1880-ban Munkácsy már ünnepelt festő a művészetek fővárosában, Párizsban. A tehetségét és az abban rejlő üzletet jó érzékkel megszimatoló műkereskedő, Karl Sedelmeyer tíz évre szóló szerződéssel láncolta magához, témát is választott a magyar géniusznak, fesse meg a Krisztus Pilátus előtt jelenetét. Javaslata nyomatékosításául kezébe nyomta Ernest Renan 1863-ban megjelent Jézus élete című, nagy sikerű kötetét és nagyvonalúan kifizetett előre százezer frankot. Mindezen segédeszközökre azért volt szüksége, mert Munkácsy eleinte habozott. Nem tudta, mi újat tudna hozzátenni a számtalanszor megfestett bibliai jelenethez, betegség kínozta, amely időről időre megszakíttatta vele munkáját, késett a korhű ruhákba öltöztetett 31 megfelelő modell kiválasztása, újszülött gyermeke halála, a párizsi palotájában pusztító tűz újabb és újabb megpróbáltatást jelentett számára. Végül másfél év munka, harminc vázlat és öt kompozíciós tanulmány után, 1881 tavaszára elkészült a mű, ám egyetlen nappal lekéste a párizsi Szalon megnyitásán való részvételhez megszabott határidőt. Sedelmeyer egyet sem búsult, saját palotájában állította ki a Szalonénál nagyságrendekkel nagyobb érdeklődés mellett. Maupassant lényegében erről mintázta Bel ami című regényét, egy másik francia méltatója (Laverdant) szerint pedig a vallását gyakorló, áhítatos keresztény festő igazi evangéliumi drámát alkotott, aki saját művéről ekképp nyilatkozott: „Sosem próbáltam isteni személyt festeni, mivel ami isteni, azt az ember nem képes megfesteni. Én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni.”

A mű elindult diadalútjára. Bejárta a világot, összesen kétmillióan látták a világ fővárosaiban, köztük 1882-ben Budapesten, ahol az immáron egyesített főváros első díszpolgárává választotta a festőt, aki meg is fogalmazta óhaját, szeretné, ha a kép végleg szülőhazájában maradhatna.

Hogy a biblikus téma Munkácsyt is rabul ejtette, abban nem kis szerepet játszott Tintoretto hasonló képciklusa, amelyet Velencében látott. Hozzá is fogott a kálvária témához. Modelljeit olaszok és a Párizsban élő, kivándorlásra váró orosz és lengyel zsidók közül választotta, a megfeszített Krisztus alakjához azonban nem akadt vállalkozó. A művész ekkor saját magát köttette a keresztre és az erről készült fotó alapján festette meg Jézust. Két esztendőbe tellett, mire 1884 húsvétjára bemutathatta a Golgotát, amelynek bemutatókörútja elődjéhez hasonló sikerrel járt. Három év múlva Sedelmayer Amerikába is áthajóztatta a képet, vele az alkotót, akit Kossuthéhoz hasonló fogadtatásban részesítettek, és találkozhatott a holland származású, hozzá hasonlóan mélyen vallásos érzelmű John Wanamaker áruház-tulajdonossal. A kontinens egyik leggazdagabb üzletembere azonnal megfesttette vele leánya arcmását, a Pilátust pedig 120 ezer dollárért megvette. Eleinte ugyan nem értette, hogy a templomi környezetben kiállított kép előtt kezében Bibliával miért térdepel több száz, könnyező, imádkozó ember, ám idővel maga is ráeszmélt: „Munkácsy Krisztusa ember… Ember, aki az emberiségért meghal” – írta. Ezek után a Golgotáért sem habozott 100 ezer dollárt kifizetni.

Az Ecce homo (Íme az ember) egészen más utat járt be. Noha a festőnek feltett szándéka volt a trilógia befejezése, ekkorra a Sedelmeyerrel kötött szerződése lejárt, beköszöntött a tőle idegen impresszionizmus korszaka, végül csak Kádár Gábor grafikus kérésének eleget téve látott munkához 1892-ben és fejezte be 1896-ban az ezredéves ünnepségekre több tanítványa segítségével a 403-szor 650 centiméteres képóriást. Szokásos aláírása – M. de Munkácsy – helyett ezúttal Munkácsy Mihály néven látta el kézjegyével. Kritikusai elsősorban fakóbbnak tartott színvilágán fanyalogtak, nem vették észre, hogy a távolba néző Krisztus tekintete és arckifejezése a nagybeteg festő belső önarcképe. Leromlott fizikai állapota meghatározta alkotói stílusát is. Egyedül Bródy Sándor üdvözölte és fejezte ki reményét, hogy mű és alkotója végleg szülőhazájában marad. (Sz. Kürti Katalinnak a három festményről szóló, 1989-ben megjelent monográfiája aprólékos részletességgel ismerteti a képek keletkezésének történetét.)

* * *

1911-ben Munkácsy síremlékének felavatásakor merült fel annak igénye, hogy a trilógia kerüljön haza. Wanamaker nem is zárkózott el a képek átadásától, ha azt – mint állítólag mondotta – a magyar állam kéri. Az alkut a világháború kirobbanása hiúsította meg. Az Ecce homo ekkor már egy brit konzorcium tulajdonában volt, amelytől a bécsi selyemgyáros Déri Frigyes vásárolta meg és őrizte 1924-ben bekövetkezett haláláig. Hatalmas művelődéstörténeti hagyatékát Debrecenre hagyományozta, ahol a róla elnevezett múzeum különtermét az Ecce homo számára alakították ki.

A másik két kép kalandosabb pályát futott be. A Wanamaker-házban 1907-ben pusztító tűz idején kereteikből kivágva menekítették őket a szabadba, és az addigi 70-80 csomagolás, utaztatás – 1896-ban a párizsi világkiállításon aranyérmet kaptak – következtében különben is időszerű helyreállítás után a tulajdonos philadelphiai áruházába szállították, és ahol évente egyszer, kizárólag a böjt és feltámadás hetében mindkettőt közszemlére bocsátották. Ezen időszakokban az épület zarándokhelyévé lett az amerikás magyaroknak.

Az áruház 1988-ban egy részvénytársaság tulajdonába került, s az kevésbé műpártoló lévén kiárusította a képtárat. Ekkor került a két festmény is kalapács alá, először a Krisztus Pilátus előtt mégpedig arcpirítóan alacsony, 15 ezer dolláros kikiáltási áron. Egyértelmű, hogy az új tulajdonos nem kereskedni, hanem minél hamarabb túladni akart rajta és fogadta el a Sotheby’s ajánlatát. 15 perc alatt 60 ezer dollárért került egy ismeretlen telefonáló birtokába, további sorsáról csak a véletlennek köszönhetően sikerült tudomást szerezni. Forbáth Péter debreceni születésű, torontói orvosprofesszor a helybéli opera mecénásáról, a lembergi származású műgyűjtőről, Joseph T. Tanenbaumról elnevezett próbatermében pillantotta meg. Gazda László, a Déri Múzeum igazgatójának ügybuzgalma folytán megkezdett tárgyalások eredményeként aláírhatták az első letéti szerződést, ennek következtében 1995. augusztus 25-én a trilógia első ízben került egy kiállítóterembe.

– Mivel Tanenbaum úr gyűjteményeinek egy részét úgy adományozza el, hogy a vételárból valamit vissza is kapjon adókedvezmény formájában, ez a megoldás a Déri Múzeum esetében is felmerült. Csakhogy a kanadai adójogszabályok egy műkincs adományozását két esetben kedvezményezik: Ha valóban jótékonysági szervezet kapja a pénzt vagy a tárgyat, amelynek értékét igazoltan jótékonysági célra fordítja. A másik lehetőség, amikor kanadai területen lévő, ott bejegyzett múzeumnak vagy galériának adományozzák a műtárgyat, amelynek az adományozáskor az országban kell lennie. A képet tehát vissza kellett szállítania tengerentúlra, ahol Tanenbaum úr a Hamilton Art Gallery birtokába juttatta, ahonnan 2002 decemberében, kölcsönbe ismét Magyarországra kerülhetett. Az ötévenként felülvizsgálandó szerződés értelmében a kép tartós kölcsönzésben a Krisztus-trilógia részeként a Déri Múzeum Munkácsy-termében lesz a jövőben megtekinthető. A kulturális együttműködés keretében egy másik megállapodás is született. Ez kimondja, hogy a Magyar Nemzeti Galéria a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával 2005-ben a XIX. századi magyar festészet anyagából válogatott ideiglenes kiállítást mutat be Hamiltonban az ottani galéria korszerűsített épületének megnyitása alkalmával – tájékoztat az elmúlt évek fejleményeiről dr. Ecsédy István, az NKÖM miniszteri biztosa.

Az ide-oda utaztatás nem két fillérjébe került Magyarországnak. Oda mintegy tíz, viszsza ötmillió forintot számláztak a szállításért és biztosításért.

A Golgota ugyancsak 15 ezer dolláros licitről indulva 47 500-ért került a műkincskereskedő Julian Beck, azaz Bereczki Csaba, a Madison sugárúti Pannónia Galéria tulajdonosának birtokába. A vásárláskor nyilatkozta, hogy a kép „véressége” miatt az adott időszakban valós értékén eladhatatlan, viszont 13 év múlva ismét árverésre bocsátja, mert egymillió dolláros képről van szó. Addig is a Magyar Nemzeti Múzeumnak a 3-4 millió forintos restaurálás fejében adta kölcsön, így érkezhetett 1991. november 20-án a festmény Budapestre, majd két év múlva a Déri Múzeumba. A letéti szerződést ebben az esetben is módosították, legutóbb 2006-ra.

* * *

– Már az Ecce homo is felkeltette a figyelmet Debrecen város és intézményünk iránt, amióta pedig mind a három kép együtt van van, ugrásszerűen növekedett a múzeum látogatottsága. Több mint ezer érdeklődőt fogadunk naponta, és ebben az a legörvendetesebb, hogy egész családok jönnek gyermekestől – újságolja Vargáné Szathmári Ibolya igazgató. Ismerve a kereskedelmi tévék és rádióállomások többségének kulturális igénytelenséget sulykoló személetét, a hallottak bizakodással töltenek el, főleg amikor az igazgatónő hozzáteszi:

– Meghatározó a pedagógusok szemlélete. Úgy tűnik, egyre gyakoribb az iskolákban az olyan oktató, aki nemcsak leadja a tananyagot, hanem a múzeumba is elhozza a diákokat és itt tartja meg az óráit. Ez lényegesen hatékonyabb módszer, annál is inkább, mert a festmények mellett intézményünkben található Déri Frigyes egész világból összegyűjtött általános művelődéstörténeti, valamint az ország második legjelentősebb Kárpát-medencei néprajzi gyűjteménye – teszi hozzá nem kis büszkeséggel.

Tamus István grafikus, a múzeum művészettörténész munkatársa a képek művészeti sajátosságaira hívja fel a figyelmet.

– Munkácsy szakított a korábbi ábrázolással, amikor a főalakot a középpontba helyezték, továbbá szereplőinél körkörös elhelyezést lehet felfedezni. Bravúrosan festett, olyannyira ismerte a Bibliát, hogy szinte minden mozdulat tökéletes. A Krisztus Pilátus előtt olyan jelenteket és mozzanatokat is tartalmaz, amelyek térben és időben korábban történtek, illetve később következtek be. Egyszerűen zseniális, olyan mint egy opera végkifejlete, amikor mindenki együtt van a színpadon.

Még valamiről nem szabad elfeledkeznünk. Úgy hírlik, Munkácsy bitumen alapú festményeinek egy részét a végzet fenyegeti.

– Bitumen alapozású technikája párizsi évei alatt már kevésbé túlzó, másfajta gondokkal kellett megküzdenünk a helyreállítás során – tudjuk meg Szentkirályi Miklós főrestaurátortól. – Munkácsy ugyanis festés közben nem csupán kifestett egy vásznat, hanem alkotott. Folyamatosan változtatta az alakok helyzetét, költöztette őket, ennek eredménye, hogy az egyszer már elkészült képet a bitumenes alapozóval újra és újra lekente. Ezek a rétegek okozzák a bajt, mert csúszkálnak egymáson, olykor-olykor kifakadnak és kifolyik belőlük a meg nem kötődött anyag. Pontosan ezért nem volt egyszerű az olyan tisztításhoz használandó oldószer kiválasztása, amelyik nem károsítja a különböző rétegeket.

A szakembereket – Kriston László fizikust, Lente István, Béres Erzsébet, Vadnai Erika művész restaurátorokat és persze Szentkirályit is – meglepte az eredeti képek mérete, hiszen addig a Nemzeti Galériában csak azok redukciós, hozzávetőleg feles méretű változatát ismerték. Először a hajón érkezett, nedves, penészes Golgotán dolgoztak másfél évig, amelyet a Sotheby’s-árverés után ki sem csomagoltak.

– A restaurálást megelőző vizsgálat során kiderült, hogy az emlékezetes 1907-es tűzeset után szinte teljesen átfestették, sőt kiegészítették, a levágott 10 centis részt visszapótolták. Eredetisége megőrzésére nem figyeltek, ami azt jelenti, hogy 1993. nagypéntekig az emberek nem is azt látták, amit Munkácsy festett. Mi az 1907-es állapotig távolítottuk el az újabb restaurálási rétegeket, így végre láthatóvá tettük az eredeti festményt – tárja fel munkájuk titkait Szentkirályi Miklós.

* * *

Az elmúlt években pártállástól és kormányváltástól függetlenül dolgoztak a cél megvalósításán Hajdú-Bihar megye és Debrecen város önkormányzatai, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a hazai és kanadai külképviseleti szervek, múzeumok döntéshozói és nem utolsósorban a szakrestaurátorok. A három kép együtt tartásáért létrejött Munkácsy Trilógiáért Közalapítvány számláján eddig mintegy 16 millió forint gyűlt össze, sajnos a Pilátus ide-oda szállítása és a Golgota jövőjének bizonytalansága miatt az utóbbi időben leült a kezdeti adakozási láz.

A két kép alkujánál egy dolgot mindenképp figyelembe kell venni. A teljesen lepusztult állapotú, kiállításra – és eladásra – szinte alkalmatlan festményeket a nemzetközileg elismert magyar szakemberek úgy újították fel, hogy jelenlegi értékük mintegy 40 százaléka az ő munkájuknak köszönhető. A gondos, kimerítő részletességű restaurálási dokumentáció ezt egyértelműen bizonyítja. És ezt minden érintettnek tudomásul kell venni. Úgy tűnik, ezzel tisztában is vannak, mert az egymillió dolláros eladási árat állítólag már sikerült több mint a felére lealkudni.

Itt tartunk most. Márpedig, ha így van, akkor végre karnyújtásnyira került az I. világháború kitörése megakadályozta elképzelés, a Munkácsy-trilógia örökös magyarországi tulajdonlása, de legalábbis állandó kiállítása.