Gyereket nevelni nem könnyű. Kettőt, hármat talán még nehezebb. De hogy milyen az élet tizenegy gyermekkel, azt talán legjobban a mosonmagyaróvári Papp család ismeri. Elmentünk, hogy megnézzük a mindennapokat ott, ahol a saját számításuk szerint az elmúlt húsz évben körülbelül 40 ezer pelenkát használtak fel.

Pénteken délután érkezünk Mosonmagyaróvárra. A 30 ezres település mintha téli álmot aludna. A város csendes, szinte sehol egy lélek, csak a nemrég lehulló friss hó ropogása hallatszik a lábunk alatt, miközben a szépen rendbe rakott lakópark főutcáján sétálunk. Ennek a családias hangulatú lakóövezetnek az egyik eldugott kis utcácskájában, meleg, otthonos környezetben vár minket a 11 gyermekes Papp család.

Nem könnyű bejutni a családi fészekbe. Amerre csak a szem ellát, cipők és kabátok mindenütt. A szobákból gyerekzsivaj hallatszik.

– Hangosak a gyerekek, pedig néhányan még alszanak – mondja minket üdvözölve Élő Dorottya, a 42 éves édesanya. Mi pedig kezdjük úgy érezni magunkat, mintha valamiféle óvodába csöppentünk volna. A gyerekszobák hemzsegnek a babáktól és játékautóktól. Valahonnét gyerekdal hangja hallatszik. A ruhaszárítón mindenféle korosztály ruhája megtalálható. A gyerekek egy részének délutáni csendes pihenőjét csak az édesanya karjában néha felsíró féléves Katinka Lilla töri meg. Ilyen körülmények között kérjük meg Dorottyát, meséljen egy kicsit arról, miként vált ennyi csöppség büszke édesanyjává.

– A közeli Jánossomorján nőttem fel, innen kerültem Pécsre, az egyetemre, magyar–néprajz szakra – meséli Dorottya, aki egy katolikus közösségben, lelki gyakorlatra járva találkozott először jövendőbeli férjével, a Székesfehérvárról származó Györggyel. A barátságból hamar szerelem lett, végül együtt döntöttek arról, hogy Pécsett élik le az életüket.

Csakhogy az élet közbeszólt. A szülőktől kapott 50 négyzetméteres panel­lakás az első két gyermek születése után már kevésbé jelentett perspektívát. Közben a férjének is jobb lehetőség adódott Győr környékén, így hát kaptak az alkalmon, és 2001-ben Dorottya édesapjához, a kisalföldi megyeszékelyhez közeli Jánossomorjára költöztek, mellette pedig építkezni kezdtek Mosonmagyaróváron.

– Rengeteget dolgoztam. Miközben nappal a cégnél voltam, délután és este a telken robotoltam. Nem ismertünk a környéken senkit, vadászgattuk a szakembereket. Válaszfalakat, villanyszerelési munkákat én csináltam, apámmal együtt betonoztunk, apósommal a térköveket raktuk le együtt, de alapvetően mindent egyedül csináltam. Izgalmas volt – veszi át a szót a családfő.

A gyerekek pedig jöttek sorra. Dorottya mindig is vágyott a nagycsaládra, ahogy fogalmazott, vonzotta a megtartó ereje. Ma már 11-en vannak: Katinka Lilla, Luca Viola, Dénes András, Anna Rózsa, Vince Levente, Zsuzsanna Flóra, Julianna Virág, Ágoston Lőrinc, Magdolna Réka, Imola Sára és Zsombor Mátyás jelentik a boldogságot. A névválasztást illetően az alapgondolat az volt, magyarázza Dorottya, hogy a gyerekeknek olyan keresztény nevük legyen, amelyeknek van védőszentjük. A második ke­reszt­név választásánál pedig a kitűzött cél valamilyen régi magyar eredetű név volt. Számottevő korkülönbség csak az első két gyermeknél áll fenn, ez öt év, a többiek között átlagosan két év a jellemző. A legfiatalabb csemete féléves, a legidősebb, Zsombor 20 és fél. Érdekesség, hogy a 11 gyermek közül három – az ikrek és egy fiú – egy napon ünnepli a születésnapját.

Ahogy nem lehetett egyszerű feladat a névválasztás, úgy tűnhet megoldhatatlan feladatnak ilyen sok gyereket felnevelni, vetjük fel óvatosan. Dorottya erre csak legyint. Szerinte az első gyermekkel a legnehezebb, a másodiknál sem volt könnyű, de a harmadiknál a kezdeti nehézségek megszűntek. Ilyenkor a kicsik már a saját életüket élik. Szerencsére a testvérek sok tudást adnak át egymásnak. Türelmet, önállóságot tanulnak, de alkalmazkodást és lemondást is. Dorottya szerint a legnehezebb talán az ikrekkel volt. Derűsen meséli, hogy doktoruk az ultrahangos vizsgálaton megjegyezte: bocsánatot kér, hogy először csak egyszer gratulált neki, pedig kétszer kellett volna.

– Mi másként gondolkodtunk a családtervezésről. Jöttek, elfogadtuk, és ez így működik. Ebbe szocializálódtunk, nekünk ez lett a természetes – mondja a technikusi munkakörben dolgozó családfő arra a kérdésre, hogy mennyire volt tudatos sok gyereket vállalni.

György szerint ott tartanak, ha kettő gyerek nincs otthon, már üresnek tűnik a ház. Mindezek egyáltalán nem viselték meg a házasságukat. Merthogy a Papp családnál az egyik kapocs a Jóisten. Kulcsszavak, mint például a kommunikáció, az alázat és az empátia, melyek a konfliktusokat hivatottak kezelni. Nincs sok idő tipródni az apró-cseprő dolgokon, mondják egyöntetűen. Ez is azt mutatja, milyen nagycsaládban élni.

Pedig manapság sokan lebeszélik a gyerekes családokat az újabb gyermekvállalásról. Dorottya állítja, az orvosok között akadnak olyanok, akik megpróbálják ráerőltetni a fogamzásgátlót a páciensekre, néhányuk gyakran indokolatlanul alkalmazza a császármetszést, s ezzel talán akaratlanul is hozzájárulnak ahhoz, hogy több gyereket ne tudjon a világra hozni az anyuka. S bár úgy látja, hogy ritka az ilyen, és szerencsére kiváló orvosaink vannak, ez a fajta mentalitás nem vezet sehova. Ahogy az olyan kormányzati intézkedések sem, mint annak idején a Bokros-csomag volt, aminek kártékony hatásait a Papp család is a bőrén érezte.

– Szerencsére ma már minden afelé mutat, hogy vállaljunk több gyereket – mosolyog Dorottya, akinek a családi otthonteremtési kedvezményről, vagyis a csokról is megvan a véleménye. Sokgyerekes anyaként úgy véli, a kormány 10 + 10 milliós támogatása számára azt jelenti, mint az olimpikonnak az aranyérem. Egyfajta elismerés azért, hogy ennyi gyermeket hozott a világra.

– Mindezt persze ki kellett érdemelnünk – büszkélkedik Dorottya, hozzátéve, hogy érthetetlenül áll az egynél több gyermekáldást elutasítók előtt.

Szerinte is mindig a nő dönt. Többségében ők jutnak arra az elhatározásra, hogy nem vállalnak több gyereket. És hogy miért? Csak tippelni tud. Úgy véli, a nők nagy része a kényelem miatt nem akar több gyereket. A hiúság, hogy az alakja megváltozik, és hogy talán a karrierjét sem tudja folytatni. Aki ezeket a gátakat át tudja lépni, annak határtalan boldogságban lehet része. Manapság a miért szülésre nincs válasz, a miért nemre sajnos annál több, állítja az édesanya.

Így látja a 15 éves Imola is. A gyerekek közül ő most a család éppen itthon tartózkodó legidősebb tagja. A 20 éves Zsombor ugyanis az orvosi egyetemen tanul a fővárosban. Ő volt a család fő bébiszittere, míg egyetemre nem került. Imolának nem hiányzik a tinédzserek jól megszokott bulizós világa. Imád a testvéreivel lenni, foglalkozni velük. Szeretne ő is nagycsaládot, hiszen számára ez a világ a természetes. Olyannyira, hogy Imola az iskola mellett bébiszitterként is tevékenykedik egy közeli családnál. Édesanyja büszke rá, hogy 15 évesen szinte az összes gyerekneveléssel kapcsolatos tapasztalatot összegyűjtötte.

Mellékállásból az édesapa sem szenved hiányt. György egy hirtelen ötlettől vezérelve végezte el a gyógymasszőri tanfolyamot, hogy aztán a közeli Mosonszolnok futballcsapatának masszőrjeként vegye ki a részét a sikerekből. Mindez heti kétszer pár órás esti elfoglaltságot jelent a számára, kivéve a vasárnapot, amikor a meccsek miatt az apa egész délután nincs otthon. Ezeken a napokon az édesanyának a nagyobbak segítségével kell helytállnia a fürdetésben. Apa nélkül a legnehezebb napszak az este, mondja Dorottya, hiszen ennyi gyermeket megfürdetni, fogukat megmosni nem kis logisztikai szaktudást igényel.

Segítségre a konyhában is szükség van. A vasárnapi ebéd olykor 20 szelet húsból, minimum 2 kiló krumpliból áll. Ha pedig palacsinta is van, egy óra alatt a legnagyobb fiú, Zsombor akár 120 palacsinta elkészítésére is képes, egyszerre négy palacsintasütőt használva. Szerencsére a gyerekek étkezéséért az óvodában nem kell fizetni, a család iskolás tagjainak pedig mindez féláron van az iskolában. Az önkormányzat a legnagyobb fiú egyetemi tanulmányait ösztöndíjjal támogatja.

Sokan segítik is a családot, hiszen Dorottya szerint a 11 gyermek elképesztő módon mozgatta meg az embereket. Volt, aki lapostévét ajándékozott karácsonyra a családnak, tavaly hűtőt, laptopot kaptak, néhányan pedig a veranda építésén segédkeztek. Akadt olyan, aki Németországból hozza a gyerekeknek a ruhákat. A közelben lakó nyugdíjas Ili néni pedig kétheti rendszerességgel süt valami finomat a gyerekeknek.

A hiedelmekkel ellentétben kikapcsolódásra és nyaralásra is jut idejük. Ottjártunkkor a nagyobbak épp az esti koncertre készülődtek, emellett rendszeresen járnak színházba, cukrászdákba, moziba vagy a közeli Győrbe, bábszínházba. Ilyenkor a nagyobbak vigyáznak otthon a kicsikre. A nyaralást az édesapa munkahelyének balatonfüredi üdülője mellett a nagycsaládosoknak szóló Erzsébet-táborok jelentik. A többnapos kikapcsolódás minden évben felejthetetlen élményt nyújt az egész családnak.

Jut idejük egymásra is. A legnagyobbik fiú, az egyetemista Zsombor bébiszitteri közreműködésével évente kétszer-háromszor egy-egy hétvégét kettesben tudnak tölteni. A legjobb talán az, meséli az apuka, hogy a gyerekek este nyolc körül már alszanak, így az egész este az övék.

– Sok embert megindít a sorsunk. Néhányan az utcán szólítanak meg, hogy gratuláljanak, és egyúttal elmondják, ők annak idején nem mertek több gyereket vállalni, mert úgy érezték, kellett a nagyobb ház, a nagyobb autó. Azt mondják, megbánták, és azóta belátták, ennek van egyedül értelme az életben. Hiszen minél több gyerek van a családban, annál több dimenzió nyílik meg előttünk az életünkben.

– Nem tudunk elmenni a tengerpartra, de ott eszi meg a fene! Van viszont tizenegy gyönyörű, egészséges gyermekem, akik révén annyi élménnyel lettebb gazdagabb, hogy ezt semmi másért nem adnám. Jó lenne, ha ezt más is érezné – magyarázza Dorottya, aki tudja, mindez nem egyszerű, hiszen manapság minden az önmegvalósításról szól.

Ezen kell változtatni, mondja búcsúzóul, mert nincs nagyobb boldogság az életben, mint amit a gyermekeink nyújtanak számunkra.

Takó Szabolcs

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata