Néztem a karattyoló idegent, s azon morfondíroztam, ez a jöttment szemmel láthatóan komolyan gondolja, hogy mi, őslakosok tanuljunk nyelveket azért, hogy neki otthonosabbá tegyük az életét. S aztán arra is gondoltam, én balek, ha kimegyek külföldre, a magam szerénységével nem várom el, hogy ott magyarul beszéljenek. Természetesnek veszem, hogy Németországban németek élnek, s ha odatolom a képem, nekem kell alkalmazkodnom hozzájuk. Magyarul, legalább egy szótárt beszerzek.

Aztán arra is gondoltam, bezzeg a régiek mennyivel egészségesebben gondolkodtak mindenről, s eszembe jutott egy régi történet, melyet a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, Göre Gábor – alias Gárdonyi Géza -, vetett papírra, majd száz évvel ezelőtt.

Göre Gábor, a lepéndi bíró, meglátogatja Párizst, majd így számol be levelében az otthoniaknak

„Hát farantzija ország mán nem ojjan högyes mint a nímöt, hanem ojan mint Magyarország. Az embör is ojjanforma benne aki úr, de magyarul nem tudnak egy kukkot se. Így is löhet élni.”

Bizonyított tény, hogy a nyelv voltaképp egy gondolkodási kód, mely megszabja viszonyunkat a világmindenséghez. Nem lehet egyszerre spanyolul, svédül meg magyarul is látni az univerzumot. Minél több nyelvet beszél valaki, annál jobban hígul identitása, s annál kevésbé lesz önmaga és kultúrája része. Ne beszéljünk nyelveket! Minek?!

Hadd kínlódjon az a francia ott az utcasarkon. Ha nem látjuk kezében a szótárt, meg se álljunk neki. Vagy ha megállunk, küldjük rossz irányba. Keresse az Operát a Népligetben. Ennyi mindenképpen kijár.