Épp a napokban gondolkoztam el egy nagy múltú családról szóló tévéfilm közben, hogy akik nemzedékek óta értelmiségi értékrend szerint élnek, akiknél a tudás, a műveltség, a pallérozott viselkedés az élet természetes része, milyen kiválóan megértik egymást, mert közös alapjuk van.

Írta: Boros Károly Fotó: Ágg Károly

– Ami azt illeti, az Oktatási Minisztérium az elmúlt négy évben sokat tett azért, hogy ez a közös alap eltűnjön.

– Nézem néha a Legyen ön is milliomost. Sokszor már egyszerű magyar kifejezéseket sem ismernek a játékosok, mondjuk a pallért. Vagy tanár emberek nem tudják megmondani, honnan való egy versidézet, vagy hogy három festő közül melyik volt biedermeier. Ilyen szempontból szerencsésnek érzem magam, mert már gyerekkoromban rengeteg könyv került a kezembe. Kislányként sokszor ott kuksoltam a könyvszekrény alján, elővettem egy könyvet, és az újabbakat húzatott elő velem, mert ha valami érdekelt benne, még utána akartam nézni annak is. Így például a Nagy Shakespeare-album arra késztetett, hogy az összes Shakespeare-drámát elolvassam. Annyira izgalmas volt, ahogy Othelló megfojtja Desdemonát.

– Hány évesen kezdett olvasni?

– Ötévesen már elég jól írtam, olvastam. Mikor hatévesen elvitt iskolába a nagynéném, aki valahol a Lehel úton tanított, harmadik elemisták között nyertem egy aranyozott füzetet meg egy ezüst tollat. Az irodalom, a történelem és a nyelvtan szeretete vezetett végig, azért is szerettem volna egyetemre kerülni.

– Miért nem sikerült?

– Apácákhoz jártam, az angolkisasszonyokhoz, sőt négy évig bentlakó is voltam, így a kitüntetéses érettségim ellenére sem volt semmi esélyem 1949-ben, a „fordulat évében”. Gondoljon bele, az előző évben kergették el az apácákat, érettségi előtt már államosítva voltunk. Mikor megjelentek az új tanáraink, elég ellenségesen fogadtuk őket mi, gyerekek. Egy alkalommal például bejött egy idegen úr, és azt kérdezte tőlünk, ki milyen társadalmi osztályból való. Engem mint a legjobb tanulót fölszólított a tanárnő, mondtam, hogy a középosztályból. Kétségbe volt esve – nagy marxista volt -, hogyhogy nem tudom, hogy ilyen már nincsen, csak munkásosztály meg parasztság, meg mit tudom én mi. Úgyhogy rögtön küldtek hozzánk egy marxista oktatót, ami olyan volt, mint egy vicc, csakhogy keserves vége lett. Nem vettek föl egyetemre.

– Milyen szakra készült?

– Vagy magyar-francia, vagy magyar-latin, esetleg művészettörténet, bármelyiket szívesen tanultam volna, de ezekről szó sem lehetett. Azt mondták, a latin holt nyelv, a francia meg nyugati, nem kell senkinek sem, de mehetnék oroszra. Abból nem tudtam egy szót sem, beiratkoztam inkább a híres Radnay-féle iskolába, megtanultam gyors- és gépírni. Másfél évig voltam állásban, amikor meghirdették, hogy dolgozóknak is lehet felvételizni a színművészetire esti tagozatra. Hályogkovács módjára álltam neki, azt sem tudtam, miből kell készülni. Egyik ebédszünetben a munkahelyemről bementem – szavalni kellett, meg helyzetgyakorlat volt – és érdekes módon felvettek. Kilencvenen kerültünk be kétezerből. Aztán valaki rájött, hogy estin nem lehet színművészetet tanulni, mert nincs művésztanár, aki ráérne, mind játszik esténként. Áttettek minket nappalira, de azzal a feltétellel, hogy továbbra is kapja mindenki a fizetését, ennek fejében statisztálnunk kell, mintha továbbra is dolgozók lennénk. Engem a Nemzetibe osztottak be, ami isteni volt, mert így rögtön belekerültem a színházi világba, míg a többiek csak harmadéves korukban.

– Végzés után ott maradt a Nemzetiben?

– Nem, a Vígbe szerződtem. Kitűnő társaság volt együtt. A Sirályban léptem először színpadra olyan nevekkel, mint Sulyok Mária, Ajtay Andor – nagyszerűen éreztem magam. Ott játszott Páger Antal is, remek iskola volt, húsz évig maradtam. Közben – az első év után – jött ’56, ami miatt egy évre büntetésből kitettek a Vidámba, mert az egyik kolléganőm följelentett, hogy örültem a forradalomnak. Magyar Bálint – nem ez, hanem az apja, ő volt akkor az igazgató – visszahívott, adott is rögtön szerepet, de a következő évben már őt rúgták ki mint ’56-ost. Odatették a filmintézetbe valami jelentéktelen állásba. Teltek az évek, igazgatók váltották egymást, egyszer csak kinevezték Várkonyit, akinek a főiskolán kedvenc tanítványa voltam. Mindenki azt hitte, arany életem lesz, én is azt hittem, de csalódnom kellett. Egyszer rákérdeztem, mi a baj. Azt mondta, ide figyeljen, az Aczél annyira nem szereti magát, én nem merek vele ujjat húzni. Azt nem mondhatom, hogy nem játszottam, csak nem azokat a nagy szerepeket, amiket megígért.

– Hogyan viselte?

– Kétféle ember van, az egyik ilyenkor elbukik, bánatos lesz, depressziós, inni kezd, a másik harcol. Nem vagyok különösebben harcos természetű, de mindig az volt az elvem, hogy az a legény, aki állja. Én álltam a pofonokat, soha nem estem kétségbe, mert nem volt olyan, hogy valahol ne játszottam volna. Elvállaltam a világon mindent, egyik nap kamara varietét két kígyóbűvölő meg egy artista között, másik nap meg a Nemzetközi Pen Klub Ibsen-estjét – teljesen mindegy volt. Rengeteget dolgoztam, különböző színházi kísérletekben is részt vettem. Sok olyan darabot, amit nem engedélyeztek hivatalosan, a Kossuth Klubban mint felolvasó színpadon elő lehetett adni. Az abból állt, hogy rendszerint ülve, csak nagyjából lejárva a darabot a kezünkben tartott papírból felolvastuk a szöveget. Izgattak ezek a művek, egy Harold Pinter, egy Osborne, egy Albee érdekes volt. Sokszor kérdezték, nem vagyok-e elkeseredve. Nem voltam. Dolgoztam, tanultam.

– Ha így nézzük, a színész nagyon kiszolgáltatott.

– Főleg, ha hagyja magát kiszolgáltatni. Én sosem hagytam. Ha mást nem, monodrámát adtam elő, mindig találtam magamnak feladatot.

– Mostanában készül valamire?

– Nemrég fölhívott Bereményi Géza azzal, hogy Szabó Magda Régimódi történetéből hatrészes tévéjátékot készítenek…

– Jól hallottam, tévéjátékot mondott?

– Hát ez az! Majd elájultam én is. Azt gondoltuk, hogy húsz évvel ezelőtt kihalt ez a forma. Talán most újraéled. Egy apácafőnöknőt kellene játszanom, úgy látszik, az apácákról több rendezőnek is én jutok eszébe, de nem baj. Hogy egy színészt a rendező milyen skatulyába gyömöszöl, az attól függ, milyen ember ő maga. Volt olyan, akinél fiatal koromban mindig rosszlányt játszottam, a másiknál csak vénkisasszonyt, a harmadiknál démonokat.

– Amikor nem játszik, mit csinál szívesen?

– Régebben szabadidőmben előszeretettel fordítottam, főként francia darabokat. Az apácák rendesen megtanították a nyelveket is. Ma olyan csúful beszélnek az emberek, és nemegyszer látni például filmcímeken, hogy szó szerint fordították le, így magyarul nincs értelme. Mondjuk a francia újhullám egyik ismert filmjének a címe A csibészek, amit Négyszáz csapásnak fordítottak, mert szó szerint vették a kifejezést. Vagy mondjuk A nap szépe. Ezzel megint ugyanaz a baj. Ez nem más, mint egy virág neve, magyarul estike. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a fordításhoz magyarul kell jól tudni. Nem tudom, igaz-e, de állítólag már van olyan iskola, ahol a tananyagból ki lehet hagyni Aranyt és Petőfit.

– Az apácák miért tudtak olyan színvonalasan tanítani?

– Ők erre tették fel az életüket. Csak a tudománnyal meg a tanítással foglalkoztak, nem volt más gondjuk, nem kellett bevásárolniuk, takarítaniuk, az ottani dolgozó apácák elvégeztek mindent. Sajnos ilyen kutatással foglalkozók ma már nincsenek, elég sok a világi tanár. Él még egy-kettő a régiekből, persze nem dolgoznak, rég nyugdíjban vannak, be szoktam menni hozzájuk. Jó látni a lányokat is, hogy másodikos, harmadikos korukra mennyire megváltoznak, kezdenek olyanok lenni, mint mi voltunk. Most megvontak egy csomó pénzt az iskolától, bár azt mondják, hogy nem, pedig dehogynem. Tudom, mert benne vagyok ebben az egészben, mint alapítványi öreglány.

– Ön mindig derűs, mitől van ez?

– Nagyon szeretem az életet. Talán édesanyámtól örököltem, akit rengeteg tragédia ért, és csak amikor meghalt, akkor gondolkoztam el, hogy soha nem láttam sírni.

– A lányát sohasem szánta színésznőnek?

– Nem, pedig az iskolában egyszer előadtak valamit és olyan jó volt benne, hogy a férjemmel el voltunk ájulva. Szerencsére esze ágában sem volt színésznőnek menni, festő-restaurátor lett. Hamar észrevettem, hogy kiváló formaérzéke és rajzkészsége van, már kiskorától hordtam múzeumokba. Folyton megfogta a szobrokat, ami azt jelenti, hogy képzőművész látása volt. Annak idején rajzolt egy szobabelsőt, bekereteztem, kint van a falon, nemrég ránézett és azt mondta, ma nem tudna ilyet rajzolni, mert olyan természetes, olyan ösztönös. Művészlélek, nagyon jól megvagyunk egymással. Most már özvegy vagyok, sőt minden rokonom elment, csak a lányom van, ő a családom.

– Szokott a halálra gondolni?

– Persze, hogy gondolok, főleg, hogy nemrég volt egy csípőprotézis-műtétem, és ha az ember beteg, megfordul a fejében, hogy az élet véges. Nem tudnék anynyira depressziós lenni, hogy valami meggondolatlanságot kövessek el, de attól sem tartok, hogy előbb-utóbb el kell menni, mert hiszen sokkal többen vannak odaát, akiket szeretek, mint itt. Ez a sorsom. Nem baj. Úgy kell tudni meghalni, hogy elfogadjuk a halált. A színész különben is kétszer hal meg. Először, amikor nem lép többé színpadra. De ha legalább egy ember van a nézőtéren, akinek játszottunk, már megérte.