Szerencsés Károly - történész

– Történésztől ez meglepő. – Sokféleképpen lehet megközelíteni a múltat. Az én elképzeléseimben így jelennek meg a felmenők, amibe belefér az is, hogy anyai ágon például kései honfoglalók az elődeim; Németországból jöttek a tizennyolcadik században. Ez is honfoglalás volt. Megteremtették a saját életüket, és később voltak olyan bátrak és erősek, hogy 1941-ben magyarnak vallották magukat, amikor pedig úgy nézett ki, hogy a Dunántúl a Harmadik Birodalomhoz fog tartozni, és a magyarságnak ott nem lesz helye. Igazi bátorság és igazi erő kellett ehhez, ugyanúgy, mint az eredeti honfoglalóknak. E kettőből folytam én össze valamikor, valahol. – Hol született? – Nem magyar területen, hanem Prágában. Vagyis idegen vagyok a szülővárosomban. Az én „bejövetelem” Magyarországra szintén egyfajta honfoglalás volt. A hetvenes évek elején jöttem el Csehszlovákiából, ami eléggé szürke világ volt a hatvannyolcas Prágai Tavasz elfojtása után. Egyébként elmondhatom, hogy annak a történelmi eseménynek sebesültje vagyok. Ugyanis 1968 szeptemberében kezdtem el iskolába járni, és a cseh gyerekek rajtam töltötték ki a bosszújukat, betörték a fejemet. Úgyhogy senki ne mondja, hogy Prágában nem folyt a vér hatvannyolcban, mert az én vérem folyt… Tíz nappal voltunk az ország katonai lerohanása után, dühösek voltak. Miközben én a történésekből semmit sem értettem. A katonai beavatkozás után ott valami sötétszürke, reménytelen színű, bigott kommunista világ kezdődött, annyira, hogy az már Közép-Európához képest is idejétmúltnak tűnt. Úgy is hívták maguk a csehek, hogy a reménytelenség kora. – Milyen érzés volt hazajönni? – Olyan volt, mintha valaki tényleg a paradicsomba érkezne. Pezsgés volt. Radics Béla játszott a színpadon, én pedig csak lesétáltam és megnéztem. Aki őt látta, akárhogy játszott is, annak olyan érzése volt, mintha Jimmy Hendrixet látta volna, olyan kisugárzása, olyan hangulata volt. Akik jártak az ő fellépéseire, mind úgy érezték, hogy ez itt maga a „brit szellem”, maga a szabadság. De mondhatnék mást is. Egészen valószerűtlen jelenségként élte meg az ember, hogy a Szelíd motorosok című filmet játszották Budapesten néhány hónappal az eredeti bemutató után. Ilyesmi elképzelhetetlen volt más, úgymond, szocialista országban. Ez szabadságérzést adott, akkor is, ha tudjuk, hogy a Kádár-rendszer diktatúra volt, ugyanúgy, mint minden más kommunista rendszer. Nem másfajta, nem puha, hanem ugyanolyan, mert ha kellett, keményebb volt mindegyiknél. Annyi kivégzés, annyi börtönbüntetés soha nem volt, mint a „Kádár-korszak” kezdetén. A második világháború után sem végeztek ki annyi embert, mint ötvenhat után. A Kádár-rendszer mindig annyi erőszakot alkalmazott, amennyit szükségesnek látott. A hetvenes években már elegendő volt a visszafogott, alig észrevehető terror. Ezért volt élhető világ az akkori Magyarország, amihez nekem még a magyar középiskola élménye is csatlakozott, amely sokkal jobb, kulturáltabb, szabadabb és élvezhetőbb volt, mint az orosz iskola, ahova végül is beírattak Prágában a testi épségem megőrzése érdekében. Micsoda skizofrén helyzet, ha belegondolok… – Az egész társadalomban megvolt ez a szabadságérzés, vagy csak egy serdülő élte meg így? – Akik nem ültek börtönben egy „izgató” verssorért, vagy nem zaklatták őket egy szerencsétlen sajtóhiba miatt stb., azok úgy élhették meg ezeket az időket, hogy végre valamit lehet csinálni. Nagyon tudatos politika volt ez, ami szerencsére nem mentette meg a Kádár-rendszert, viszont az utóéletét erősen megkeseríti. Nemcsak az itt maradt édeskés érzések miatt, hiszen bőven lehetnek keserű érzések is, hanem azért, mert ezekkel az érzésekkel a politikában vissza lehet élni, és a demokráciát legalábbis viszonylagossá lehet tenni. Ez a legfontosabb következménye a Kádár-korszaknak. – Az egyetemen is megmaradt ez az érzés? Azért kérdem, mert a történelem erősen ideológia lúgozta tárgynak számított akkoriban. – A katonaság bezártsága után már alig vártuk az egyetemet, az a szabadság utáni vágyaink netovábbja volt. Tényleg jó helynek számított az ELTE bölcsészkara, volt hangulata, nemritkán a kihelyezett tagozatokon valamely vendéglátóipari helyiségben. A nyolcvanas évek elején a történészek már izgalmas kérdéseket vetettek fel előadásokon. Az mondjuk jó lett volna, ha tanáraink közül valaki néha megáll, és azt mondja: kérdezzenek a világról. Amit akarnak. Az hasznos lett volna. Mert annyi mindent nem tudtunk, annyi mindenről fogalmunk sem volt, és közben annyi mindent tömtek a fejünkbe… – Hogyan választotta annak idején témájául a kék cédulás választásokon elkövetett csalásokat? A nyolcvanas években ez még tabunak számított. – Éppen az egyetemen meglévő szabadság adott rá lehetőséget. Egyik tanárom ajánlotta általában a választásokat, nagyon jól tudva, hogy eljutok az 1947-es kék cédulás választási csalásokig, amellyel a kommunista párt hatalomra jutott. Később ebből írtam a doktorimat is, még később az egyik első könyvemet. A nyolcvanas évek egyébként átkozottul izgalmas évtized volt, mert akinek valami kis orra volt a történelmi változásokhoz, az érezte, hogy itt valami hamarosan történik. Hiszen az ország az évtized elején már a csőd szélére jutott, 1985-től pedig már nyilvánvaló volt a rendszer haláltusája. A történelem engem mindig is foglalkoztatott. Van, akit a jövő érdekel, van, aki a jelenben érzi jól magát, és van, aki a múlt iránt fogékony. A múlt nem ellentéte a jövőnek, hanem forrása. Együtt futnak velünk, és ha a kettő nem öli ki egymást, akkor harmóniába kerülhet egy nemzet sorsa, de ugyanígy az egyén sorsa is. Ha vannak olyan erők, amelyek a múltat kijátsszák a jövő ellen, akkor lehet baj. Ha a múltat elnyomják, ha – ahogy énekelték – végképp el akarják törölni, megroppan egy nemzet önérzete, tartása. A történész feladata, hogy a kívánt összhangot valahogy elősegítse a maga eszközeivel. Ezek nem túl jelentős eszközök, de szívós munkával sok mindent el lehet érni. Főleg a tantermekben. Ösztönösen vállaltam ezt a feladatot. Az ösztönt igen fontosnak tartom, fontosabbnak a tudásnál is. – A történelmi munkái mellett szépirodalommal is foglalkozik. Miért tartja fontosnak, hogy írjon? – Azért, mert egy nemzet, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy a magyar nemzet léte kultúráján áll vagy bukik. Ebbe irodalom, nyelv, még a történelem is belefér. Tehát a kultúrája és a sorsa tartja a magyarságot. A vér harcában már többször csatát vesztett – nem kell mondani a tatárdúlást, a törökök másfél évszázadát, a betelepítéseket –, és ma is vesztésre áll. Viszont a kultúrájával ezt mindig ellensúlyozni tudta. Olyan vonzó műveltség ez, hogy ezért mindig jó volt magyarrá válni azoknak, akik ide érkeztek, például az én nagyapámnak is, vagy akik itt éltek idegen tömegek. Emiatt a legveszélyesebb támadásnak a magyar műveltség elleni támadást látom, ezen belül is a kultúraiszony megteremtését. Az embereket olyanná teszik, hogy iszonyodjanak a valós kulturális értékektől. Ezért erre a területre kell összpontosítani, ennek pedig egyik legfontosabb része az irodalom. Tizennégy történelmi munkát írtam, de úgy gondolom, a szépirodalom útján is erősíteni kell a nemzethez kötődés érzését. Kezdetben elbeszéléseket írtam, egyik írásomat az év novellái közé választották. Legutóbbi regényem – Ahogy rendeltetett címmel – éppen a hetvenes évek Magyarországáról szól, és arról a vonzásról, amit a magyar kultúra, sors kelt. Írásaimért megkaptam a Magyar Írók Egyesületének nagydíját, amire igen büszke vagyok. – A betegség is élete része lett. Hogyan viseli? – Harminchárom éves koromban gyógyíthatatlan betegséggel lepett meg a sors. Az első szervátültetés nem sikerült, aztán a második igen, azóta megvagyok, de azért más a viszonyom a világhoz. Az élethez és a halálhoz. Az az igazság, hogy az ember mindennap szembesül ennek a kettőnek a létezésével. A szerencsés ember csak egyszer találkozik a halállal. Aki kevésbé szerencsés, azzal együtt fut éveken keresztül, és azt hiszi, hogy lehagyhatja. Én nem hittem ezt soha. Éreztem mindig, hogy itt van mögöttem, és ennek ellenére vonszoltam magam tovább. Megtört a betegség. S hogy el tudtam viselni ezt a terhet, köszönöm feleségemnek, Földesi Margitnak, aki az élet minden rezzenésében társam, meg lányaimnak, Dorkának és Annának. Ha elgondolkodom, hogy mi a dolgunk az életben, azt mondom, hogy a terhet cipelni. A teher az ember isteni eredetének hite. A teher az ember vágyainak, az ember tökéletlenségének érzése. Aki ez iránt fogékony, annak a teher a nemzet sorsa. Mindezt cipelni kell. Le lehetne dobni, vannak, akik ledobják, és könnyen táncolnak a világban, előrejutnak, érvényesülnek, megaláznak másokat, tobzódnak, ezt lehet. De ők nem tudják ennek a következményeit. Én azok közé számítom magam, akiknek cipelni kell a terhet. Nem fogom föl adománynak, bár jól nézne ki, csak tényként kezelem. Cipelni kell, akkor is, ha tudja az ember, hogy agyonnyomja. Azt üzenném mindenkinek, hogy van értelme. És ez az út teremtéstől a megváltásig tart. Boros Károly