– Csak a ház körül voltak állatok, vagy komolyabban is foglalkoztak velük?

– Édesapám már a nyolcvanas évek elején bérelt a téesztől egy jókora legelőt a hozzá tartozó juhászattal – ez a megoldás akkoriban nagy ritkaságnak számított. Az önálló gazdálkodás régi vágya volt, habár sok nehézséggel küszködött: két-három embernek való munkát is el kellett végeznie. Négyszáz anyajuhot gondozott, és aki állatot tart, annak bizony egy évben 365 munkanap van. Amikor később már én is segítettem neki, még mindig sokkal több dolog volt, mint amennyit elbírtunk.

– Hol tanult?

– Hódmezővásárhelyen szereztem a diplomámat állattenyésztés szakon – épp tavaly volt húsz éve. Nagyon meg voltam elégedve a választásommal, szerettem azt a munkát. A téeszben huszonegynéhány évesen ágazatvezetőként egy hízómarhatelep tartozott hozzám és egy törzslúdtenyészet. Otthon szinte minden állatfajt tartottunk, de méheket nem. Amíg katona nem lettem, nem is érdekeltek. Egy méhész katonatársamon keresztül ismertem meg ezeknek az apró állatoknak a bonyolult életét, és annyira megragadott, hogy leszereléskor kétkaptárnyit vettem tőle. Akkoriban, a hetvenes években, ez még csak hobbi volt, de olyan, amire nem költeni kellett, hanem még hozott is. A legtöbb méhész így állt hozzá. Ha valakinek már 60-80 családja volt, annak a hasznából házat tudott építeni.

– Mennyi mézet lehet elvenni egy családtól?

– Attól függően, hogy milyen az év, 30-60 kiló között. 1990-ben már nekem is volt úgy 50-60 családom, akkor gondolhattam először az önállósodásra, és lassanként az egész rokonságom ezzel kezdett foglalkozni. Nagyon meg lehet ezt szeretni, több okból is. Ez az egyetlen háziállatfaj, amelyik nem kíván folyamatos odafigyelést, csak tavasztól őszig kell vele foglalkozni, akkor sem naponta. Abban is az egyetlen, hogy nem kell leölni, ha a hasznához hozzá akarunk jutni.

– Milyen gondozást igényelnek a méhek?

– Télen semmit, olyankor összehúzódik a család a kaptáron belül gömb alakot képezve, hogy kisebb legyen a hőveszteségük. Februárban már elkezdenek petézni, de nekünk csak márciustól van munkánk, amikor már jó idő van. A méhek mozgása tudniillik 12 fok felett rendszeres, és ha találnak virágot, már gyűjteni kezdik a nektárt. Ilyenkor gyorsan ellenőrizzük, hogy minden család jól telelt-e át, ha valahol elveszett az anya, azt a családot egyesítjük egy másikkal, de akkor még nincs sok munka, inkább csak figyelemmel kísérjük a mozgásukat. Áprilisban kezdődik a gyümölcsvirágzás, aztán a repce, ilyenkor már van munka. Bővíteni kell az életterüket, újabb lépeket adni nekik. Tizenöt-húszezer méh telel át egy családban és ez tavasszal fölszaporodik 60-70 ezerre, nekünk mindent meg kell tennünk, hogy ezt segítsük, akkor tudjuk jól kihasználni a gyűjtési lehetőséget.

– A virágpornak van köze a mézhez?

– Nincsen, azt csak eszik. A nektárt pedig befőzik télire, az a méz, azt vesszük el tőlük, természetesen meghagyva annyit, amennyire szükségük van, ezért augusztus-szeptemberben már nem pergetünk. Ha hosszú a tél és fogytán van a mézük, még etetjük is őket sűrített cukorsziruppal.

– Ezek szerint egy méhész számára a kristálycukor a takarmány?

– Igen.

– A tavasszal kikelt méhek elélnek őszig?

– Nem, legfeljebb két hónapig, éppen hogy az ősszel kikeltek élnek több mint fél évig, de azok is csak azért, mert télen lelassul az életfolyamatuk. Ilyenkor áprilisra az anya már belendül, ezerötszázat is képes naponta petézni. Ez meghaladja a saját testtömegét. Azért képes erre, mert méhpempővel etetik, amelynek rendkívüli a biológiai értéke. Ő elél három évig is, de a termelésben csak két évig tartjuk meg. Természetes körülmények között is, amikor kezd gyengülni a teljesítménye, a méhek megérzik, hogy baj van vele és leváltják. Ezt csendes anyaváltásnak mondjuk. A másik megoldásuk a rajzás, amikor új anyát nevelnek. Repcevirágzás idején a család már elég erős, eléri fejlődése csúcsát, akkor rajanyákat nevelnek. Ez úgy történik, hogy több anyabölcsőt húznak fel, tízet-húszat, olykor negyvenet is, és mielőtt az első kikelne, a régi anya a népesség nagy részével kirajzik, a helyet átadja az újnak. Olykor lehet látni ilyen vonuló rajt, amikor megtelepednek valahol, fán, kéményben, redőnytokban.

– A méhcsaládon belül hogyan dől el, hogy nevelnek-e új anyát?

– A döntést az egész család egyszerre hozza meg ösztönösen. Tudniillik bonyolult hormonális szabályozás érvényesül. Az anyának több olyan mirigye is van, amely hormonokat termel, és ez a családban szétterül, a méhek egymásnak átadják. Ezek mennyiségéből, minőségéből következtetnek, hogy jó-e még az anya.

– Hogyan lehet ennyi méhet elvinni több száz kilométerre? Berakják a kaptárakat egy teherautóba, mint a bútort egymás tetejére?

– Igen, az én házam előtt is itt áll a teherautó. Természetesen ezt csak éjszaka lehet, amikor a méhek már beültek, nincs mozgás. Becsukjuk őket, fölpakoljuk, éjszaka utazunk és világosban már a helyükön állnak a kaptárak. Olyankor hamar ki kell őket nyitni, mert ha rájuk süt a nap, nyugtalanok lesznek az állatok, a legkisebb lyukon is kibújnak és akit megtalálnak, azt megböködik.

– Csípték már meg?

– Hogyne. Szinte minden alkalommal, mikor köztük vagyok. Nagyon hangulatemberek. Könnyen haragosak lesznek, olyankor vigyázni kell velük. Hangulatuk függ attól, hogy milyen virágról gyűjtenek, függ az időjárási frontoktól, de a méhészek ezt már pontosan érzik, van olyan, hogy aznap nem is szabad dolgozni velük. Idegesek, ha szeles az idő, főleg, ha északi szél fúj, idegesek ha nem mézelnek a növények, mert akkor nem tudnak dolgozni – olyanok, mint a jó parasztember. Vándoroltatjuk őket, visszük szerte az országban, amikor nyílik az akác, akkor a Nyírségbe és Nógrádba, aztán jön a selyemkóró, április végén a repce, később a napraforgó, mind másfelé.

– Minden méhész ugyanazokat a méhlegelőket használja?

– A Dunától errefelé ezek a divatosak, a dunántúliak másfelé járnak, de nem mindenki vándorméhész, van, akinek egész évben ugyanazon a telephelyen vannak a kaptárak. Aki több mézet akar, és vállalja a vándorlással járó nyűgöt, az vándoroltatja őket. Ennek természetesen az is oka, hogy nagyméretű, összefüggő akácosok máshol nincsenek, tehát aki akácmézet akar, ami a legjobban eladható, kénytelen vándorolni.

– Ez tápérték szempontjából is a legjobb méz?

– Nem, a vegyes virágméz jobb, de az akácméz nagyon keresett, és csak itt Közép-Európában van, legnagyobb részt Magyarországon. Most már jön Kínából is, de ezzel rengeteg a gond, meg azt hiszem, lesz is még.

– Mi a baj vele?

– Nekünk gazdáknak ez az uniós csatlakozás sok jót nem hozott. Beszabadult az országba a világpiacról az összes olcsó áru, amelynek a minősége még lejjebb van, mint az ára. A nagy áruházláncok pedig minél olcsóbbat akarnak, ezért ömlik be a legalja. Méz elsősorban Kínából, csakhogy nem olyan, amilyet az európai vásárló megszokott, de ezt ő nem látja. Kínában az akác szubtrópusi területen terem, a monszuneső idején virágzik, ezért nagyon magas a víztartalma, amelyet a feldolgozás során ki kellene vonni, de hogy valóban kivonják-e, azt senki sem ellenőrzi. Egy méhek által termelt fontos enzim jelenléte is jóval ritkább, amitől szintén rosszabb minőségű az ottani méz, de elég, ha valaki csak egymás mellé állít két üveget, azonnal látszik a különbség. Azonkívül olyan antibiotikumokat használnak a növényvédelemhez, ami Európában már régen tiltott, és ezek megjelennek a mézben, ezért évekig ki is volt tiltva az európai piacról, de most visszaengedték, valószínűleg az európai mézkiszerelő lobbi hatására. Ezek német üzemek, amelyek laboratóriumokat telepítettek Kínába, hogy a minőséget már ott ellenőrizzék, ezzel a feltétellel újra jöhet az ottani termék, de hogy valóban más-e a minősége, azt nem nézi senki. A magyar méhészek érdekvédelmi egyesülete, ami nagyon jól működő, erős szervezet, próbavásárlásokkal beszerzett nyugat-európai üzletekből mézmintákat, ezeket független laboratóriumokkal megvizsgáltatták, és tragikus eredmények születtek. Tíz mintából egy volt hibátlan, amely az akácméz minőségi, beltartalmi követelményeinek megfelelt, négyben Dél-Amerikából származó pollent találtak, márpedig Dél-Amerikában egyáltalán nincs akác, tehát keverték valamivel. Az is gyakori, hogy a mi jó minőségű mézünkkel javítják fel a kínait, és ez a minőségrontás nekünk óriási hátrányt okoz, ezért is szervezett az Országos Méhészeti Egyesület Brüsszelbe tüntetést.

– Mi volt ennek a célja?

– Fő követelésünk az volt, hogy eredetmegjelöléssel kerüljenek forgalomba a mézek, tehát jelöljék meg pontosan, melyik földrajzi térségből származik, milyen fajta van benne és ne legyenek keverhetők. Az nem elfogadható, amivel ma is találkozunk, nem akarom mondani, melyik üzlethálózat polcain, hogy az van ráírva az üvegre: EU-s és EU-n kívüli mézek keveréke. Ez olyan, mintha azt mondanák, hogy innen és máshonnan való. Itt van a konyhapolcon ez a kis aranybarna üveg, ezt én vettem észre az egyik áruházban, az van ráírva, hogy méz jellegű elixír. Természetes mézet nem tartalmaz. Benne van egy kis fenyőtoboz is, hogy érdekesebb legyen, maga az üveg is nagyon szép és sunyi módon ide alulra azt írták egy kis címkére, hogy fenyőméz. Ha valaki csak ezt nézi, beugrik, de egyébként is pont úgy néz ki, mint a méz.

– Ilyen méznek látszó tárggyal gyakran lehet találkozni?

– Ez csak a jéghegy csúcsa. Egyetlen dolgot tudok tanácsolni: méhésztől kell vásárolni, akkor nyugodt lehet az ember. Minden régi uniós országban így működik a mézpiac, nincs is gondjuk. Azzal biztatták a méhészeket, hogy a csatlakozás után a méhészet sikerágazat lesz, mert az unió mézigényét csak 50 százalékban tudja kielégíteni belülről, tehát bőven lesz kereslet a mi mézünkre. Ezzel szemben beengedték az olcsó és gyatra kínai mézet, a nagykereskedelmi árak így 30-40 százalékkal csökkentek, és még a magyar polcokon is megjelent ez a minősíthetetlen áru.

– Sok erő hiányzik ahhoz, hogy a magyar méhészek úgy védjék meg magukat, hogy csak kiszerelve adnak el mézet?

– Ez nagyon jó kérdés, többen is dolgoznak ezen, az egyik legnagyobb exportőr már ajánlatot is tett a méhészeknek, mégsem érzem közelinek a megoldást. Nem azért, mert a mi erőnk kevés, hanem mert azok a mézkiszerelő üzemek, amelyek Németországban nagy mennyiségben forgalmaznak, rendkívül erősek. Őket is le lehetne győzni nagy összefogással, de ez még csak csírájában van meg. Azért növekszik lassan ez a kis csíra, mert ha a méhész megtermeli a mézet mondjuk június-júliusra, pénzre van szüksége, hogy tovább működjön a gazdasága, hogy megéljen a családja. Ha akkor kap egy ajánlatot hordós mézre, odaadja. Azért is, mert az üveges méz piaca még nincs kiépítve. Annak az eladása vontatottan megy, és egész évben elosztva, tehát a pénz is lassanként folyik be belőle. Ezzel együtt is azt mondom, hogy ez az ötlet megvalósítható, csak idő kell hozzá.

– Nem csak méhei vannak. Mivel foglalkozik még?

– A kilencvenes években ötről százharminc hektárra fejlődött a gazdaságunk, aminek majdnem a fele szántó, a többi legelő. Ezzel a területtel komoly tervem volt, húsmarhával akartam foglalkozni, de a tavalyi év megfogta a fejlesztést, mert a mezőgazdaság kiszolgáltatott helyzetbe került a kormány hozzáállása miatt. A támogatási rendszer az egész unióban annyira részévé vált a mezőgazdaságnak, hogy anélkül már egyetlen gazda sem tud létezni – a magyar sem. Ennek ellenére nem akarták odaadni a jogosan járó pénzt, ezért kellett a budapesti gazdatüntetés, ahol több mint ezren voltunk. Volt is eredménye. Nem akarunk kényszervállalkozók lenni valami más ágazatban, sem bérmunkások lenni saját földjeinken.

– Egész családja a méhészetben segít?

– Igen, négy szép gyerekünk van, tizenhét éves a legnagyobb fiú, nyolc a legkisebb. Megegyeztünk még a házasság előtt a feleségemmel, hogy nekem három fiú kell a gazdaságba segíteni. A kislány pedig az anyja kedvéért jött – nagyon büszkék vagyunk rájuk.

– Érdekli a fiúkat a gazdaság?

– A nagyobbikat nem nagyon.

– Őt mi?

– Most leginkább a barátnője.