Magyarok mindenese - Dobai Sándor, a Benelux államok magyar főlelkésze

Dobai Sándor atya, a Benelux államok magyar főlelkésze Belgiumban, a Brüszszeltől mintegy száz kilométerre fekvő, 600 ezer lelket számláló Liege-ben él - immár 62 éve. A most 79 éves főtisztelendő korát meghazudtoló módon tevékenykedik a belgiumi magyarok boldogulásáért. Életműve, sorsa, egyénisége példaértékű a fiatal nemzedék számára. - Önt a második világháború alatt hurcolták ki Németországba. Hogyan kezdődött ez történet? - 1944-ben, amikor az oroszok közeledtek a Dunántúl felé, egy minisztériumi rendelet értelmében összegyűjtöttek minden 1924 és 1929 között született magyar fiatalt, s azt mondták, hogy három napig leszünk távol, amíg az oroszokat visszaverik, s aztán jövünk vissza. Elindultunk tehát gyalog a "nagyvilágba". - Hová? - A Győr-Sopron megyei Kóny község temploma elől indultunk el mintegy kétszázan 1944. december 31-én reggel. Hegyeshalomnál átkeltünk a határon - gyalog - hóban, hidegben, télben. Közép-Németországban megszálltunk egy istállóban, ott bevagoníroztak bennünket, s elvittek Hannoveren keresztül egészen Észak-Németországba. Itt munkaszolgálatot teljesítettünk. 1945. május 3-án hivatalosan is német hadifogságba estünk. Ruhánk teljesen lerongyolódott, ezért német katonaruhába öltöztettek bennünket. Katonának is ki akartak bennünket képezni, de akkor erre már nem volt idő. Marhavagonokban hurcoltak bennünket egyik nagyvárosból a másikba. Végül repülőtéren végeztünk munkaszolgálatot, futóárkokat ástunk, igen kemény élet volt ez. - …és ekkor jött az angolok és az amerikaiak előrenyomulása… - Igen. Persze azt hittük, hogy végre szabadok leszünk. Nem így történt, hiszen ekkor lettünk csak igazán hadifoglyok. Kamionokban vittek Hollandián át Belgiumba. A fogadtatás igen kellemetlen volt, hiszen megdobáltak bennünket kövekkel, mert azt hitték, hogy németek vagyunk. - Amikor megtudták, hogy önök magyarok, változott a bánásmód? - Sajnos nem. Ezután is egy kategóriába soroltak bennünket a többi hadifogollyal. Így egy Brüsszel melletti gyűjtőtáborba kerültünk, lehettünk mintegy 250 ezren. Átvittek bennünket Edigenbe, ahol körülbelül négyezren voltunk magyarok - rettenetes körülmények között. 1945 végét és 1946 elejét gyakorlatilag egy sátorban töltöttük. Tizennégyen voltunk egy sátorban, és egy méter mélyre beástuk magunkat a földbe, így védekeztünk a szél ellen. Nagyon hideg volt, csak pokróccal takaróztunk, s mindenki annyi ételt kapott az angoloktól, hogy éppen meg ne haljon. - Hogyan fejeződött be a háború az ön számára? - A háború számomra mindmáig nem fejeződött be, de a hadifogságom 1946 februárjában véget ért. Ekkor az ottani nunciatúra egyik megbízottja papi tanulókat keresett. Tekintettel arra, hogy az én papírjaim tartalmazták, hogy bencés növendék voltam, sikerült kijutnom a táborból. Ezt követően egy lelkigyakorlatos házba kerültem, negyvenedmagammal, litván, román, lengyel és magyar papnövendékekkel. Itt hat hónapot töltöttem, rendkívüli érzés volt aránylag emberi körülmények között élni és tanulni. Volt egy belgiumi magyar pap, aki egy bányászcsalád gyermeke volt, s szerzett nekem ösztöndíjat a papi szemináriumba. Ekkor kerültem flamand nevelőszülőkhöz. - Hogyan emlékszik vissza 1952-es pappá szentelésére? - Életreszólóan emlékezetes nap volt számomra 1952. július 20-a. A pappá szentelés élménye, mélysége, öröme nehezen foglalható szavakba. Verőfényes napsütésben, a "Veni Sancte Spiritus"-t (Jöjj Szentlélek Úristen) énekelve, boldog örömmel, körmenetszerűen indultunk a közeli katedrálisba 42 diakónussá szentelendő és 33 pappá szentelendő, akinek pontosan a fele vallon, fele flamand, és én voltam az egyedüli magyar. Délután még litániára mentünk a klarissza nővérek kápolnájába, ahova szeminarista koromban oly sokat jártam misére, és még most is, 58 év után. - Kétéves kápláni tevékenységét követően flamand vidékre került… - A püspök úr a limburgi vidékre rendelt, ahol 4000 bányásznak voltam a lelkésze, akik 29 nemzetiségi csoportra oszlottak. Jött azonban 1956, amikor is a püspök úr visszarendelt Liege-be, mert novemberben és decemberben megérkeztek a magyar menekültek. Körülbelül hatezren jöttek Belgiumba, s tekintettel a jó kapcsolataimra, rengeteget tudtam nekik segíteni: lakást szereztem, munkát kerestem, fordításokat végeztem a híveknek, valamennyit megismertem. Így fokozatosan kialakult a lelkészi munka, a lelkészi hivatal. Ekkor már csak a magyaroknak voltam a lelkésze. De nem csak a lelkészi munkámat láttam el, hiszen a magyar lelkész nemcsak a papja, hanem az apja, a testvére, a szociális gondozója, a tanácsadója, az orvosa, egyszóval: mindenese az itteni magyaroknak. - Jelenleg öt egyházmegyében dolgozik, mint a Benelux államok magyar főlelkésze. Hollandiába több száz kilométert utazik misézni vagy temetni, mert ott nincs magyar pap… - Ez az öt egyházmegye többmilliós gyülekezetet jelent. Jelenleg kilenc helyen tartok magyar misét. Sokszor azonban a szertartásokat például francia, flamand vagy vallon nyelven is meg kell tartani. Több olyan eset is van, hogy több nyelven tartom a szertartásokat, mert így kérik. Belgiumban egyébként nem olyan magyar misét tartunk, mint például otthon, Magyarországon. Itt előtte és utána egyaránt beszélgetést tartunk, ami sok esetben kulturális rendezvénnyel gazdagodik. - Először 1974-ben jött haza Magyarországra. Azóta minden év nyarán Magyarországon is misézik, az utóbbi három évben a Felvidéken is. Mit szólnak az anyaországi paptársak az ön misézési módszereihez? - A híveknek valóban tetszik a misézési stílusom. A paptársak között is vannak olyanok, akiknek tetszik ez a stílus, de van, aki fanyalog tőle. Ez természetes, hiszen nem vagyunk egyformák. Tarics Péter
Szerkesztő: