Ősidők óta ismerték az indigókék festéket, amelyet a festőcsülleng (Isatis tinctoria) nevű növényben lévő glükozidából, az indikánból állítanak elő. A növény géncentruma – mai tudásunk szerint – Kelet-India, de Európában is termesztették. Maga a festék oxidáció útján az említett glükozida egyik bomlástermékéből, az indoxilból keletkezik. Indigófestésre régen a kozmopolita, Ázsiában is előforduló Indigofera tinctoria növény vizes kivonatát is használták, amelyet faládákban gyűjtöttek össze; ebben egy erjedési folyamat révén keletkezett a glükozida hasadási terméke, amely levegő hatására indigófestékké alakult át.

Ma már a színtartóbb Indathrén festéket használják és a régi „hideg festéssel” szemben 80 Celsius-fokon festik az anyagokat. A kierjesztett kivonatokat őseink csávának nevezték. A festendő kelmét az indigót szolgáltató növény kierjesztett kivonatába mártják, s aztán levegőre viszik. Minél többször ismétlik ezt a műveletet, a textilen annál sötétebb szín alakult ki (egy „hagyományos” kékfestő-műhelyben 8-15 alkalommal mártják be a vásznat a festékbe.) Búzakeményítőben való keményítés után az anyagot régen lóhajtású járgányos mángorlóval fényesre és simára mángorolták, ma ezt kalanderrel végzik.

A magyar Néprajzi Lexikon így ír a kékfestőről: „A kékfestő eljárások elterjedése Magyarországon részben a nyugati területekről, az ipari verseny elől keletebbre települő, másrészt a vallásüldözések elől menekülő mesteremberek révén következett be. A mesterlegények vándorlásai alkalmasak voltak az új eljárások megismertetésére és itthoni alkalmazására. A mesterség erőteljesebb terjedését a XVIII. század közepétől figyelhetjük meg…”

A valóság ezzel szemben más. 1981-ben Kashgarban monográfia jelent meg Lu Pu tollából a Kína területén élő török népek kékfestő kultúrájáról. Lu Pu kötete a régi, főleg a Han korabeli (Kr. e. 206 – Kr. u. 220) sírokból származó kékfestő-mintákat gyűjti össze és szimbolikáját is értelmezi. Mivel Kelet-Turkesztánban a nyári meleg és a téli hideg igen száraz, ezért az aknasírokban – főleg a Stein Aurél által elkezdett, majd e sorok írója által is vizsgált asztanai temető sírjaiban – a közel kétezer éves kékfestők megmaradtak.

A belső-ázsiai anyagokon a kínaiak számára ismeretlen, a hun- és török népek totemmadarai és virágai, sajátos hitvilágához kapcsolódó szimbolikája bontakozik ki. A belső-ázsiai kékfestő anyagokon sok a virág- (tulipán, szegfű, rózsa, gránátalma), a gyümölcs- (gránátalma, körte, alma stb.) és az állatábrázolás (lepke, páva, kakas, hal, madarak stb.).

A magyarság ma is ebben a szimbólum-rendszerben él. Nem Európától tanultuk meg az ősi kékfestő mesterséget, hanem őshazánkból hoztuk magunkkal, ahogy a „kék” (törökül „kök”) és az ugyancsak ázsiai eredetű „fest” szót is. A germán népek a „kékfestést” a kék-fehér színnel festett porcelánok mintájára „Porcellandrucknak”, majd „Blau druck”-nak, a franciák „indienne”-nek nevezik. Magyarországon nem 1608-ban Lőcsén, később Eperjesen és Késmárkon, majd 1783-ban, Körmöcbányán készítették „az első” kékfestő anyagot, és nem 1784-ben létesült az első kékfestő manufaktúra Óbudán. Mindig is a miénk volt és ma is életünk egy részét alkotja.

Több kékfestő múzeum van az országban (Pápa, Szombathely, Dunaföldvár, Szendrő stb.), ahol a látogatók megcsodálhatják az egyedülállóan szép magyar textileket. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egyre több kékfestő műhely él, bár 1890-ben még 414, 1940-ben pedig már csak 70 üzem működött az országban; számuk napjainkban csak 15-re tehető. Vidéki vásárokon, búcsúkon árulják ősi művészetünk termékeit, éltetve, felélesztve hagyományunkat.

A hagyományos anyagok, ruhák reneszánszukat élik. Ez a magyarság természetes visszafordulása ősi kultúrájához, gyökereihez, ráébredve, hogy a múltban milyen gyönyörű volt öltözetünk.

Kiszely István