Brutális gyilkosság híre rázta meg a tizenhétezer lakosú Hajdúnánást. Az áldozat és a két feltételezett elkövető is fiatalkorú. A rendőrség a tizennégy éves N. Zsoltot, és a tizenhat éves K. Attilát gyanúsítja azzal, hogy előre kitervelten, különös kegyetlenséggel megölték a tizenhat éves Kulisz Árpádot. Tóth Ferenc, a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi osztályvezetőjének közlése szerint a három fiú augusztus 18-án délután fürödni ment a Keleti-főcsatorna partjára, ahol az elkövetők konyhakéssel átvágták áldozatuk nyakát, majd a kést markolatig a hátába döfték, és a holttestet egy stég alá rejtették.

A nyomozás Árpád édesanyjának bejelentésére indult. A rendőrség meghallgatta azt a két fiatalt, akikkel az édesanyja elmondása szerint a fia együtt volt. A gyilkosságot mindkét fiú bevallotta. Hogy melyikük szúrt, és melyikük vágott, abban nem egyezett a vallomásuk, mindketten egymásra mutogatnak.

Az áldozat holttestét augusztus 19-én délután találták meg a tiszacsegei hídnál. N. Zsolt most kezdte volna az általános iskola nyolcadik osztályát, K. Attila pedig ugyanabba a középiskolásba járt, ahová Árpád. Tettüket azzal indokolták, hogy megölt társuk ellopott egy biciklit, és mivel attól félt, hogy a két gyilkosa feladja őt a rendőrségen, ezért megölésükkel fenyegetőzött.

A városi bíróság előzetes letartóztatásba helyezte a két büntetlen előéletű fiatalt, akik ellen előre kitervelt emberölés gyanújával indult eljárás a rendőrségen. A két fiatalkorú legfeljebb tizenöt év börtönbüntetést kaphat.

Nincs fekete zászló

A tanári kar együttes döntése, hogy senki nem nyilatkozik, mondja könnyes szemekkel, kezében zsebkendőt szorongatva a Kőrösi Csoma Sándor Gimnázium, Csiha Győző Tagintézményének vezetője. Itt tanult az áldozat és az egyik gyanúsított is.

– Csak annyit tudok mondani, hogy mindenkit megdöbbentett az eset – teszi hozzá.

Felvetésünkre, miszerint hiányoljuk az épületről a fekete zászlót, megtudjuk, az csak a temetés napjáig volt kint. Meglepő, de az épület falain belül sem utal semmi a tragikus halálesetre.

– Én tanítottam mindkét fiút, akiket a gyilkossággal vádolnak – mondja egy fiatalasszony, az iskola kerítése előtt, aki már nem dolgozik ott. – Csak annyira voltak rossz gyerekek, mint az összes többi. Az a baj, hogy nincs eszköz a pedagógusok kezében. Nem tudunk fegyelmezni.

– Emlékszel, hogy körülbelül fél évvel ezelőtt ez a két gyerek össze is verekedett egy bicikli miatt? – kapcsolódik beszélgetésünkbe egy férfi, aki az iskola fizikai dolgozója, és panaszkodva hozzáteszi, a rendőrséget ilyen esetekben hiába hívják, nem jönnek ki.

Útban az elhunyt családjának háza felé, megszólítunk egy idős férfit, aki elmondja, Hajdúnánáson az eset után sokan kívánják vissza a halálbüntetést.

– Az a legmegdöbbentőbb, hogy a rendőrség tájékoztatása szerint a kegyetlen gyilkosok nem fogták fel, mit jelent egy embert megölni. Tettükről úgy beszéltek a rendőröknek, mint egy unaloműző csínytevésről. Az ilyen embert, a korára való tekintet nélkül, nagyon hosszú időre el kell zárni a társadalomtól. Szégyen, hogy enyhítő körülmény lehet az, hogy fiatalkorúak és hogy hátrányos a családi helyzetük. Ha fiatalkorúak, akkor meg kell hurcolni a szülőket is, különben nincs igazság – mondja felháborodva.

Kulisz Árpád édesanyja még ma is nehezen dolgozza fel a történteket.

– Eleven, életvidám kisfiú volt, annak ellenére, hogy súlyos betegségei miatt a fél életét kórházban töltötte – kezd mesélni fiáról Ambrus Gáborné Erika. – Még abba is belementünk, hogy egy külföldi orvosokból álló, asztmás betegeket gyógyító kutatócsoport kísérletezzen rajta. Emiatt naponta vittük Debrecenbe. Sosem hitt benne, hogy az orvosok és a gyógyszerek meg tudják őt gyógyítani. A gyógyszereket mindig úgy kellett kiváltanom, hogy ne lássa, fizetni kell érte. Azt mondta, felesleges pénzt kiadni rájuk, úgysem fog soha meggyógyulni. Az utóbbi években, ahogy nőtt és erősödött a szervezete, úgy tűnt, sikerül legyőznie a betegséget. Asztalos szeretett volna lenni. Annyit küzdöttünk érte, és tessék, mégis meghalt. Hihetetlen, hogy így kellett őt elveszítenünk – néz maga elé szomorúan.

Az édesanya nem sokkal a gyilkosság előtt, szerdán délután fél egykor beszélt a fiával utoljára.

– Felhívott, hogy lemegy két barátjával fürdeni a csatornához. Mondtam neki, ne menjen, mert meg akarják verni. Tudniillik, előtte felhívott a kislányom, Szandra, hogy a két fiú, Zsolti és Attila nálunk járt és Árpit keresték, mert meg akarják verni. Mikor ezt mondtam Árpinak a telefonba, ő csak nevetett, hogy ne aggódjak – idézi fel utolsó emlékét fiáról.

Előbb a médiának szóltak

Erika három óra körül hívta újra fiát, de már nem tudta elérni. Amint hazaért a munkából, rögtön a keresésére indult. Elment a két fiú házához is, de egyik háznál sem nyitottak ajtót, hiába volt világosság.

– Máskor is előfordult, hogy sötétedés után jött haza, mert elaludt a barátnőjénél. De most éreztem, hogy baj történt, mert nem úgy vert a szívem, ahogy máskor. Ráadásul két nappal előtte a halálával álmodtam. Mondtam is öcsémnek, hogy Árpi már biztosan nem él. A rendőrséget is azzal hívtam fel, hogy a fiam már nincs életben, mondja a fiatalasszony.

Miután egész éjszaka nem aludt semmit, csütörtök reggel újra elment a két fiúhoz. Ők letagadták, hogy a délutánt együtt töltötték Árpival. Az anyuka hiába mondta nekik, hogy amikor beszélt a fiával, az ő hangjukat is hallotta a háttérben, váltig állították, Árpit aznap nem is látták. Zsolt nagymamája is azt mondta, unokája végig vele volt.

– Nem elég, hogy a fiunkat ilyen brutálisan végezték ki, fájdalmunkat az is erősíti, hogy mindezt egy bulvárújságból tudtuk meg – veszi át a szót Ambrus Gábor, a fiú nevelőapja, aki egyéves kora óta nevelte Árpit. – Az újság címlapon hozta, hogy „Kamaszok ölték meg Árpit”. Vidéken élő rokonaim hívtak fel, hogy tényleg a mi fiunkról van-e szó. Estére már a Híradó is bemondta. Nem értjük, hogy a rendőrség először miért a médiát értesítette, és miért nem a családot. Hétvégén többször is telefonáltam a megyei kapitányságra, ahol azt válaszolták, most nem mondhatnak semmit, menjek be hétfőn. Később megkérdeztem az életvédelmi osztályvezetőt, miért nem értesítettek minket. Azt felelte, sajnálja, de nekünk nem adhat ki információt. Miközben már az egész ország tudott arról, hogy Árpinak elvágták a torkát, mi még mindig nem kaptunk erről hivatalos értesítést – mondja haragosan.

A szülők még szombaton délután elmentek a helyi temetkezési vállalkozóhoz, aki újabb sokkoló hírrel várta őket.

– Nagy Miklóstól, akinek az egész gyászoló család nagy hálával tartozik, megtudtuk, nemcsak elvágták a fiam torkát, de mielőtt testét vízbe lökték volna, a gyilkos eszközt, egy 21 centiméter pengéjű kést, a hátába szúrták. Mégpedig olyan erővel, hogy a kés hegye elöl, a szegycsontjánál állt ki – mondja Erika letörten.

Árpit a két gyanúsított azonosította, a családból senki nem látta a holttestét. Talán azért, mert egyik családtagot sem akarták kitenni a szörnyűséges látványnak. A fiú nyakán ugyanis nemcsak egyszerű vágás volt. A gyilkosságot különös kegyetlenséggel követték el. Árpi torkát fültől fülig vágták el, úgy, hogy a fejét a törzséhez csak egy négy centiméternyi bőrrész tartotta.

– Nem kívánom a gyilkosoknak a halált, csak azt, hogy amíg élnek, szenvedjenek – mondja keserűen Erika, majd hozzáteszi, szomorú, hogy sem az egyik gyanúsított nagymamája, sem a másik szülei nem nyilvánítottak részvétet. – Árpi az egyik fiúnak eladta a biciklijét, még húsvét előtt – feleli arra a kérdésünkre, hogy a szóbeszéd szerint egy biciklilopási ügy állhat a gyilkosság mögött. – Attila azt mondta Árpinak, majd a húsvéti pénzéből kifizeti az árát. Azóta a fiam, sőt még egyszer a húgom is elment hozzá, hogy kérjék a pénzt. Augusztus 31-én van a névnapom, és Árpi abból a pénzből szeretett volna nekem ajándékot venni. Gondolom, az elmúlt hetekben a fiam egyre sűrűbben emlegette a tartozást Attilának, aki nem adta meg a pénzt, de a biciklit sem adta vissza, mert az már nem is volt meg.

Zsóka, Árpi unokanővére elárulja, K. Attila a környéken sok gyereket tartott rettegésben. Nem csak Árpi meggyilkolását tervezte. A család a héten tudta meg, hogy valaki feljelentést tett a rendőrségen, mert tudomására jutott, K. Attila másvalakit is meg akart ölni.

– Én próbáltam volna Árpit szigorúbban fogni, de az anyja mindig védte őt – folytatja a nevelőapa. – Sokan minket, szülőket is hibáztatnak azért, amiért engedtük, hogy a fiunk ezekkel barátkozzon. Lehet, hogy a nevelésben mi is hibásak vagyunk, de egy tizenhat éves fiúnak már nem a szülei válogatják meg a barátait. Aki ilyet mond, az nem ismeri a mai fiatalságot. Félelmetesek a mai gyerekek, főleg, ha bandákba tömörülnek. Az ember lassan már nem mer az utcára menni.

Árpit két féltestvére, a tizenhárom éves Alexandra és az ötéves Gábor is hiába várja haza. A kisebbik testvér folyton azt kérdezgeti az anyjától, mikor mennek már ki Árpihoz a temetőbe, mécsest gyújtani. Már csak ott tudják őt meglátogatni.

Biztosra mentek

A stég, ahol Árpit vízbe lökték, a Keleti-főcsatorna partján, Hajdúnánás külterületén, a várostól mintegy három kilométerre, nagyon elhagyatott helyen található. Ha nem lennének mécsesek és virágok a helyszínen, a nádasokkal sűrűn benőtt horgászstég teljesen észrevétlen volna. A gyilkosok biztosra akartak menni, hogy ha az áldozat segítségért kiáltana, senki ne hallja meg. De Árpinak esélye nem volt segítségért kiabálni. Amint leült a stégre, társai orvul hátba támadták, és holttestét a stég alá rejtették. Majd mint akik jól végezték dolgukat, hazamentek.

Mind a két gyilkos a Pacsirta utcában lakik. Először annál a háznál próbálkoztunk, ahol N. Zsolt lakik a nagyanyjával. Hiába csengetünk, nem jön ki senki.

– Nagyon nagy a csend, az eset óta alig látjuk a nagymamát – tájékoztat a szomszéd. – De várjanak csak, épp itt jön.

– Csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó bármit is mondani – hárítja el kérdésünket, majd mielőtt becsukná maga mögött az ajtót, felénk fordul: – Egy dolgot mégis szeretnék mondani. Írják meg, hogy együtt érzek az elhunyt családdal – mondja gépiesen.

Pár házzal arrébb áll a másik gyanúsított, K. Attila szüleinek háza. Az ablakok befüggönyözve, a síri csendet csak a kutya halk morgása szakítja meg.

– Ez egy nagyon hangos, részeges család, de most végre csend van – mondja egy, az utcában lakó tizennégy év körüli lány, aki elárulja, K. Attilának voltak lopási ügyei.

Bemászott például a szomszéd udvarára és ellopta osztálytársa edzőcipőjét. Egy közelben lakó férfi pedig elmeséli, egyszer korábban doronggal kergette el a két gyilkost, mert szétverték a szomszéd kerítését. Több, a gyilkosokat ismerő helyi lakossal is beszélve határozottan állíthatjuk, hogy a hajdúnánásiak szerint a gyilkosság nem „cigánykérdés.” Senki nem panaszkodott a város közbiztonságára és nem találkoztunk olyannal, aki külön megemlítette volna az elkövetők származását. Erről mindenki csak akkor beszélt, amikor konkrétan rákérdeztünk. A válasz szinte mindig ugyanaz volt: az egyik gyanúsított cigány, de a másik egészen biztosan nem. N. Zsolt családi hátterét mindenki rendezettnek nevezte, K. Attiláét viszont többen problémásnak írták le. Egy lakó szerint a házaspár gyakran kiabált egymással, és egyszer látta is, ahogy az udvaron késsel kergették egymást.

Lass Gábor