Pozsgai Zsolt - drámaíró

A hely, ahol ülünk, a Szabó Dezső Színház, és ennek százméteres körzete jól jellemzi mostani életemet. Ez itt megbélyegzett hely. Egy bizonyos politikai irány megjelenítőjeként van elkönyvelve, ennek minden következményével. Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György - Ez mit jelent a gyakorlatban? - Pályázatokon semmi esélye nem volt az elmúlt négy évben. Aki itt játszik vagy dolgozik, számolnia kell vele, hogy bizonyos címkéket ráaggatnak. Az, hogy Csurkának volt néhány éve színházi törekvése ebben a műhelyben, az, hogy most milyen darabok mennek - például a Szeretlek, Faust -, amelyet minden hírverés nélkül is botrányosan teltházas előadásokon játszanak, elég ehhez. A botrány természetesen azt jelenti, hogy több néző akar bejutni, mint ahány szék van. Két darabom is megy itt, és tervezünk még néhányat. Nem azért, hogy Pozsgai Zsolt Színház legyen belőle, hanem, mert az a fajta színház, ami a magyar történelemre figyel, ma nem létezik, legfeljebb ironikus formában. Vannak, akik szeretnek szembesülni a történelemmel, szükségük van rá, hogy árnyalt nemzeti tudatuk legyen. Ez a közönség idetalál. Ugyanakkor azért mondtam, hogy ez a hely jellemző az életemre, mert innen ötven méterre működik a Komédium Színház, amely egészen más beállítottságú, más tulajdonosi szerkezetű, ott is sorban mennek a darabjaim. Most például Görög Lászlóval és Nagykálózy Eszterrel egy elég sikeres előadás. Ráadásul itt van a sarkon az Aranytíz Teátrum, amelyet én vezetek. Ez megint teljesen másfajta, önkormányzati fenntartású intézmény része. Inkább szórakoztató jellegű, például bemutattunk egy Szécsi Pálról szóló darabot, ami már századszor megy. Mindebből az látszik, hogy ott lehet valaki a színházi világ mindhárom irányultságú szeletében. Ez csak erősíti bennem a meggyőződést, hogy óriási károkat okoznak a kulturális életben hemzsegő előítéletek. Emiatt sokszor az az érzése az embernek, hogy nem ő politizál, hanem vele politizálnak. Életem első játékfilmjét forgatom, egy '56-os témájú művet, Gérecz Attiláról. Erre a Magyar Történelmi Film Alapítványtól kaptam pénzt, amelynek a vezetője az általam igen nagyra becsült Kósa Ferenc, aki MSZP-s képviselő volt, nem tudom hány évig. De ez engem nem érdekel. Nagyon nem szeretem, hogy a politika ilyen mélyen behatol a kultúrába. - Akik a pályázatokról döntenek, mitől félnek? - Nyugodtan mondható, hogy nemzeti színjátszást szeretnék megvalósítani íróként. Szeretem és nagyon sokat foglalkozom a magyar őstörténettel, a magyar hagyományokkal. Most éppen arra készülünk Könczei Árpáddal, hogy Tamási Áron Ábeljét népzenés, néptáncos formában színre vigyük. De ez sem érdekel senkit hivatalos helyen. Olyan Budapesten élek, ahol Tamási Áron vörös posztó azok szemében, akik a pénzeket elosztják. Én is úgy érzem, hogy az efféle írói tevékenységtől, mint az enyém, valóban félni lehet. Mert a történelemnek vannak olyan fordulatai, tanulságai, példázatai, melyekkel nem lehet vitatkozni. És amikor bemutat az ember egy ilyet, előfordulhat, hogy a helyi politikai vezetés fölháborodik, otthagyja az előadást és kikéri magának, hogy róluk így beszéljenek egy 1660-as évekbeli történetben. A Lórántffy Zsuzsannáról írt Fekete méz című színművemről van szó. - Találva érezték magukat? - Teljesen. Noha ebben a történetben semmiféle napi politikai utalás nem volt. Előfordult olyan is, hogy egy másik darabom rendezője a főszereplőről, Orseoló Péterről úgy gondolta, hogy Orbán Viktort jeleníti meg, és azt akarta, hogy ez a maszkján is egyértelműen látsszon. Ezt a rendezőt abban a pillanatban kivágtam az életemből, mert nem hiszem, hogy bárkinek is a szájába kéne rágni bármit. Mivel ezek a történelmi helyzetek létezők és érvényesek, súlyos tanulságokat hordoznak. Úgy látszik, most olyan korszak van, amikor ezektől félni kell. Az alkotónak is. Említettem az '56-os filmemet. Ma félni kell attól, hogy arról a korszakról hogyan ír valaki, mert nem tudni, kit sért. De jó példa a Mindszentyről szóló dráma is, amely tele van olyan szereplőkkel, akiknek közeli hozzátartozói ma is élnek. Ők, ha megnézik az előadást, vagy sírnak, vagy emlékeznek, de nem szólnak ellene, mert érzik, hogy emberileg hiteles. - Hogyan vált íróvá? Honnan indult? - Anyám egy Szilágy nevű falu szülötte, amely nem messze fekszik Pécstől. Színmagyar település, nem is értem, hogyan maradhatott meg ilyen tisztán. Annak a kis falunak a közössége nagyon fontos az életemben mai napig is. Az, hogy közöttük mozoghattam, nagy ajándék az élettől, sok időt töltöttem el a szilágyi közegben. Meghatározó, ha egy gyerek közel van a földhöz, meg a fához, meg a fűhöz, meg a templomhoz, meg a paphoz. Jó irányba viszi a világlátását. Nekik olyan papjuk volt, aki látta bennem, hogy lehet velem beszélgetni ötévesen is. Rendkívül jó példa volt előttem az ő személyisége. Apám pedig pécsi, nyugdíjazásáig kulturális területen mozgott, különböző intézményeket vezetett. A falusi élményekkel, az állandó ottléttel kaptam egy kis földszagot, és vágytam arra, hogy éles helyzetekben próbáljam ki magamat. A színház felé fordulás számomra teljesen egyértelmű volt, mert tizenegy éves koromban Pécsett - tudniillik odavalósi vagyok - már teljesen önállóan, minden tanári segítség nélkül színházat műveltünk néhányan gyerekek. Hosszú évekig tartott ez, saját magunk által írt műveket adtunk elő, vagy olyanokat, amelyek akkor tiltottak voltak. Tizenhat évesen Ionescukkal foglalkoztunk, akit akkor nem nagyon lehetett játszani, viszont az írásait lefordították. Mi ebben találtuk meg az ellenállás eszközét. Nem tudtuk pontosan, minek állunk ellen, de érezni lehetett a levegőben valami állandó hazugságot. Éreztem, hogy itt valami olyasmi történik, ami ellenkezik az emberi természettel. Az, hogy nem mehetek oda, ahova akarok, hogy rám szólnak hivatalos helyről két nap múlva, ha valami olyat mondok a színpadon, amit szerintük nem kellett volna. Ellenkezik az, hogy mindnyájunkat valami akolszerűségben tartanak. Ellenkezik a másfél szoba összkomfort, amiből nem lehet kitörni. Ezt akkor mindenki érezte, mi csak talán kissé érzékenyebbek voltunk. Olyanokat játszottunk, hogy hárman ülnek az asztalnál, egy munkás, egy paraszt meg egy értelmiségi, és van négy kolbász. Hármat megesznek, a negyediken nem tudnak megegyezni, ebből világvége lesz… meg hasonló hülyeségeket. Mi sem nagyon értettük, hogy miről beszélünk, de az biztos, hogy mindig pincében játszottunk, és ellenzékinek számító tanárok, felnőttek jártak oda nézni minket, tizenhat éves gyerekeket. Tizennyolc évesen már azzal akasztottam ki a családot, hogy noha megvolt a lehetőségem egyetemen továbbtanulni, nem felvételiztem sehova. Egy magamfajta, színházzal foglalkozó embernek a család által elképzelt jövője akkoriban az volt, hogy a városi tanácson majd ő lesz a művelődési osztályvezető-helyettes. - Mit akart helyette? - Az már világos volt előttem, hogy íróként kell létezni, de ha valaki ezt 18 évesen kimondja, bolondnak nézik. Az élet iskoláját akartam kijárni, ezért nagyon sok munkahelyem volt. Elmentem mentőápolónak, mert nagyon szerettem volna olyan emberekkel találkozni, akik az életben valódi harctereken lőnek éles lőszerrel. Ösztönösen vágytam olyanok közé, akik bajban vannak. Óriási élményt adott. Drámai helyzeteket szerettem volna megélni, és ott csak az volt. Nem a balesetek, hanem amit valaki a mentőben hátul átél. Egyik élményemből írtam a Viaszmadár című darabomat, és ilyenből naponta volt hat. Egy alkalommal kihívták a mentőt a szomszédok egy tanyasi házba, ahol haldoklott egy nő. A szoba közepén hatalmas birka feküdt, és nézte a tévét. Mikor a nőt kivittük, kérte, hogy ne kapcsoljuk ki, mert a birkának szüksége van rá. Aztán a kezem között halt meg. Ez olyan drámaíró-kiképzés volt… A mentő után elmentem egy kis falusi műv. ház igazgatójának. Apám könnyen el tudta intézni, hogy mindenféle képzettség nélkül odakerüljek mindjárt igazgatónak - igaz, csak egy takarítónő meg egy mozigépész volt mellettem. Vittem magammal a kis színházunkat, és ezeket az abszurdokat folyamatosan adtuk elő a türelmes falusiaknak. Még tanítani is kellett, mert kevés volt a tanár, és nem volt semmi akadálya, hogy bemenjek az érettségimmel a történelemórára. Érdekes korszak volt, így visszatekintve. Voltam 150 centi, úgy néztem ki, mint egy 12 éves, és osztálykönyvvel a hónom alatt mászkáltam a falusi iskolában, vagy szerveztem a kultúrt. Aztán elmentem a postára. Nagyon szerettem a hajnali munkákat. Jellemző volt a korra, hogy úrvezető jogosítvánnyal simán lehetett Roburt vezetni, ha csak az volt a garázsban. Aztán voltam bárénekes éjszakai bárban, ahol örömlányoknak ment a műsor, akik megittak ott valamit a kuncsaftokkal, aztán mentek szobára. Én meg addig énekeltem a csapatnak. Ilyen is volt. Utána műtőssegéd lettem a nőgyógyászaton, az nagyon szép volt. Meg hát iszonyú is. Az, hogy az ember egy császármetszésről átmegy a másik műtőbe, ahol éppen küret van, és a kezemen lefolyik az a gyerek, ahogy darabokban kijön, úgy gondolom, megint egy iskola. De nem a magyar-népművelés szak, ami ehelyett lehetett volna mint írókiképző. Nem is tudom, mi volt még, de egy csomó minden. - Na és a színház? - Pécsen akkor már mindenki ismerte az amatőr színpadunkat, elég jól ment, és egyszer csak áthívtak a nagy színházhoz. Ott is mindent végigcsináltam. De a lényeg az a pár év volt. Azok után már nagyon nehéz nekem bármit is mondani mint írónak, hogy mi felé menjen egy dráma, vagy milyenek az emberi sorsok. - Hány évesen írta első darabját és miről szólt? - Érdekes körülmények között írtam, a föld alatt 30 méterrel, amikor katona voltam. Azért sikerült ilyen nyomasztó helyre kerülnöm, titkos alakulathoz, mert az amatőr színpad miatt állandóan csesztettek, főleg politikai vonalon. Apámat is folyton a szőnyeg szélére rángatták. Büntetésből elhelyeztek Taszárra, a vadászrepülőgép-irányítókhoz, ahonnan nem lehetett hazamenni, mert állandó harckészültségben voltunk. Azt hiszem, egy évig nem voltam otthon, és közben minden másnap 24 órás szolgálatot adtam. Tudni kell, hogy a repülőtisztek jellemzően rendkívül művelt és nyitott emberek. Nagyon egyeztünk színház ügyben. Látták, hogy éjszaka írom a darabot a terepasztalon, érdekelte őket, és mikor kész lett, elolvasták, véleményük volt, tehát egészen ösztönző közegben született meg az első történet. Él Pécsett egy nagyszerű ember és író, Tüskés Tibor, aki tanítómesterem volt, neki megmutattam, azt mondta, azonnal küldjem el olyan színházba, ahol van rendező ismerősöm. Zalaegerszegen ismertem Tömöri Pétert, neki tetszett, műsorra vették, ennyi. - És a történet? - Tíz évvel Hamlet halála után játszódik a Dánia által megszállt Norvégiában, ahol Hamlet barátja, Horatió megpróbál az uralkodó hatalommal valahogy kiegyezni, és beszorul a hatalmi gépezetbe. Abba, hogy nem hajlandó határozottan odaállni valahova, belepusztul egy pár ember. Teljesen az akkori magyar-szovjet viszonyokra volt kiélezve. Nem tudatosan, hanem így jött ki. Nyilván éreztük már, hogy valami készülődik. Elég kemény volt, kisebb forradalmat okozott Zalaegerszegen 1987-ben. Akkor pecsételődött meg színházi farkasmagányom. Attól kezdve egy dramaturgi kör számára, amelyik nagyon szűk színházi érdekcsoportnak szolgál, én lettem az ellenségkép. Ez a mai napig is így van. - Ezt hogy értsem? - Bizonyos színházakba nem mehetek be. A színészek beviszik az írásaimat, de az igazgatók el sem olvassák. - Ahogy a bemutatói számát elnézem, nem nagyon hiányzik az a néhány színház. - Eddig 58 bemutatóm volt itthon és tizenvalahány külföldön, mindig el tudtam jutni a közönséghez, nem tudták megakadályozni, csak megnehezíteni. És ebből már 46 évesen nagyon elegem van. Áporodott itt a levegő, jó lenne egy minden eddiginél alaposabb szellőztetés.
Szerkesztő: