– Milyen volt kislánynak?

– Mindig olyan kis határozott gyermek voltam, ez a tulajdonságom egész életemen végigkísért. Hatéves koromban pontosan tudtam, melyik iskolába szeretnék menni az óvodából, és ma már látom, hogy ez életem legjobb választása volt. Szüleim mai napig nem értik, honnan tudtam én az óvodában, hogy létezik ez az iskola, egy zenei általános, ahol csak hat évet töltöttem, de ma is büszke vagyok rá, hogy oda jártam, mert olyan útravalóval indított el az életbe.

– Milyen hangszeren tanult játszani?

– Mint a polgári családokban szokás, én is zongorázni tanultam, de harmadikban meghallgattam egy bemutatóórát, az egyik tanárnő hozta el egy csellózó tanítványát. Egyből éreztem, hogy mindennek, amit addig csináltam, vége, pályát kell módosítanom, mert ez a zene olyan szép, hogy mostantól csak ezzel akarok foglalkozni. Elképzelheti a szüleimet, mikor hazamentem, és megmondtam nekik. Szegények minden kölcsönt felvéve megleptek egy pianínóval karácsonyra, hogy tudjak gyakorolni otthon, én meg következő év szeptemberében azzal állítottam haza, hogy ha nem csellózhatok, abbahagyok mindent. Emlékszem, határozottan kijelentettem, hogy mostantól zongora nincs, se gyakorlás, semmi, ha nem tanulhatok csellózni. Ráadásul mind a kettő fő tanszak volt, nem lehetett egyikkel sem csak úgy mellesleg foglalkozni. A szüleim romokban hevertek. Leültek velem beszélgetni, és édesanyám annyit kérdezett, hogy mikor fogok játszani, ugye egy kislánynak fontos, hogy babázzon. Azt válaszoltam, hogy nekem ez lesz a játék. Anyuék akkor nem akarták ezt elhinni, de így lett. Emellett még sportoltam is, és mindenféle körökbe jártam, például hímzőkörbe, ahol elképesztően jó tanárok keze alatt töltöttem az időmet, már amennyit a zenélés meghagyott. Valóban így éltem a gyerekkoromat, az iskola után zongoraóra, csellóóra, sport, énekkar, azt még véletlenül sem lehetett kihagyni, mert akkor Kati néni megharagudott. Szüleim nagyon sokáig nem akarták elhinni, hogy ez az életvitel tartós lehet, de működött, jól éreztem magam így. Mondhatom, hogy mindent megkaptam, ami az életben az induláshoz kell.

– Édesapjától vagy édesanyjától örökölte ezt a határozottságot?

– Egyiküktől sem. Ők nem ilyenek. Én inkább édesapám vagyok, de a határozottságom nem tőle jön, gondolom, hogy inkább valamelyik felmenőmtől. Sajnos anyai nagyanyámat, aki nyolc gyermeket szült, nem ismertem, mert meghalt, mikor édesanyám nyolcéves volt. Azt hiszem, hogy apai nagyapám lehetett ilyen céltudatos, jó kis debreceni keménykalapos polgár, sajnos csak halvány emlékképeim vannak róla, és nagyanyámról, aki Morvaországból származott ide. Végül ott van anyai nagyapám, ő kőkemény ember volt, ezt azért hangsúlyozom, mert nyolc gyermeket nevelt fel úgy, hogy nagyanyám halála után olyan második feleséget választott, aki soha nem szült, mégis vállalta a nyolc gyereket. Ez nem lehetett egyszerű dolog, és ehhez kellett egy nagyon kemény nagypapa. Hogy jól sikerült a közös munkájuk, azt bizonyítja, hogy két gyermekük pap lett, kettő tanár, egy fizikusként dolgozott Amerikában, most már szerencsére hazajött, és végül anyukám, aki ugyan nem fejezte be a Műegyetemet, de nem számít, mert megszült bennünket a bátyámmal, ez sokkal fontosabb mindenféle karriernél. Jól tette, hogy velünk maradt.

– Hogyan került a család Budapestre, és milyen emlékei maradtak Debrecenből?

– Az általános iskolát már Budapesten fejeztem be, mert édesapám itt kapott állást édesanyám nagy örömére. Ő nem találta a helyét Debrecenben, sokkal nagyobb városhoz szokott, nagy családhoz, mozgalmas otthoni élethez, és elszakadva a testvéreitől nem érezte jól magát. Érdekes, hogy most a nagyobbik fiam ott egyetemista Debrecenben, az volt a vágya, hogy oda járhasson, és nagyon jól érzi magát. Így, mintha bejárt volna egy kört a családunk, a fiam révén visszakerültünk, akinek esze ágában sincs onnan visszajönni Budapestre. Szeret hétvégén hazajönni, de nagyon élvezi az ottani nyugodt életet, azt mondja, egész más, sokkal jobb, mint Budapest. Mások ott az emberek. Nekem is jó emlékeim vannak, óriási telekre emlékszem, mikor a derekamig ért a hó, nagy disznóölésekre. A Gördülőcsapágy Művek lakótelepén laktunk, ott születtem, egészen jó kis kétemeletes házakat épített a gyár a dolgozóknak az orosz laktanya közelében. Érdekes, hogy legjobban egy szag maradt meg bennem, még ma is emlékszem rá. Mikor az orosz katonák felszálltak a villamosra, a ruhájukból olyan jellegzetes fertőtlenítőszag áradt. Később, mikor már modell lettem, a nyolcvanas évektől folyamatosan jártam nem is tudom, hány éven keresztül az oroszokhoz divatbemutatókra, és ezt a szagot mindig éreztem, de nyilván semmi köze nem volt a moszkvai levegőhöz, csak a környezet felhozta bennem ezt az emléket. Tehát a laktanya, a Gördülőcsapágy Művek, a lakótelep és a zene, ez volt az a négyszög, ami meghatározta a kislánykoromat.

– Milyennek találta a budapesti életet?

– Kicsit elvitt, eltérített, úgy is mondhatnám, hogy elfajzottam, mert nem olyan kemény kezű tanárokhoz kerültem, mint akik Debrecenben elindítottak, nem vették észre, hogy nem gyakorlok már eleget. Abból éltem, amit ott magamba szippantottam, ott úgy megtanítottak kottából minden gyakorlás nélkül is játszani, hogy ezzel már kiválóan elvoltam, ezt nem vették észre a tanáraim, és sajnos ezzel visszaéltem. Így aztán ugrott a zenei pálya, amit egyáltalán nem bántam meg, viszont ma is szeretem a zenét.

– Mit csinált zenegyakorlás helyett?

– Hatalmas baráti köröm lett, ez újdonság volt nekem, rájöttem, hogy a zenén túl is van élet. Jóízű beszélgetések végeláthatatlan sora indult el, a gimnáziumban pedig olyan tanáraim voltak, akik erősen hatottak rám, emiatt aztán minden érdekelni kezdett, csak éppen a zene nem. Ráadásul képzőművész osztályba jelentkeztem, rajztagozatra, mert minden vágyam volt az Iparművészeti Főiskola. A Képzőművészeti Gimnáziumba nem akartam menni, mert nem tetszett az a szabadosság, az a laza kapcsolat, ami a tanárok és a diákok között volt, a beszédstílusuk, ami elég alpárinak tűnt, úgyhogy a felvételi elbeszélgetésen meg is mondtam, hogy ez a légkör nekem nem tetszik, úgyhogy most már nem szeretnék ide jönni. Ezzel el is intéztem a felvételit tizennégy évesen.

– Mikor érezte, hogy szeretne modell lenni?

– Soha nem akartam az lenni, eszembe sem jutott. Eljárogattam statisztálni filmforgatásokra, és igazából a fények különleges összjátéka, meg az a csapatmunka, ahogy egy film készült, annyira hatott rám, hogy el tudtam volna képzelni magam, hogy valahol ott a háttérben dolgozgassak. Csakhogy a Jóisten nem ezt az utat rendelte nekem, és ezt úgy adta a tudtomra, hogy a statiszták között voltak modellek is, akik mondták, hogy jelentkezzek én is, biztos jó lennék. Azt sem tudtam, mi az hogy divatbemutató, se nem láttam soha, se nem hajlottam erre, fiúruhákban jártam, nem festettem magam, annyira távol állt tőlem ez a világ, hogy el sem tudtam képzelni magam benne. Jelentkeztem, és akkor megpecsételődött a sorsom. Úgy látszik, valamit láttak abban a lányban, aki hátranyalt hajjal, farmergatyában, alföldi papucsban, festetlen arccal megjelent, és kiválasztottak. Az egyik divatlap éppen akkor indított egy tanfolyamot, már nem emlékszem, hogy a túróban kerültem oda, de oda kerültem, és onnan kezdve egyenes utam volt fölfelé, mint egy rakétának. De az utcán továbbra sem festettem ki magam, még mindig nem nőci voltam, de arra már figyeltem, hogyan megyek az utcán, ez volt a legnagyobb változás, és a legfontosabb is, hogy már figyeltem a tartásomra, és ez a mai napig megvan. Egy kirakatüvegben nem azért nézem meg magam, hogy jól áll-e a hajam, vagy hogy szép vagyok-e, meg hogy hány ránc van az arcomon, hanem azt nézem, kihúzom-e magam rendesen, hogy milyen a tartásom. Aztán egy pár év múlva már elkezdtem nőcisbe átmenni, ráéreztem, mennyivel nőiesebb vagyok magas sarkú cipőben, szoknyában, de ez nem ment egyből. Nagyon sokára bontakoztam ki mint nő, valóban a foglalkozásom hozta ki belőlem, de most már megmaradt.

Boros Károly