Húsvétra jelenik meg Olasz Ferenc fotográfus, filmrendező tizenkettedik, a Kárpát-medence kálváriáit bemutató albuma, Passió címmel. A Magyar Művészeti Akadémia által támogatott kötetben található közel négyszáz fotó időrendisége és a kísérő evangéliumi szövegek, versek a szenvedéstörténet stációit követik. A művésszel a kálváriák története mellett a hit és a szakralitás kérdéseiről beszélgettünk.
 

– Mióta fényképezi a kálváriákat?

– Tulajdonképpen azóta, amióta a kezembe vettem az első fényképezőgépemet, amit az első fizetésemből vásároltam. 1967-ben, amikor Pápán tanítottam, kollégáim hívták fel a figyelmemet a magyarpolányi kálváriára, ami valóban lenyűgözött, az ötödik vagy hatodik tekercsen már meg is örökítettem, természetesen fekete-fehérben. A forgatókönyv összeállításakor úgy gondoltam, hogy ezeknek a képeknek is van helyük ebben a könyvben, ami így gyakorlatilag 1967-től egészen napjainkig tartalmazza azon kálváriákat, amelyekre rátaláltam. Természetesen a teljesség igénye nélkül öleli fel a Kárpát-medence emlékeit Pozsonytól Selmecbányán át Kassáig, Galántától a Vajdaságig.

– Sokan talán nem tudják, de egyike azon keveseknek, akik a fényképezéshez nem digitális, hanem analóg gépet használnak. Miért?

– Sokkal jobban szeretem az analóg gépeket és objektíveket, mert ezek jelentősen megnövelik a fotós felelősségét. Addig, amíg egy arcról felvételeket készítek, percekig tart, amíg ismerkedek vele, körbejárom, s eldöntöm, honnan fotózzam. Ezzel szemben a digitális gépekkel az ember bárhol elkezdhet kattintgatni, hiszen tudja, hogy este lesz lehetősége otthon átnézni, s kiválasztani azt az egyet, amit használni lehet. De a fényképezés nem erről szól. Emlékszem egy műtárgyfotósra, aki elment Győrbe lefotózni a Szent László-hermát. A tekercsen már mindössze két képkocka volt, de elég volt ahhoz, hogy tökéletes képet készítsen. Ugyanígy nem igazán értek egyet a mai fotóművészetben elterjedt és önkényessé vált montázstechnika, illetve a Photoshop „mindent szabad” eljárásaival, mert ha valaki nyolc vagy tíz részletből rakja össze a képet, számomra megkérdőjeleződik, hogy ki is valójában az alkotó.

– Van-e szakirodalma ezeknek a Kárpát-medencei kálváriáknak, mennyit lehet tudni a történetükről?

– Míg az első könyvemhez, amelyet a református temetők emlékeiről készítettem 1974-ben Fejfák címmel, meglehetősen feldolgozott és gazdag anyagot sikerült találnom, addig a későbbi köteteimhez, így a Passióhoz sem állt rendelkezésemre szakirodalom a pároldalas leírásokon és a néhány fotón kívül. A népi kultúra feldolgozásával az a baj, ha népművészetről beszélünk, általában a parasztművészetre gondolunk, így azok a területek, amiket eddig feltérképeztem és fényképeztem, tulajdonképpen fehér foltok. Az első kálváriák felállításáról annyit tudunk, hogy a középkorban a hívők közül csak kevesen jutottak el a Szentföldre, hogy bejárhassák a jeruzsálemi keresztutat, ezért a római Szentszék engedélyezte, hogy szerte a világon állítsanak fel a keresztút egyes jeleneteit ábrázoló emlékeket. A legbuzgóbbak e téren a ferencesek voltak. Nálunk ilyen korai emlékek nincsenek, a legrégebbi kálváriák valamikor a XVII. század végén és a XVIII. században, az ellenreformáció korában készültek, s ezek közül is az egyik legfontosabb talán a selmecbányai.

– A selmecbányai amellett, hogy gyönyörű helyen fekszik, különleges is, hiszen a ma elfogadott 14 stáció közül csak hét ábrázolja Krisztus szenvedését, a másik hét Mária fájdalmát mutatja be.

– A keresztúti stációk kérdése már önmagában is érdekes, hiszen a kánoni evangéliumok szerint hét állomás van, ezt először kilencre bővítik, majd az 1700-as évek közepén Porto Mauriziói Szent Lénárdnak köszönhetően a tizennégy stációs keresztút válik elfogadottá és általánossá, mely Jézus halálra ítélésétől a sziklasírba való temetéséig tart. De kimaradnak olyan fontos helyszínek és események, mint például az utolsó vacsora vagy az árulás helyszíne, az Olajfák hegye. Érdekes, hogy az ókeresztény művészetben nem ábrázolták sem a keresztre feszítést, sem pedig a feltámadt Krisztust, helyettük csupán egy keresztet találhatunk, ami a középkorban a győzelem jelképe volt, az üdvösség fája, amelyen Krisztus királlyá dicsőül. Hála istennek nekem is sikerült három olyan szobrot találnom a Felvidéken – Komjátiban, Galgócon és Szentharmaton –, ahol nem a szenvedő Krisztus jelenik meg, hanem egyenes tartásban viszi vállán a keresztet.

– A tizenkettedik fotóalbumnál tart, filmjeinek száma pedig meghaladja a százat. A lista ugyan hosszú, de mégis mindegyiknek van egy közös alapja, mégpedig a hit. Honnan ered ez a mély vallásosság?

– Szüleim vallásukat gyakorló emberek voltak. Nem véletlenül mondom így, mert hogy valaki jár-e templomba, vagy sem, szerintem nem kardinális kérdés, nem előfeltétele a hitnek. Imádkozni bárhol lehet, én megköszönöm a Teremtőnek azokat az ajándékba kapott csendes perceket, amikor tudok imádkozni. Gyerekkoromban még voltak olyan idős asszonyok és férfiak, akik nagypénteken kimentek a temetőbe, és a nagykeresztnél gyónták meg bűneiket. Belső lelki parancs volt a megtisztulás, az újjászületés, hogy lélekben gazdagon járulhassanak a szentségekhez.

– „Szakralitás nélkül nincs művészet”, vallja. Miért fontos, sőt elengedhetetlen a hit a művészetben?

– A hit kegyelem. Kapocs ég és föld, Isten és ember között. Olyan adomány, amely megnyitja a lelkemet, és ezáltal másokat és saját magamat is képes vagyok elfogadni. Szakralitás nélkül valóban nincs művészet. Ha végiggondoljuk a művészet történetét a középkortól napjainkig, látjuk, hogy a hit mindig jelen van. Vallási témákat fényképezek, de elsődlegesen nem a dokumentálás a célom. Ugyanakkor természetesen én is készítek olyan fotókat, amelyeknek dokumentumértéke is van. A legfontosabb mégis az, hogy azt a fényt, amit ezek a szobrok vagy arcok felém sugároznak, vagy azt a hitet, amit bennem kiváltanak, képekben megfogalmazzam. Valaki megbízott engem ezzel a feladattal, nem ismerem, de keresem az arcát, abban a reményben, hogy egyszer találkozunk.

– Felismeri mindezen értékeket, nyitott rájuk a mai kor embere?

– A mindennapokat betölti a képözön, és akkor még a televízióról nem is beszélnék, mert rendkívül károsnak tartom a műsorok jelentős részét. A legnagyobb baj az, hogy a lelkekben nincs rend, s így nem tudják kezelni azokat az információkat, amik naponta érik őket, nem tudják felismerni azt, ami az övék is lehet vagy lehetne, csak éppen elmennek mellette.

– Tud ebben a művész segíteni?

– Kezdettől erre vágyom, s ezt szeretném megvalósítani, minden könyvem az Istenhez vezető út egy-egy stációja a föltámadás reményében. Hiszem, hogy „a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje”.

Barta Boglárka