Május elsején közös koncertet ad a Csík zenekar és a Rackajam a Müpában: a blues és a népzene találkozásából született izgalmas zenei fúzió kapcsán Ferenczi Györggyel, a Rackajam frontemberével és Szabó Attilával, a Csík zenekar hegedűsével beszélgettünk.


– Hogyan találkoztatok először a népzenével?

Ferenczi György: – ’89-ben blues-zenész­ként keveredtem le a Somogyi Béla utcai Méta táncházba. Akkoriban kezdték meghívni Erdélyből az adatközlőket, Fodor „Neti” Sanyi bácsit, Nonika Miklós „Hitlert”, Maneszes Marci bácsit. Éppen Hitler muzsikált. Eleinte azt láttam, hogy eszméletlen jól hegedül egy idős bácsi, akinek egy kicsit lassú már a keze, aztán kiderült, hogy az öreg csak azért muzsikált lassabb tempóban, mert tanított éppen. Aztán elhúzta rendesen a dallamot, nekem pedig leszakadt az arcom. Órákig úgy néztem, egy pózba merevedve a játékát, hogy három napig nem is tudtam megmozdítani a fejemet. Egyébként először brácsaflashem volt, nem is hegedű: utána is jártam, ki a zenekarban a brácsás, vettem egy kontrát magamnak, és beiratkoztam Nagy Zsoltihoz.


– Már akkor gondoltál arra, hogy izgalmas lenne keverni a műfajokat?

F. Gy.: – A Métához kötődik az első olyan próbálkozás, hogy népzenészek és blueszenészek játsszanak együtt: ez volt a Heavy Méta. ’92-ben már tombolt az útkeresősdi, akkor jelent meg az első saját lemezem, amin már hegedültem, nem konkrétan népzenét, hanem hasonló hangzású dallamokat, ugyanis fogalmam sem volt, mit kellene belehegedülnöm. Beletettem, amit éreztem. ’93-ban a Szimfonikusok nyomják a bluest című koncertre meghívtuk a Galga együttes három tagját. A koncert egy pontján bejött a három népzenész, román invertitát játszottak, arra bluesharmonikáztam. Megvan a tévéfelvétel, állnak a színpadon, mint a riadt verebek, hogy atyaég, itt mi lesz. Szétütöttük a koncertet, olyan sikerünk volt. Akkor mondtam azt, te jó ég, ebben a zenében micsoda erő van, jobban meg kell ismernem.


– Attila, te honnan indultál, hogyan kanyarodtál a népzene felé?

Szabó Attila: – ’74-ben kezdtem klasszikus hegedűn tanulni, pár évre rá alakult meg az Óbudai Népzenei Iskola, csakhogy én nem tudtam róla. A rendszerváltás alatt voltam főiskolás Egerben, történelem–ének-zene szakon, akkor hallottam először archaikus, autentikus népzenét. Manapság már tizenkilenc évesen csodálatos prímások vannak, én pedig annyi idősen csak ismerkedni kezdtem a műfajjal. Elcsodálkoztam, hogy ugyanaz a hangszer, és ilyet is lehet vele játszani.

F. Gy.: – Nem volt hozzáférhető a népzene. Pedig akkor a Muzsikás együttes már odavágott a világnak, volt egy jó világzenei albumuk. Egy szűk réteg hallgatta csak, épphogy nem számított tiltottnak a műfaj.

Sz. A.: – A Beatles volt rám először nagy hatással, a mai napig azt tartom alapnak, miattuk lettem zenész és kezdtem gitározni a hegedű mellett, azért mentem a középiskolában angol tagozatra, mert angolul énekeltek. Ha németek lettek volna, azt választom. Egyébként Gyuri ugyanígy volt a hangszerválasztással.


– A hangszereket tekintve is ugyanaz az érdeklődésetek?

F. Gy.: – Igen, de még nyomokban sem ugyanúgy muzsikálunk. Két pólus vagyunk. Pedig nagyjából ugyanazokat a zenéket is hallgatjuk, de teljesen máshogy hatnak Attilára, mint rám. Ez úgy működik, hogy hallgatod, hallgatod, átmegy rajtad, és hozzáadódik a saját muzsikádhoz. Ami pedig kijön belőled, az teljesen más lesz.

Sz. A.: – Ha ugyanazt a dallamot játsszuk, azt is teljesen máshogy ízesítjük.


– A népzene kötöttebb forma, mint a blues. Mennyire engedi meg az improvizációt?

F. Gy.: – Ha csak népzenét játszol, nem improvizálhatsz összevissza. De az engem pont nem érdekel, én azt játszom, amit akarok. Mondom ezt úgy, hogy már tudom, mit nem akarok játszani, mert megismertem. Mikor elindultam ezen az úton, semmiről sem volt fogalmam. Csak hallottam, hogy ha ráimprovizálok a népzenei dallamra, jó a harmóniamenet, így gátlástalanul fejest ugrottam bele. Ezért nehéz a fúzió az elején: az embert viszi a lendület, hirtelen mindent ki akar próbálni.


– Tehát meg kellett ismerned a műfaj törvényszerűségeit.

F. Gy.: – Igen, és ez több évig is eltartott. A blues, vagyis az amerikai népzene és a magyar között az a különbség, hogy az utóbbi rettentően árnyalt, és mivel középkori eredetű, a mai zenei törvényszerűségek kevésbé működnek benne. Egyébként a rock’n’roll zenészek szinte mindegyikének volt népzeneflashe. Ha egy rockzenész hall egy jó zenekart egy jó pillanatban, tuti beakad neki a népzene, és elkezd pörögni rajta. Elkezdi nézegetni a neten, ám elrettenti a hatalmas mennyiségű, felfedezésre váró zenei anyag. Mert megtetszik neki mondjuk egy kalotaszegi dallam, rákeres egy kalotaszegi táncrendre, talál egy hajnalit, amit minimum nyolc percig húznak. Már alig bír magával, hogy jöjjön valami pörgősebb, mire jön a nyolc perc lassú, szívbemarkoló muzsika után egy perc friss. És nem érti, hogyan működhet ez, hiszen a mai világban a közönséget szórakoztatni kell. Engem éppen az vonz ebben a műfajban, ahogy eljutottam odáig, hogy értem, miért játsszák a hajnalit a legtovább.


– Mit gondoltok, mi a népzenei feldolgozás valójában?

F. Gy.: – Szerintem az, ha mellbe rúg egy dallam, és nem megy ki a fejedből. És mindenképpen muzsikálni akarod, de eszedbe sem jut eredetiben játszani, megnézed a harmóniamenetet, és azonnal írsz rá mindent, még szöveget is. De ha túlélted a népzene hosszas megismerő fázisait, és tényleg nagyon szereted, akkor jön az, hogy mond-e valamit az muzsika, amit csinálsz. Van-e értelme feldolgozni. Borzasztó nehéz dolog ez, ezért van kevés hiteles fúzió.


Sz. A.: – Kodálytól és Bartóktól ered az ötlet, hogy a népzenét a kor megfelelő ruhájába kell bújtatni, hogy eljusson az emberekhez. Amikor a Kispál nagyon menő volt, sokat muzsikáltam velük, és Lovasi Bandi meghívott minket előzenekarnak. Mondtam neki, hogy le fog dobálni minket a közönség a színpadról, mert nem ránk kíváncsiak. Bandi erre azt válaszolta, jó, akkor játsszatok néhány feldolgozást. Ez volt az a pillanat, amikor összállt nekem, mit kell csinálnunk. Az egész abból indult ki, hogy akkora flasht kaptunk annak idején egy táncházban, hogy a gyerekeknek is át kellene ezt élniük. Azt a fajta zenei formanyelvet és dallamokat, amit ismernek és szeretnek, áthelyeztük a népzenébe. A legelső dal, ami ilyen formában megszólalt, a Dal teázáshoz volt. Háromezer ember előtt játszottuk, még most is emlékszem az arcokra, ahogy felismerték, hogy ez egy Kispál, és énekelték is Mariann-nal. Imádták. Akkor tudtam, hogy csatát nyertünk. Gyuriékkal a hasonló érdeklődés mentén jöttünk össze, próbáltunk ezt-azt, és kiderült, amit ők játszanak, ugyanúgy népzene, csak éppen távolabbról. Nagyon egy hullámhosszon vagyunk, elkezdünk muzsikálni, és néhány perc után záporoznak az ötletek. Gyurit ismerem ezer éve, tudom, mit fog játszani, mire mit fog reagálni, mégis mindig tud újat hozni, és azzal inspirálni. Nyilván arra is szükség van, hogy a szakmai kapcsolaton túl legyen jó emberi kapcsolat is.

F. Gy.: – Ez adja a jogalapot a közös muzsikálásra. Azt lehet érezni, hogy erősödik, egyre szabadabb lesz az egész belülről. Mindenki átjárkál a másik zenekar saját dolgaiba a koncerten, sokszor meg sincs beszélve előre semmi, hanem valaki elkezd muzsikálni, a másik meg folytatja. Úgy érzem, mintha egy zenekar lennénk, nem pedig kettő vendégeskedne egymásnál. Attila meg én, két blueszenész vagyunk Gödöllőről, ’89-ből: szétfújt minket a Jóisten, aztán évekkel később összefújt megint. Amúgy mostanában azon gondolkodom sokat, mekkora mázli, hogy klasszikus zenét tanultunk gyerekkorunkban. Nagyon sokat köszönhetünk a Kodály-módszernek és a zenei oktatásnak.


– Miért, nektek miben segített?

Sz. A.: – Például a harmonizálásban, hogyan kell egy dallamot megfogni. Én a mai napig szolmizálok mindent.

F. Gy.: – Egy magyar gyereknek, ha le akarsz adni egy dallamot, a szolmizáció miatt pontosan tudja, hova kell belépnie. Ezért zseniális ez a módszer. Mert a kottaolvasás és az a fajta zenei kultúra a nagyon tehetséges embereknek való, az egy nyelv, amit meg kell tanulnod beszélni. A szolmizáció pedig mindenkinél működik, aki egy kicsit is muzikális. Ez nagyon jó, mert nem mindenki születik Beethovennek.

Sz. A.: – A zseninek nem kell szolmizálnia, de a többségnek segít, ad egy viszonyrendszert. Egy tragédiája van ennek, hogy Kodály meghalt, mielőtt teljesen kidolgozhatta volna ezt a módszert: az általános iskolára kitalálta, de az elmaradt, hogyan tanítsák a felsőoktatásban azokat, akik majd alsó fokon fogják tanítani. Ha valaki rá tud jönni, annál nagyon jól működik. Egyébként a magyar zenei oktatásnak az az egyetlen problémája, hogy nem igazán élményközpontú, ezt tizennyolc év tanítás után mondom. Ameddig zeneszerzők életét és száraz zeneelméletet kell bemagolni, addig ez nem fog menni. Nekem megvolt a flashem, mikor beestem egy táncházba, ezt az élményt kellene átadni. Archaikus felvételekkel például nem megy, megpróbáltam. Ez olyan, mint amikor mutogatják egymásnak a barátok a zenéket, hogy ezt hallgasd meg, ide figyelj, milyen jó zene ez. Azt a fajta oldott boldogságérzetet, amit kapok egy zenétől, szeretném a barátomnak a szívébe beletenni. Ezt próbáltam a gyerekekkel is, de nagyon nehéz.

F. Gy.: – Én az elektronikus zenével is jártam így. A Fatboy Slimtől a Funk soul brother című számmal. Jöttem éjszaka haza a stúdióból, és döngettem a kocsiban. Az egész Neomatyó show és a Tíz kicsi elefánt című lemez erről a flashről szól. Ezt a lüktetést akartam átadni, amit egyébként nagyon nehéz élő zenekarral megvalósítani.


– Van olyan zenei stílus, amit nem lehet a népzenéhez hozzápasszintani, amit ledob magáról?

Sz. A.: – Ilyennel mi még nem találkoztunk, mindig működött.


– Mivel várjátok a közönséget a május elsejei koncerten?

Sz. A.: – Lesz meglepetés, hiszen készülünk olyan produkcióval is, amelyben tizenkét zenész vesz majd részt, és kamarajellegű nótákkal is. Lesz például szatmári nóta és ír népzene párosítása, amelyhez adtunk egy teljesen sajátos ízt, tehát tényleg nagyon izgalmasnak ígérkezik.

F. Gy.: – Ez a koncert a Racka és a Csík közös útjának egyik lépcsője: a koncert nem végeredmény, hanem egy állomás. Mindig van tovább, de nem felfelé. Tovább.

Szentei Anna, Fehérváry Krisztina