Rigó József - költő

– Már nincsen meg? – Az idők során a cigányok szétszóródtak onnan a nagyvilágba, főként a háborúban történtek miatt. Az én gyerekkoromban, a hetvenes évek elején szinte már csak apám családja élt ott, az ő testvérei, nővérei és nagyanyám. Én már csak arra emlékszem hogy valamikor hol álltak a házak. Kömlőd életem első évtizedét nagyon is meghatározta, mai napig kísér és kísért. Paradicsomi állapotokat éltem meg mint gyerek, mint zabolátlan vad fiú, akinek a természetre ott nyílt ki a szeme. Vadvirágokkal, bogarakkal, dongókkal, lepkékkel együtt nőttem, meghatározóak ma is azok az évek. – Milyen családból indult el? – Édesapám 1941-ben született, ha jól tudom, hetedik gyerekként. Nagyapám falusi zenész volt, klajnétos, ahogy mondták. Megjegyzem mindjárt az elején, hogy nekem semmi közöm a zenéhez, sem hallásom, sem zenei érzékem nincs, de hát ezt fogom most éppen megmagyarázni. Apámnak volt még három testvére, a nagyobbak már zenéltek nagyapámmal, mire ő megszületett. Mint falusi cigányzenészek jellemzően csak bizonyos alkalmakkor muzsikáltak, egyébként ugyanúgy mezőgazdasági munkát végeztek, mint mások, summások voltak, béresek, cselédek, illetve a falu paraszti életét is élték. Nem sokkal a front érkezése előtt nagyapámat elvitték Dachauba, még éppen elcsípték őket két idősebb fiával, a tizenhat éves Pityerrel és a pár évvel idősebb Gucsival, ez volt a becenevük, így ismerték őket a faluban. Csak Pityer jött vissza. Nagyanyámnak sikerült a többi gyerekkel a közeli pusztákban elbujdosnia, apám akkor volt négyéves. A háború után özvegyen szinte házalással, meg a faluban dolgozva tartotta el a gyerekeket, aztán ahogy cseperedtek, nekik is dolgozniuk kellett. Az ötvenes években, mikor apám tizennégy éves lett, bányásznak állt. Oroszlányba került a Márkushegyi bányába, és fizikai munkás maradt egész életében. Nem örökölte a zenélés mesterségét. Tizennégy éves korától már családfenntartónak számított, ezért katonának sem vitték el. Anyám tatai volt, ő is fizikai munkás, és az élete szinte tükörképe apáménak. Ő is elvesztette az édesapját, ugyanis anyai nagyapám, aki kávéházi muzsikus volt, az ötvenes években nyugatra távozott. Anyai nagyanyám ugyanúgy ott maradt hat gyerekkel, gyakorlatilag özvegyen. Anyám ugyanabba a helyzetbe került, mint apám: ő lett a családfenntartó. Az ötvenes években már építkezéseken dolgozott fizikai munkásként, talán négy osztályt járt, mert egyből el kellett mennie dolgozni. Valamikor a hatvanas évek elején találkoznak össze Tatán a Termény Forgalmi Vállalatnál mint fizikai munkások, ott találnak egymásra. Ebből házasság lesz, és már az esküvő napján anyám két párnával a hóna alatt – ez az öröksége – követi apámat a szülőfalujába, Kömlődre. Hárman vagyunk fiúk ebből a házasságból, én 1966-ban születtem másodiknak. Tíz évvel később hirtelen elhatározással költöztek a szüleim Tatára, és ezzel egy másik fejezete kezdődött el az életemnek. – Hogy élte meg a paradicsomi állapotokból a városba költözést? – Vágyódtam vissza, az ottani viszonyaink között éreztem jól magam. Nem sokkal később nagyanyám is beköltözött a faluba, a többi rokonunk is, ezzel megszűnt az élet ott a Rózsadombon – így hívták azt a részt. Négy-öt házacska állt csak, azokat lebontották. Kicsit ma is érzem a hiányukat, nincs hova hazamennem. Jártam azóta arra, az egyik fal állt még, látszott rajta a hengerezett minta, nem tudom, most megvan-e. Csak a temető maradt, oda tudok hazamenni. Városi fiú lettem, de nehezen illeszkedtem be az iskolába, más dolgokat hoztam én magamban, érzékeny ember lehettem. Hogy miért? Talán az első évtizedről kéne itt beszélnem, amit igazán kibeszélnem sohasem sikerül. Önkéntelenül szívtam magamba akkor mindazt, ami mai napig is meghatározza az érzéseimet, a gondolkodásomat. Valami fájó persze van ebben, annak az érzete, hogy kiszakad az ember valahonnét, és ez gyógyíthatatlan. Ezért is nyúltam az íráshoz, mert valami hiányt érzek máig is, és ezt emlékezéssel próbálom ellensúlyozni. Felkavarodik most bennem sok minden, éppen kipillantottam az ablakon, és látom a régi iskolámat itt, a szomszédban, a városi iskolát. Életem második fejezete itt zajlott Tatán. – Mikor kezdett írni? – Valami hajlamot mindig is éreztem, már gyerekkoromban. Látja, most megint vissza kell térnünk Kömlődhöz. Sokat adott az az élet, amit ott élhettem, hogy a játékaim a természetből adódtak, barátaim sem igazán voltak, viszonyom sem volt a falu magyar gyerekeivel azon kívül, hogy iskolatársak voltunk. Mi napokat átcsavarogtunk a környező határban, de alapvetően magányos gyerek lehettem, inkább szemlélődő, és igen szoros belső viszonyom alakult ki a természettel. Már gyerekkoromban éreztem, hogy valamit nagyon el akarok mondani. Először rajzolni kezdtem, mondják, igen ügyesen, aztán szobrász akartam lenni, az ottani közegben elkezdtem az agyaggal ismerkedni, valami meg akart bennem szólalni. Versek is születtek, még nem írtam le őket, de fogalmazgattam, már elsős koromban tudták ezt rólam. Megismerve az iskolában írókat, költőket, tizenhárom évesen elkezdtem írni. Persze minden kamaszra Petőfi hat legerősebben, én is az ő tüzében égtem, de a tanárok, meglátva bennem a tehetséget, elláttak egyéb olvasnivalóval is. Az iskola könyvtáros tanárnője, aki édesanyámmal együtt járt iskolába, kezembe adta szinte az egész nyugatos irodalmat. Petőfi n kívül a másik nagy kedvencem, akit már magam választottam, József Attila volt, de az ő hatásuk az akkori írásaimon nem látszott meg. Kosztolányit olvastam, Babitsot, Juhász Gyulát, lassanként kibomlott előttem a magyar irodalom úgy, hogy könyvtárba jártam, és ha olvastam valakinél utalást másra, őt is olvasni kezdtem, így ismertem meg szinte az egészet. – Merrefelé indult az általános iskola után, és hogyan kezdődött a költői pályája? – A könyvtáros tanárnőm szerette volna, ha keramikusnak megyek Herendre, de valami okból ez nem jött össze, így utolsó pillanatban, mert a barátom szakmunkásképzőbe ment, én is oda iratkoztam be szerkezetlakatos tanulónak. Semmi vonzalmat nem éreztem a szakma iránt, csak hogy együtt legyünk barátok, ez döntött. Ott is jártam könyvtárba, rengeteget olvastam, és egyszer az iskola kedves könyvtárosnője elkérte az írásaimat, hogy legépeli. Elküldte őket egy pályázatra, amit diákíróknak és költőknek írtak ki, de erről csak utólag szólt, mikor legközelebb mentem. Májusban kaptam egy levelet, hogy jelenjek meg egy díjkiosztó ünnepélyen, ahol díjazott lettem, és ez megváltoztatta az életemet. Olyan emberekkel kerültem ott kapcsolatba, akik szellemi atyáimmá és anyáimmá váltak később, elsősorban Mezey Katalint kell megemlítenem, aki mai napig is figyelemmel kísér. Mindjárt meg is jelent az első versem, aztán sorban számtalan lapban, folyóiratban közöltem, a tévében és a rádióban beszélgetésekre hívtak, portréfilm készült rólam. Tizenhét éves fejjel, szakmunkás tanulóként ez óriási dolognak számított, valószínűleg ettől el is szállhattam, mert nem fejeztem be az iskolát. A vizsgák előtt hagytam ott azzal, hogy én majd költő leszek – fiatal hévvel gondolta ezt az ember. A megye irodalmi lapjával, az Új Forrással is kapcsolatba kerültem, adtam nekik írásokat, és az akkori vers rovat vezetői Sárándi József küldött egy levelezőlapot, hogy jelenjek meg személyes beszélgetésre. Az ő nevét akkor már ismertem, és rajongva szerettem a verseit. Olyan nagy felületen mutatott be a lapban, ami befutott költőknek is szép lett volna: tizenkét versem jött le, és az ő bemutató cikke, tehát mondhatni, hogy nagyon jól indult a pályám. Attól kezdve rendszeresen jelentem meg az Új Forrásban, nagyon jó volt ott lenni, szinte műhelyként működött a szerkesztőség, ahol otthon éreztem magamat, én voltam legfiatalabb a csapatban. A lap körül kialakult már egy fiatal írótársaság, akiknek még nem jelent meg kötetük, ezért 1986-ban Kötet nélkül címmel kiadtak egy antológiát, akkor voltam húszéves. Első saját kötetemre azonban még hét évet kellett várnom, Sziromnyi címen, az Új Forrás Könyvek sorozat tizennegyedik darabjaként jelent meg. Tíz év termésének igen szűk válogatása csak, de az akkori keretbe ennyi fért bele. Kilenc év elteltével nyílt lehetőség, hogy újabb kötetem legyen, Mezey Katalinnak köszönhettem azt is, mint sok mindent. Több kötetre való versem gyűlt fel azóta, de igazán nem kilincseltem lapoknál sem, meg kiadóknál sem. Ha kértek írást, adtam. Korán induló, későn érő költő vagyok, ahogy mondták rólam. – Miből élt közben, és miből él ma? – Fizikai munkából éltem, voltam rakodómunkástól kezdve minden, nem érdemes részletezni, most vagyonőr vagyok egy boltban. Nem lett igazán írói az én sorsom. – Szeretném egy versével befejezni ezt a beszélgetést. Választana egyet? – Első kötetemből az Indok címűt ajánlanám. „Anyám az álmok lánya volt / apám a csapszékek fia / találkoztak és eleven vágyaik / emberré formázásából lettem én / kettőjük egysége én vagyok a kapocs / mely összefogja lelkük kósza világát / mert anyám az álmok lánya volt / apám a csapszékek fia / én kettejük egysége vagyok / álmaim ezért oly részegek”. Boros Károly