is felsorakozott szellemi arisztokráciánkhoz. A polgári arányérzék erényét magán gyakorolta és a csúcson, a teljes politikai aréna méltatása mellett fejezte be politikai pályafutását. Ugyanakkor mindig „Tanár úr” maradt, s az ifjak körülötte mindig tanítványok. Titkon azok is, akik már „Feri bátyámozták” az utóbbi években. Mádl Ferenc ugyanis a magánjog területén nem csak a magyar jogásztársadalom tanára volt. Magyar nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga című, Vékás Lajossal írt munkája 1985–2004 között nyolc kiadást ért meg, s nem csupán Magyarország három jogászgenerációja nevelkedett rajta, hanem szinte az egész nyugati világé. Tanított a Kaliforniai Egyetemen, Berkeleyn (1967, 1979), a Strasbourgi Egyetemen (1968, 1970), a McGeorge Jogi Egyetemen, a Sacramentoi Egyetemen (1979) és a Müncheni Egyetem (1995) is. Tudományos címei, tagságai ugyancsak az örök tanárok csarnokába bocsátotta be Mádl Ferencet: 1987-ben megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1993-ban rendes tagjává. 1985-ben a Harvard Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Akadémia, 1988-ban az Európai Akadémia, 1989-ben az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia is felvette tagjai sorába. 1999-től pedig a Szent István Akadémia tagja volt. 2005. augusztus 5-én ugyancsak jogtudós pályatársának adta át a köztársasági elnöki széket, hogy visszamehessen a maga igazi világába, az egyetem falai közé. Az ELTE emeritus professzora lett, és a jogi kar díszdoktorrá avatta. Ettől kezdve óvakodott napi politikai eseményekhez hozzászólni. Április elején egy az új alkotmánnyal kapcsolatos konferenciára invitáltam, ám személyi titkárán keresztül elutasította a média előtti értékelést. Sem az új alkotmányt, sem a nyilvánosság előtti értékelés ötletét nem tartotta annyira jónak, hogy elfogadja a felkérést. Azt üzente, inkább német nyelven egy jogi szaklapban fogalmazza meg álláspontját. A tanulmányát tudomásom szerint megírta. Most azonban már nem velünk, hanem odafenn a „doktrinair phalanx” halhatatlanjaival vitatja meg, hogy merre is megy a XXI. századi Magyarország. Isten Önnel, Tanár Úr! Mindent köszönünk, és azért figyeljen továbbra is ránk! Zárug Péter Farkas politológus