A nagyobb erő bekebelezi a kisebbet

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

Fenekestől felfordult körülöttünk a világ. Naponta kell szembenéznünk azzal, hogy a liberális ideológia nevében megcsúfolnak bennünket hitünkben, férfi vagy női mivoltunkban, nemzeti érzéseinkben. Ma hatalmas erők mozognak, amelyek igyekeznek felrúgni a nemi rendet, a családrendet, a házasság rendjét, mindazt, amely elvezette idáig az emberiséget. Még a szavakat is megszeplősítik – mondta a Demokratának dr. Bagdy Emőke pszichológus, akivel identitásunk építőköveiről beszélgettünk.

 

– Manapság, amikor viharzik körülöttünk a történelem, s az úgynevezett migrációs válság naponta szembesít minket a gyöngeségeinkkel, egyre többen keresik a választ azokra a kérdésekre, kik vagyunk, hol vannak a gyökereink, merre tartunk? A sodródó fiatalokat és felnőtteket nézve úgy tűnik, nem állunk jól identitás dolgában.

– Az identitás önazonosságot jelent. Szilárd ismerete annak, „ki vagyok én”. Az e tudáshoz, vagyis az identitáshoz szükséges építőköveket 10-12 éves korunkig gyűjtögetjük, aztán egységessé építjük kiskamasz és serdülő korunkban. Az identitás fogalmát megalkotó Erik Erikson, múlt században élt dán származású, amerikai pszichoterapeuta által felállított személyiségfejlődési modell szerint az ember sokféle belső adottságot, lehetőséget hoz magával, amikor a világra születik. A gyermeket érő környezeti hatásoktól függ, ezekből melyik valósul meg. Éppúgy, mint a genetikában: a kulcsingerek a hozott potenciálokat aktiválják, mint ahogyan Csipkerózsikát is fel kell ébreszteni az álmából. A gyermeknek egyes életkori szakaszokban más és más a fejlődési „feladatuk”. A környezetnek pedig az a „feladata”, hogy a bennük rejlő lehetőségeket ki tudja teljesíteni. Nem csak biológiailag kell végigjárni a fejlődés útját, lelkileg is el kell jutni az érettségig.


– Vagyis identitásunk építése már a pólyában elkezdődik?

– Én mindig azt mondom a leendő anyukáknak: adj két évet az életedből annak az emberpalántának, akit a világra hoztál! Ne csak színleg, tessék-lássék. Add oda magad egészen, mert ezzel lehetőséget adsz neki az egészséges életre. Az első évben az anya és a gyermek közös feladata az, hogy kialakítsák a biztonságos kötődés képességét, ami életre szóló minta. A csecsemő hozza magával a fogó-, a megkapaszkodási és az ölelés-reflexet. Ezek révén közli: meg akarok maradni, élni akarok, segíts ebben! Az anya feladata az, hogy tartósan védelmet, biztonságot nyújtson. Teljes személyiségével jelen legyen, és megfelelő válaszokat adjon a gyermek jelzéseire. Ha az anya vállalja e védő-óvó, nyugtató, csillapító szerepet, akkor felszabadulnak azok a hormonok is, amelyek a baba testi fejlődéséhez szükségesek. E hormonok megnyugtatóan hatnak majd felnőttkorban is, amikor stressz helyzetben találjuk magunkat. A biztonságos kötődés bevésődése az alap ahhoz, hogy később a lelki folyamatok végbe tudjanak menni, felépülhessen egy egészséges személyiség. Ha ez a folyamat sérül, ha az anya reakciói kiszámíthatatlanok, bizonytalanná válik a kötődés, ami elbizonytalanítja a gyermeket. Ez prognosztizálhatóan visszaüt majd felnőttkorban, amikor például nem tudja kimutatni és elfogadni a szeretetet, vagy állandó civakodás jellemzi a párkapcsolatait.


– S ha sikerül az első év feladatát teljesíteni, jöhet a felfedezés kora?

– A második év az autonómia korszaka, amikor a gyerek megszerzi az első önálló ismereteket a világról. E korai tapasztalatokat tekinthetjük azoknak az első tégláknak, amelyekre támaszkodva később, a kamaszkorban felépíthetjük az önazonos személyiséget, a biztos identitást. Ha ebben az életszakaszban állandó hadakozásra kényszerül a gyerek a szülővel, akkor makacs és konok emberré válik, hiszen ő azt tanulta meg, hogy csak akkor érvényesítheti az akaratát, ha erőszakosan megvív érte. Ha pedig helyette oldanak meg helyzeteket, önállótlanná válhat.


– Lassan eljutunk a 3-5 éves korhoz, amely napjainkban a genderkutatók és genderelméletek célkeresztjébe került, hiszen ekkor rögzítjük szexuális szerepeinket. A svédek már megválaszthatják, hogy kisfiúk akarnak lenni vagy kislányok. Ez normális dolog?

– A genderidentitás-elmélet egy bizarr, teljességgel képtelen és a fejlődési törvényeknek ellentmondó áramlat. Az esély­egyenlőségről szóló 1995-ben született Pekingi nyilatkozat téves értelmezésen, az elv félremagyarázásán alapul. Mindenkit arra buzdítok, hogy hallgasson a józan eszére. Hiszen az, hogy XX vagy XY kromoszómával születünk, eldől a fogantatás pillanatában, nem népszavazás dönti el, és nem képtelen eszmeáramlatok. Rajtunk, felnőtteken áll, miként zajlik le az a folyamat, amelynek során a kisfiú megtanul fiú módra élni, a kislány leány módon.


– 2010 előtt nálunk is voltak olyan politikai törekvések, amelyek már az óvodában megszakították volna e folyamatot. Szerencsére az óvónők elemi erejű felháborodása révén sikerült megőrizni a kislányok szabadságát a babázáshoz, a fiúcskákét a vonatozáshoz.

– A neveléstudomány és a pszichológia azt mondja: a lányban erősítsd a leányt, a fiúban a fiút, mert ha a gyereket elbizonytalanítod nemi identitásában, az beláthatatlan következményekkel járhat. 3-5 éves korunkban az akaratunktól függetlenül, nagyrészt a szülői mintára támaszkodva, megszületik a döntés, hogy valaki fiú sorsban megy tovább vagy leány sorsban. Ha ez nem így történik, annak élethosszig tartó bizonytalanság, a nemi szerepazonosság hiányából fakadó krízissorozat lesz a következménye. Ha erre még ráerősítenek olyan képtelen mesék, mint amiket például az utóbbi időben a Kossuth rádióban hallhatunk, hogyan veszti el magát a kis virág, vagy mennyire élvezi az alma, ahogyan a kukac belefúródik a testébe és csiklandozza, az ilyenek romboló hatásúak lehetnek.


– Én 6-10 éves korban is látok veszélyeket. Sokan már ebben az időszakban megkezdik gyermekük csúcsmenedzserré képzését, különóráról különórára hajszolva szegényt.

– Ennek a nagyon érzékeny időszaknak a feladata az önbecsülés kialakítása. A szülőnek mindig azt mondom: bízz benne, erősítsd meg önértékelésében a gyerekedet! Becsüld meg azzal is, hogy csak erejéhez mért feladatokat állítasz elé. Ha megkapja a bizalmat és bátorítást, akkor óriási erőfeszítésekre képes, hogy elfogadják, elismerjék. Ha csak elmarasztalást, földbe döngölést kap, ha nem értékelik a teljesítményét, akkor hamarosan minden feladat és felelősségvállalás elől igyekszik elbújni, mondván, én úgyis hülye vagyok, elrontok mindent. Az önbizalom gyökere mások belénk vetett bizalma.


– Vagyis hiba esetén az a lehetőség is füstbe megy, hogy zseniális kamasz váljék a kisgyerekből?

– Arra kell törekedni, hogy az adott időszak feladata maradéktalanul teljesüljön. Mi a kiskamasz dolga? Hogy nagy barátságokat kössön, belefelejtkezzen a nagy beszélgetésekbe, megtanulja, hogyan kell érzelmeket közvetíteni és elfogadni. Ez lesz az alapja annak, hogy felnőttkorban képes legyen egyenrangú kapcsolatra. S ezek a barátságok, szövetségek adják az alapot a pubertás idején beköszöntő égi és földi szerelemnek. Az égi a sóvárgásról, a vágyról szól, arról a küzdelemről, amit a gyerek önmagában vív meg, hogy végül elnyerje a szeretet, a szerelem, az elköteleződés képességét. Az elsietett, korai szex, amit a filmek, a reklámok és sajnos a társadalmi gyakorlat is sugall, megkíméli a gyereket a küzdelemtől, de megfosztja a szerelem megélésnek lehetőségétől is.


– A pesti éjszakában falnak támasztott, betépett vagy tökrészeg, magányos tizenévesek látványa azt mutatja, a mai világ ettől radikálisan megfosztja az ifjakat…

– Manapság elfelejti a nevelési gyakorlat, hogy a 16-20 éves ember már a felnőttség felé tart, most lenne itt az ideje a meggyőződések és életideálok beépítésének. Mestert keres, aki el tudja magyarázni, mi ez a káosz, ami körülveszi. Közösséget keres, ahol meg tudja beszélni azokat az ellentmondásokat, amelyek feszítik, s amelyek meg tudják könnyíteni a leválást a szülői házról. Példaként a cserkészmozgalomra hivatkozom, amely képes volt e szükségletek szolgálatára, segített a világ megértésében, a felnőttség elérésében. Volt korosztályos csapat, amelyik átsegítette az embert a belső konfliktusokon és volt mester, aki eligazítást tudott nyújtani a világ dolgaiban. Mindez beépült a lélekbe, a lélek „gerince” megerősödött. Ma nincs mester és nincsenek határok, mindent eluralt a korlátok nélküli szabadosság, az egyénre van bízva, hogy eldöntse, mi a jó és mi a rossz. De ezt nem mi döntjük el. Vannak törvények, kőtáblák, olyan életszabályok, amelyeket nemzedékek tapasztalatai alapján dolgozott ki és foglalt írásba, például a Bibliában, az emberiség. Ha ezeket semmibe vesszük, elmosódnak a határok és eluralkodik a káosz. Ma hatalmas erők mozognak, amelyek igyekeznek felrúgni a nemi rendet, a családrendet, a házasság rendjét, mindazt, amely elvezette idáig az emberiséget. Még a szavakat is megszeplősítik, olyan tartalmakat rakva mögéjük, amelyek alapján egész embercsoportokat lehet például rasszistának vagy szélsőséges nacionalistának bélyegezni. Nem hagyják meg tisztán a szavak értelmét, és kilúgoznak minden értéket! Hogyan várhatjuk így, hogy eligazodjon bárki a káoszban?


– Így csúsznak félre, válnak magányossá az emberek?

– Az a nagy baj, hogy az elköteleződésnek, a felelősségvállalásnak éppen 16-20 éves korban kellene bevésődni. De nem vésődik be! A fiatal belezápul a gyermekségébe, képtelen felnőtté válni. Ezt hívják úgy, hogy identitásmoratórium: kitolódik az érett, felelősséget vállaló személyiség megszületése. Egy vizsgálat során végzős, vagyis 25-28 éves mérnökhallgatókat kérdeztek arról, miként látják öt évvel idősebb önmaguk életét. Mindegyik az egzisztenciateremtésről beszélt, anyagi biztonságról. Az ötvenből összesen hárman említették, hogy ha mindez megvan, családot szeretnének alapítani. Gyerekről egyik sem tett említést. Miért? Mert ehhez kellene a felelősségtudat, vágyakozás a család után. Az a fajta elköteleződés, hogy a párommal vállaljuk a házasság szentségét – mert a házasság szentség –, s ketten tovább tudjuk vinni az életet. Mert ez az életfeladat. Ez a legfontosabb azon dolgok között, amivel hozzá tudunk járulni a világ rendjéhez. Ehelyett van etikai relativizmus, bármi lehet jó, bármi lehet rossz, és ezerféle liberális félreértelmezés. De az élet fenntartásában, továbbvitelében és védelmezésében nincs egyrészről, másrészről. Csak igenek és nemek vannak, amelyek révén eldől, hogy képesek vagyunk-e megfelelni az élet törvényének.


– És eljön a legfontosabb kérdés: képesek vagyunk-e világra hozni, óvni és védelmezni egy új életet?

– Amikor felnőtté válunk, képesek leszünk arra is, hogy adni tudjunk. Ma sajnos sok sérülés éri a fiatal felnőttet identitásában. Mert csak szilárd hitek, egyértelmű vállalások adják meg a személyiségnek azt a szilárd magját, amely alapján el lehet dönteni, ki vagyok, mi leszek, merre tartok. E nélkül csak hajlunk, mint a zászló, ahogyan fújja a szél, és divatok, külső pressziók hatására sodródunk, vagy beleragadunk a gyermekség parazitizmusába.


– De így hogyan lehet békességben élni önmagunkkal és a világgal?

– Most, amikor nagy katyvasz van körülöttünk, szembe kell néznünk azzal, hogy a nagyobb erő bekebelezi a kisebbet. Azzal is számolni kell, hogy a kisebbség véleményterrorja uralkodik a többség fölött. Ennek ellenére választ kell tudnunk adni arra a kérdésre, ki vagyok én, honnan jöttem, hol vannak a gyökereim. Ezek az önazonosság, vagyis az identitás legfőbb kérdései. Én magyar, református nő vagyok. Templomépítésre gyűjtök. Tiszteletben tartom mások kultúráját, és elvárom, hogy az enyémet is akceptálják mások. Tudom, hogy nem feszegethetjük büntetlenül a természeti határokat, akkor sem, ha Európában most sok helyütt megteszik. S az identitásom része, hogy vállalom a meg­győződésemet akkor is, ha ezért támadásokat kapok majd.

Nagy Ida