Rendhagyó cirkusz

Csökkenő presztízs, apadó állami támogatás, felújításra váró cirkuszépület és lebontásra ítélt gyakorlóbázis – egy-két éve ez jelentette a szomorú valóságot a magyar cirkuszi szakma számára. A Fővárosi Nagycirkusz kulturális csúcsintézménnyé válása persze önmagában nem megváltás, mégis lehet pozitív hatása. A háttérben ugyanis a szakma megreformálásának szándéka áll: az utánpótlás- képzés átalakítása éppúgy, mint az artisták egzisztenciális helyzetének javítása, vagy a Hungária körúti Művésztelep ledózerolt épületei helyére tervezett új cirkuszcsarnok. Miközben a műfaj maga is változóban van, nem utolsósorban az átalakulóban lévő kulturális fogyasztási szokások miatt: e versenyben tagadhatatlan a cirkusz helyzeti előnye, hiszen mindig is mágnesként vonzotta a társművészeteket. A valóság és az illúzió határán egyensúlyozó, a húrt a végletekig feszítő, sokszor a halálra kacsingató cirkusz a művészek számára örök metafora és ihlető forrás: elég Frederico Fellini, Charlie Chaplin filmjeire, vagy a tavaly bemutatott Deák Krisztina Aglaja című mozijára gondolni. Vagy a képzőművészetre, például Toulouse-Lautrec, Pablo Picasso, Aba Novák Vilmos festészetére, akiket újra és újra megérintett a manézs titokzatossága. De vajon nincs-e szüksége a cirkusznak a viszonosságra, a kortárs művészeti ágak beemelésére? Piacképes-e a tradíciókat követő, a bohóctréfából, az állatszámokból, a levegőben boszorkányos ügyességgel mozgó akrobaták műsorából álló irányzat? Színház, cirkusz, világszám E kérdések a magyar viszonyokat tekintve jogosak, ám a műfaj átalakulása már évekkel ezelőtt megkezdődött. Mégpedig a kanadai Cirque du Soleil jóvoltából, akik a kilencvenes évek elején kezdték szétbontani a műfaj kereteit. A csapat iskolát teremtett, az úgynevezett soleilstílust: előadásaikat egy-egy történetre fűzik fel, keverve a színház és a cirkusz elemeit, mindezt persze káprázatos látvánnyal, különleges zenei aláfestéssel, igényes jelmezekkel párosítva. Hasonlóan rendhagyó produkciót hozott a budapesti Művészetek Palotájába (MÜPA) január elején bemutatkozó Cirque Éloize. És készül egy érdekesnek ígérkező magyar előadás is a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretén belül, a színház és a cirkuszművészet műfaját ugyancsak egybegyúró Recirquel – Éjszaka a cirkuszban címmel. Megújulni ugyanakkor lehetetlen, ha nincs honnan elrugaszkodni: az alternatív kísérletező produkciók egyelőre nem a szakma zászlóshajójának tekinthető Fővárosi Nagycirkuszban kapnak helyet. Az intézmény élére októberben kinevezett igazgató, Richter József szerint a műfaj tradícióiban van a jövő – teltházas előadásaik pedig nem adnak okot a pesszimizmusra. – Ami száz évvel ezelőtt csodálatot váltott ki a nézőkből, ma is működik. Persze látni kell, merre tart a világ, a modern világítástechnikának, a professzionális látványnak, a kosztümöknek és a zenének a cirkuszi produkciókban jelen kell lenniük, a magyar nézők ugyanakkor inkább a konzervatív előadásokat díjazzák. A mi hagyományainkkal a kosztümök, állatszámok, bohócok nélküli avantgárd előadások nem összeegyeztethetők – véli az igazgató, aki szerint a kísérletezés pont azt veszi el, ami a cirkusz lényege és értelme: a varázslatot. Ám a január közepétől a Fővárosi Nagycirkuszban látható Magyar Cirkuszcsillagok című gálaműsor is valamiképpen rendhagyónak számít: a műsorban a legkiválóbb hazai artisták, művészek egyszerre lépnek fel – erre 1971 óta nem volt példa –, közülük sokan komoly nemzetközi sikereket mondhatnak magukénak. Richter Flórián a családi hagyományokat követve lovas akrobata számával a 2008-as Monte Carló-i Cirkuszfesztivál Arany Bohóc-díját, a Golden Power erőemelői pedig a 2004-es Monte Carló-i Nemzetközi Cirkuszfesztivál Bronz Bohóc díját is magukénak tudhatják. Simet László akrobata egyensúlyozó számával pedig a tavalyi Londoni Olimpia záróünnepségének egyik szenzációja volt. A hazai cirkuszművészetnek tehát vannak kimagasló egyéniségei, ám az, hogy a szakma általános színvonala megüsse a nemzetközi elit kívánalmait, sok minden máson is múlik. Vacsora és varieté Például az utánpótlásképzésen, amit jelenleg a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola és Szakiskola egyedüliként lát el az állami intézményrendszerben. – Korábban a magyar artistáknak volt nevük a szakmában: e presztízs már a múlté. Európában sok cirkusziskola működik – Olaszországban, Belgiumban, Franciaországban –, ahol komoly, sokoldalú képzés folyik, a helyi viszonyokat jobban ismerő művészek pedig tudják, mi ott az eladható. Mi ebből a körforgásból kiestünk – szögezi le Oláh Miklós, az artistaképző megbízott igazgatója, aki korábban a rendőrségen dolgozott, s pedagógiai végzettsége okán igazolt át e területre. A szakmai oldalt igazgatóhelyettesként egy cirkuszi szakember, az aktív artista pályának tavaly búcsút mondó Losonczi György irányítja. Egyébként van előnye, ha az igazgató kívülálló: sem jó, sem rossz értelemben nem elkötelezett az artistatársadalmon belüli viszonyokban, kívülről látja a problémákat, s remélhetőleg megtalálja a lehetőségeket, amelyek megújítják a szakképzést. – Az új pedagógiaprogram összeállításakor át kell gondolnunk, szükség van-e a nyolcéves képzésre. Ötödiktől érettségiig vannak nálunk a diákok: délelőtt a szakképzésben vesznek részt, délután pedig a kijelölt tanintézményekben közismereti tárgyakat tanulnak – ám kevés az olyan iskola, ahol ez megoldható. Túlterheltsége miatt a Táncművészeti Főiskola már nem tud minket fogadni, így kettőre csökkent azon intézmények száma, ahová járhatnak a diákjaink – magyarázza Oláh Miklós, aki fontosnak tartja azt is, hogy megfeleljenek a ma már szerteágazó cirkusz műfaji kívánalmainak. Vagyis képezzenek hagyományos ismeretekkel rendelkező diákokat, akik ha kell, könnyedén be tudnak illeszkedni a modern irányzatokba. – Itthon a varieté műfaja nem igazán ismert, ám Nyugat-Európában sorra nyílnak a dinner-varieték, olyan szórakozó helyek, ahol a vendéglátást a cirkuszból átvett műfajokkal ötvözik. Nálunk talán a Moulin Rouge közelít ehhez táncos műsoraival, ám a dinner-varietében zsonglőrök, bűvészek, hajlékony akrobaták is dolgoznak a színpadon, a hely pedig étteremként is funkcionál. Budapesten évekkel ezelőtt egy magánjellegű piackutatás felmérése szerint nem volt igény a varietére, mostanság azonban egyre több ilyen felkérés érkezik a cirkuszosokhoz. Újra fel kellene mérni az igényeket, a varietében ugyanis az artistáknak eggyel több lehetőségük adódna az elhelyezkedésre – véli Oláh Miklós. A Magyar Cirkusz és Varieté Nonprofit Kft. (MACIVA) próbálkozik is a műfaj elindításával, már összeállítottak egy kísérleti műsort. Az ebben rejlő üzlet beindítása viszont már nem az ő feladatuk. Várnak, hátha egy-egy színvonalas szórakozóhely jelzi: látnak a műfajban fantáziát. A bohóc a legbölcsebb Az utánpótlásképzés ugyanis gondokkal küszködik: kevesen jelentkeznek az artistaképzőbe, ami minőségi romlást jelent, a végzős hallgatók pedig nehezen kapnak munkát. Oláh Miklós igyekszik minden alkalmat megragadni, hogy a diákoknak lehetőséget biztosítson a továbblépésre. – Szeptembertől beindítják a felnőtt artista- és a kaszkadőr-képzést a szakma legjobbjaival. A nálunk elsajátított tudás remekül kamatoztatható a kaszkadőröknél, a magyarok e területen egyébként is keresettek – mondja Oláh Miklós, aki fontosnak tartja azt is, hogy a külföldön tapasztalatot szerzett művésztanárok tartsanak órákat a legújabb trendekről, technikai újdonságokról. A külföldi művészeknek pedig felajánlották a lehetőséget, hogy fizetik a budapesti szállásukat, csak tartsanak néhány órát az artistaképzőben. Oláh Miklós szerint viszont jobban kellene reklámozni az artistaképzőt a sportegyesületeknél: a torna, a ritmikus sportgimnasztika tipikusan olyan sportág, ami híd a sport és a cirkusz között. Ez egyáltalán nem meglepő: a Cirque du Soleil csapatába például fejvadászok válogatják ki a zömmel élsportolói múlttal rendelkező fiatalokat. – Sajnos hozzánk kevesen jelentkeznek, ritka a bekerülésekor igazán jó képességű gyerek, így a tanárokra hárul a feladat, hogy a diákokból a legjobbat kihozzák. Az alapképzésben a gyerekek megtanulják a zsonglőr-, az akrobata-, valamint a levegőszámok alapjait, illetve kötelező a klasszikus balett. A specializálódás 14 éves korban történik, a tanár a gyerekkel közösen dönti el, merre tovább. Képeznek légtornászokat, hajlékony- és egyensúlyozó akrobatákat, és ha valakinek extra kívánsága van, például tűznyelő szeretne lenni, azt is megoldják – szerződtetnek hozzá szakembert. A képzésben szerepel a bohócmesterség is – a jövőben ennek külön szakágat szentelnek –, mivel ez a zsáner kakukktojás: jó bohóccá csak egy bizonyos kor után válhat az ember, szükséges hozzá egyfajta személyiségbeli érettség. – A bohóc legyen szórakoztató, beszéljen idegen nyelveket, játsszon hangszeren, legyen tisztában a színészmesterség, sőt, a pantomim alapjaival, és persze legyen egy kicsit akrobata is. A bohóc a cirkusz legsokoldalúbb egyénisége – magyarázza Losonczi György, aki húsz évig járta a világot akrobataként, s jól ismeri a manézs nem mindig csillogó világát. – Japántól Dél-Afrikán át számos országban megfordultam, sokszor nem volt megállás: volt, hogy kilenc hónapra szerződtem Németországba, majd egy hónapot dolgoztam kint egy varietében, utána egy-két hónapot itthon a Fővárosi Nagycirkuszban, majd tavasztól jött az újabb külföldi felkérés. Nem mindegy az ember mikor eszik, iszik, bulizik, vagy mit sportol a cirkuszi munka mellett: focizni, korcsolyázni, síelni az akrobatáknak tilos, mert túlterhelhetik a térdízületüket, egy sérülés miatt pedig akár egy évre is ki lehet esni a munkából, hiszen a szerződéseket hosszú hónapokra előre kötik. A mai fiatalok kényesebbek, többet ülnek a tévé előtt, kevesebbet mozognak, és mentálisan is szétesettebbek. A legtöbbjük nem is látja át, hogy mit vállal. De azért minden évben bekerül egy-két kiugró tehetség – mondja Losonczi György. Úgy véli, ha a diákok tíz százaléka a pályán marad, az már jó arány. Porban a Hippodrom Örökké csúcsformában – ez lehetne az artisták jelszava. És nemcsak azért, mert a pillanatnyi dekoncentráció végzetes is lehet, hanem mert bármelyik előadáson ott ülhet egy külföldi menedzser, aki alig várja, hogy lecsapjon egy izgalmas és eredeti produkcióra. Persze az artisták többsége nem vár ölbe tett kézzel a nagy áttörésre: sokan élnek az internet adta lehetőségekkel. És persze a szakmát összefogó MACIVA is igyekszik új impresszálási rendszert kidolgozni. – Ez egy zárt szakma, pillanat alatt körbefut a híre, ha valaki nem úgy teljesít, ahogyan azt elvárják tőle. A fegyelmezett munka a legfontosabb – mondja Kriza Zsigmond a Magyar Cirkusz és Varieté Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója, aki reméli, a szakma számára új lehetőségek nyílnak a kulturális csúcsintézménnyé válással. – A színház-finanszírozásban nincsenek automatizmusok: önmagában ezért nem jár több pénz, ám a helyzetünkön javíthat. Az elmúlt években elmaradt beruházásokra sort keríthetünk: a Hungária körúti Művésztelepen álló, korszerűtlen, lerobbant Hippodrom és a régi állatház helyén idén felépül a Hungária Cirkuszcsarnok, a Fővárosi Nagycirkusz porondjával azonos méretű gyakorlómanézzsal, ami kiváló helyszín lesz a profi artisták és növendékek számára az akrobatikus- és levegőszámok gyakorláshoz. A művésztelep régi épületeinek lebontásával persze törvényszerű, hogy eltűnik a múlt egy darabja. Néhány évtized, és városi legendává válik, hogy valamikor régen a telep állatházából hét ló szabadult ki, és vágtatott végig a Hős utcán, vagy két tigris szökött el az óvatlan gondozók hibájából – az egyik ragadozót a kommandósoknak kellett leteríteniük a Mexikói úton. Persze a fejlesztések fontosabbak, mint a múltba révedés romantikája: nem is csoda, ha az új intézményi besorolás, és a cirkusz újra feltámadó népszerűsége miatt a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója is optimista. – Tavaly hatvan százalékot vontak el a támogatásunkból, mégis tető alá hoztuk az évet. Reméljük, idén visszakapjuk a tavalyelőtti támogatásunk mértékét – bizakodik Richter József. Egyáltalán nem aggódik a műfaj jövőjéért: már csak azért sem, mert személye garancia a színvonalas programok összeállítására, hiszen a Richter-család hetedik generációja dolgozik a cirkusz világában. Elefánt a forgóajtóban A legendás dinasztiák, a Wertheim, az Eötvös, a Rentz mellett a Richterek az egyik legrégebb óta működő cirkuszos család. 1821-ben már favázas cirkuszuk állt a berlini Brandenburgi kapu előtt, ám egy tűzvészben leégett. A XX. század közepén megismétlődött a tragédia, a neve azonban más volt: államosítás. Az állatoktól a teherautókon át mindent elvett tőlük, csak egy lakókocsi maradhatott a család tulajdonában. A hatvanas években a kőcirkuszokba kényszerített vándortársulatok azonban fellélegezhettek –az állam szemet hunyt afölött, hogy újra működjenek a cirkuszosok egy-egy eldugottabb falucska határában – Richter József maga is évtizedekig dolgozott vándorcirkuszosként. Később lovas akrobata számával a legnagyobb szakmai tekintéllyel rendelkező Monte Carló-i Cirkuszfesztiválon Ezüst Bohóc-díjat nyert. Ezt a produkciót fia, a Monte Carló-i győztes Flórián örökölte és fejlesztette tovább. – A magyarokat külföldön ma is lovas nemzetként tartják számon, ez is kulcsa a produkciónk sikerének. És persze az, hogy a világon nincs olyan lovas akrobata szám, amelyben az egyik vágtató ló hátáról a másikra, kézből dobják a szaltózó akrobatát – magyarázza Richter József, majd hozzáteszi, a lovak idomítása náluk családi hagyomány. S mivel ezt a tudást kizárólag a cirkuszdinasztiák örökítik át a következő generációra, intézményi keretek között állatidomár képzéssel senki sem foglalkozik. – A díjainkat szabadidomítással és magasiskolával nyertük: az előbbi, mikor az állatok szabadon vágtatnak a porondon, és különböző térformákat mutatunk be velük, az utóbbi pedig, mikor táncoló lovak járják be a porondot – meséli Richter Flórián, aki négy-öt éves korától kezdte tanulta a szakma alapjait az édesapja mellett. Flórián egyébként a most futó Magyar Cirkuszcsillagok című műsorban testvérével, Józseffel, feleségével Edittel, és fiával, Kevinnel együtt lép a porondra. A családban egyébként nemcsak a lovak, hanem az elefántok is kedvelt cirkuszi állatok. – Az elefántok idomítását Európa egyik legjobb állatidomárjától, Szegedi Gábortól tanultuk. Az elefánt okos, ám kiszámíthatatlan állat, főleg a párzási időszakban, ezért hím állatokkal sosem dolgoznak a cirkuszosok. Még Baby nevű nőstény elefántunk is okozott egy-két izgalmas pillanatot: Párizsban turnéztunk, s napközben az egyik kapatos állatápoló a cirkuszból a lakókocsimhoz szerette volna vezetni Babyt. Az állat megijedt az autóktól és nekilódult Párizs utcáinak. Mikor az egyik kirakatban meglátta saját magát, azt hitte, csordatársával találkozott, és fejjel nekiment az üvegnek. A főposta forgóajtajában kaptuk el szegényt, ahová beszorult. Végül a társulatnál dolgozó másik elefántunk vezette vissza az ismerős környezetbe – meséli Richter József elmerülve az emlékekben. Aztán nevetve hozzáteszi: legszívesebben ma is szaltóznék. Akrobata voltam, de leminősítettek cirkuszigazgatóvá. Szentei Anna