Hazánk nemzeti viselete, a török kaftánból magyarosodott, paszománnyal gazdagon díszített dolmány II. Rákóczi Ferenc idejében terjedt el. A nemzeti viseletek, mint a díszmagyar, mindig akkor kerültek előtérbe, ha viselőjük így fejezhette ki ellenállását az elnyomó hatalommal szemben. A reformkorban pedig már a nők ruháján is megjelent a tüntetően magyaros díszítés.

1933-ban született egy különleges gondolat, méghozzá erősen Hitler-ellenes éllel, amely dr. Ferenczy Ferenc belügyminisztériumi titkár ötlete volt és Tüdős Klára, az Operaház jelmeztervezőnője által teljesedett ki. Ferenczy létrehozta a Magyaros Öltözködési Mozgalom Országos Bizottságát, s tervezői pályázatokat írt ki, amelyeknek az volt a célja, hogy a magyar történelmi, illetve népviseleti formákat és díszítéseket egyeztesse az akkori divattal. E ruhaversenyekkel olyan művészek is ismertek lettek, mint például Nagyajtay Teréz, F. Haranghy Erzsébet, Tedesco Juci vagy Farnadi Ilona.

A viseletek külföldön is hatalmas sikert arattak, például a Femina nevű francia divatlap a címlapján Párizs és Olaszország mellett Budapestet tüntette fel a téli divat egyik centrumának. 1937-ben pedig Franklin Simon magyaros ruhákkal rendezte be New York-i áruházának kirakatait, amelynek óriási sajtóvisszhangja volt, még a dél-amerikai újságok is beszámoltak róla. Ferenczy viseletünk külföldi terjesztése érdekében Londonban és Varsóban magyar bált rendezett, ahol a prominens személyiségek magyaros ruhákban jelentek meg.

Tüdős Klára volt az egyik legismertebb tervező, aki a legutolsó párizsi divatot követve valósította meg Ferenczy elképzelését. 1936-ban saját divatszalont hozott létre Pántlika néven, és saját ruhaosztálya volt a Magyar Divatcsarnokban, illetve a Corvin Áruházban. Alapelve szerint „a ruha vagy anyagban, vagy vonalban, vagy dekorációban legyen magyaros, de sohasem mindháromban egyszerre”. Sokoldalú nő volt, aki színdarabot és filmet is rendezett, megszervezte a Református Nőszövetséget, és annak lapját, a Magyar Asszonyt.

A kommunizmus alatt természetesen szó sem volt arról, hogy a történelmi, nemzeti viselet megjelenhessen a divatban, viszont a hetvenes években erőteljesen felhasználták a népművészet gazdag díszvilágát. Így például Tankó Judit, Rózsa Tünde, Lendvai Ilona is, s e törekvések hatására külföldön megint csak előtérbe került a magyar népviselet, így például Renato Balestra olasz divattervező több évadon át használt kalocsai motívumokat.

Ma újra szabadon használhatnánk a nemzeti viseletek motívumait, de ez nem jellemző. Bár egyre többen készítenek nemzeti viseleteket – hiszen van rá kereslet -, de nem azzal a céllal, hogy azt ötvözzék a mai divattal.

Hampel Katalin a legismertebb és szinte egyedüli követője Ferenczy és Tüdős Klára irányzatának. A hetvenes-nyolcvanas években eredetileg ő is a régi népviseletek gyártásával foglalkozott, a rendszerváltástól kezdve azonban figyelme a történelmi viseletek jellegzetességei felé fordult. Modelljeit Tüdős Klára „háromból egy” elve alapján készíti el, s minden darab előtt alapos kutatómunkát végez, hogy valóban a hagyományokhoz hűen jelenítse meg az elmúlt korok díszítő elemeit. Ugyanakkor felhasznál eredeti, már muzeális értékű hímzéseket, csipkéket vagy egész ruhadarabokat a modelljeihez. Alkotásait archiválja az Iparművészeti Múzeum.