A zsidóság Nyugat-Európával szembeni jóvátételi követelései, illetve kártérítési perei 1945-ben kezdődtek meg amerikai segítséggel. Az 1945-től 1995-ig tartó időszakban összesen tizenkét kártérítési per indult az Amerikai Egyesült Államokban. Kelet-Európában, a volt kommunista blokk országaiban hangsúlyosan az 1980-as évek végén került szóba a jóvátétel, illetve a kártérítés kérdése. Talán ez a megkésettség lehet az oka az 1990-es évekbeli mozgalomszerű bírósági tárgyalásoknak. Az 1990-es évek végén tárgyalások kezdődtek azokkal a biztosítótársaságokkal (Alliance, AXA, Assicurazioni Generali, Zürich Financial Services Group, a Winterhur és a Baloise Insurance Group), amelyeknél a holokauszt áldozatai a II. világháború előtt érvényes biztosítási kötvényeket helyeztek el. A bankok a kifizetéseket egy bizonyos átszámítási kulcs szerint teljesítették, amit a zsidó szervezetek kedvezőtlennek tartottak, de végül elfogadtak. Nem általános kárpótlásról volt szó, csak a túlélők, illetve az áldozatok utódainak igényeivel foglalkozott. Amennyiben csak valószínűsíthető volt az egykori kötvény megléte, a panaszos ezer dollár egyszeri kifizetésben részesült. A Holokauszt Áldozatainak Biztosítási Igényeivel Foglalkozó Nemzetközi Bizottság (ICHEIC) 2007 márciusában befejezte munkáját. Ez alatt az idő alatt több mint 300 millió dollár kárpótlást fizettek ki 48 ezer holokauszt-túlélőnek és örököseiknek.

Részekre szedve

A bonni Bundestag 1996 végén 80 millió márkát szavazott meg a volt vasfüggöny mögötti területen élő holokauszt-túlélőknek. A kormány után a német nagyvállalatoknak is a szőnyeg szélére kellett állniuk. A holokauszt-túlélők persorozatokat indítottak ellenük, s azzal vádolták őket, hogy a II. világháború idején számos német nagyvállalat profitált a kényszermunkából. Az ügy a BMW, a Siemens AG, a Deutsche Bank és az Opel cégóriásokat érintette. A békés rendezés érdekében a német állam és a német nagyvállalatok kötelezettséget vállaltak 1999-ben, hogy egyenlő részben, összesen 10 milliárd márkás alapot hoznak létre az áldozatok számára „Emlékezés, Felelősség, Jövő Alapítvány” címen. (Ugyanekkor a II. világháború idején japán fogságba esett, a Mitsubishinél rabszolga-, illetve kényszermunkára küldött amerikai katonáknak 20 ezer dollár egyszeri kifizetést ítélt meg az amerikai bíróság.) Németországgal egy időben Svájc felelőssége is felmerült. A holokauszt-túlélők szerint a svájci bankok eltitkolták a vészkorszak előtt náluk betétbe helyezett, sok millió dollárt érő bankbetétjeiket, elvették vagyonukat, amit aztán a náci rezsim kezére játszottak, az erről szóló dokumentumokat pedig megsemmisítették.

A bankóriások (Credit Suisse, Swiss Bank Corporation, Union Bank of Switzerland) előbb 600 millió dollár kártérítést ajánlottak fel, ami 1998-ban, bizonyos szankciók emlegetésére 1,25 milliárd dollárra nőtt. A pénzalapból a holokauszt áldozatainak és hozzátartozóinak világviszonylatban összesen 252 millió dollárt fizettek ki, melyből 23,7 millió dollár jutott 16369 magyarországi kérelmezőnek. A svájci pénzalap 2002-ig működött, majd megszűnt.

A bankok felelősségre vonása azonban itt még nem fejeződött be. Az idős holokauszttúlélők 1999-ben a San Franciscó-i szövetségi bíróságon indítottak gyűjtőpert a Vatikán nem hivatalos bankja, az IOR (Insituto per le Opere Religiose) és a ferences rend ellen. A pénzintézet a felperesek szerint több száz millió dollár értékű, a holokauszt áldozataitól elrabolt aranyat és más kincseket juttatott az usztasa rezsimnek. A Vatikán cáfolta a vádakat. A San Franciscó-i fellebbviteli bíróság 2008 áprilisában a Vatikáni Bank ellen – 2003 után immár másodszor – ejtette a vádat, a ferencesek ügyében pedig a pert későbbre halasztotta.

Kárpótlások Magyarországon

Magyarországon a Holokauszt Múzeum adatai szerint 596 ezerre tehető a vészkorszakban megölt zsidók száma és 204 ezerre a túlélőké. Először 1965-ben, a magyar–német egyezmény keretein belül részesülhettek 12 ezer márka kárpótlásban a holokauszt-túlélők közül ezren. Nem sokkal később, 1971-ben az NSZK kormánya megállapodást kötött a magyar politikai vezetés által létrehozott Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezetével (NÜÉSZ). A megállapodás értelmében a nyugatnémet kormány százmillió márkát utalt át az Általános Értékforgalmi Bankhoz. A sértettek többsége végül 15-30 ezer forintot kapott, ami nagy felháborodást váltott ki. A magyar kormányt pénzek visszatartásával vádolták meg, amire az akkori vezetés azt a magyarázatot adta, hogy rossz volt az átváltási árfolyam.

1998-ban nyílt meg a magyarországi túlélők számára a Claims Conference által létrehozott Közép-Kelet-Európai Alap (CEEF). A szervezet a Vasfüggöny leomlása óta a Közép-Kelet-Európai Alapból 92 millió dollárt fizetett ki 8276 magyarországi túlélőnek a Németországgal történt 1998. évi megállapodást követően. Idén június elsejétől a Közép-Kelet-Európai Alapítványnál a havi segély a jogosult túlélőknek az Európai Unió államaiban 200 euróról 216 euróra (körülbelül 52 ezer forint) emelkedett. Jelenleg közel 14 ezer túlélő kapja a CEEF-től a havi segélyt, Magyarországon a kifizetés körülbelül ötezer embert érint.

2000-ben 436 millió euró tőkével hozták létre az Osztrák Megbékélési Alapot a zsidó és roma kényszermunkások kárpótlására. Az alapítvány azokat kívánta kárpótolni, akiket a vészkorszak idején a mai Ausztria területén dolgoztattak. A Magyarországon élő egykori kényszermunkások 7630 euró, az ipari munkások 2543 euró, a mezőgazdasági munkások 1453 euró összegű egyszeri juttatásra voltak jogosultak. Az alap Magyarországon a 2004. év végi záró időpontig összesen 8800 zsidó és roma túlélőnek mintegy 9 milliárd forintot fizetett ki, ami átlagosan fejenként valamivel több, mint egymillió forintot jelentett. A komoly összegű kárpótlás során számos visszaélés történt. Szélhámosok bukkantak fel, akik a vidék Magyarországát járva a tájékozatlan romákat használták ki, s nevükben vették fel a pénzt. Az üggyel kapcsolatos büntetőeljárások 2007-ben is folytak.

A gettónyugdíjat a német állam 2002-ben eredetileg a kelet-európai holokauszt-túlélők számára hozta létre. A kárpótlást azok igényelhették, akik évekig dolgoztak a gettókban valamilyen formális ellenszolgáltatás fejében. 2003-tól a budapesti gettó túlélői számára lehetőség adódott a kárpótlási forma igénylésére, ami havi 135-270 euró közti összeget (32-65 ezer forint) jelent. 2005-ben került sor az Aranyvonat-ügyre.

Találgatások sora indult el, az amerikaiak által Ausztria területén 1945-ben elrabolt, többek között magyar zsidó értéktárgyakat is szállító vonat rakományának értékét illetően. 2002-ben Amerikában élő károsultak egy csoportja pert indított az amerikai állam ellen. A kártérítésben 300 millió dollárt követeltek a felperesek, ám 2005-ben egy floridai bíróság elfogadta az USA kormánya által felajánlott 21 millió dollár összeget, az „elosztási tervet”. Ennek értelmében a Magyarországon élő rászorult túlélőket összesen 4,8 millió dollár illeti meg, amely készpénzre nem váltható. A jogosultak különféle szociális támogatásokat (gyógyszer és gyógyászati segédeszköz támogatása, rezsitámogatás, élelmiszer-ellátás, otthonápolás) igényelhetnek.

2007 decemberében a MAZSÖK (Magyar Zsidó Örökség Közalapítvány) nevében Zoltai Gusztáv és Herczog László a magyar kormánnyal megállapodást írt alá a náci korszakban elpusztított zsidók után maradt uratlan vagyon kérdésének rendezéséről. Az öt évre megkötött támogatási szerződés 21 millió dollár átutalásáról szólt, amiből a 2008-ra, 2009-re és 2010-re vonatkozó 12,6 millió dollárt a magyar kormány már átutalt a szervezet számára. Az összeget kétharmad-egyharmad arányban osztják el a magyarországi és külföldön élő túlélők között. Három év alatt 8,4 millió dollárt fizetnek ki, ami a 14 ezer igénylőt figyelembe véve fejenként 23 762 Ft-ot jelent. A kamatokat, amelyeket a MAZSIHISZ kap meg, a szervezet saját tevékenységére használja fel.

2008 augusztusában a Claims Conference a Közép-Kelet-Európai Alap után budapesti programját is megnyitotta. A pótmegegyezés keretében azok a budapesti zsidók egyszeri anyagi jóvátételt kapnak, akiket 1944-ben 6 hónapnál rövidebb időre költöztettek a gettóba, illetve gyűjtöttek össze az úgynevezett Stern-házakba. Az egyszeri, egy összegben fizetendő 1900 eurós (440 ezer forint) kárpótlásra körülbelül 5700-an jogosultak. Jóvátételre tarthat igényt mindenki, aki a nácizmus zsidó üldözöttjeként bármennyi ideig 1944. március és 1945. január között Budapesten tartózkodott, és Kelet-Európában, valamelyik volt kommunista országban vagy a volt Szovjetunió egyik utódállamában él. A Budapest Alap olyan kérelmezőtől is elfogad igénylést, aki édesanyja üldöztetése során még magzat volt.

A törvény nevében

Magyarországon a rendszerváltás után, 1991-ben született először kormányrendelet az 1938–1945 között üldözött, valamint az 1945–1963 között törvénysértő módon elítéltek nyugdíjának emeléséről. A Mazsihisz elnökének, Feldmájer Péternek kérelmére az Alkotmánybíróság 1993. március 12-én határozatban állapította meg, hogy az 1947-es párizsi békeszerződés alapján a zsidóság kárpótlása tekintetében „a magyar állam mulasztásban van”. Ennek hatására hozták meg az 1997/X. törvényt, amely lefekteti, hogy életjáradékban részesül az, aki 1997. január 1-jén, illetve az ezt követő években a 60. életévét betöltötte. (A 2005/ évi XXXI. törvény értelmében kibővült a támogatottsági kör: életjáradékot kaphat az is, aki az említett életkor betöltésén túl igazolni tudja, hogy munkaképességét az üldöztetésből eredően legalább 67 százalékban elveszítette.)

Az életjáradék összege az állam éves költségvetéséből kerül elkülönítésre. Az életjáradék havonta, forintban fizetendő szolgáltatás, amely a jogosultat élete végéig megilleti. Az összeget sávosan, életkor szerint osztották be, és az 1997. június 31-ig betöltött éveket vették figyelembe. Ennek értelmében a 60 éves korú férfiak havi 2860 forint, a nők 2278 forint életjáradékot kapnak. A támogatást bevezetésének évében 12 ezren kapták havonta. A kárpótlási kötelezettségről az 1997. évi XXIX. törvény rendelkezett, ennek összegét azonban nem állapították meg. Az 1999-es költségvetési törvény ezt 30 ezer forintban rögzítette, ami a nemzetközi zsidó szervezetek felháborodását váltotta ki, majd az Alkotmánybíróság a rendelkezést megsemmisítette. Végül egy 2003-as rendelet az összeget 400 ezer forintban határozta meg.

A Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóirat 2008 januárjában érdekes jelenségre hívta fel olvasói figyelmét. A szerző, Gadó János 1+1 százalék címmel megjelentetett írásában részletesen foglalkozik a zsidó felekezetek és szervezetek számára az adóbevallásokban felajánlott egy százalékokról. Az APEH kimutatásai szerint 2007-ben országosan közel 1,6 millióan rendelkeztek adójuk egy százalékáról. Ez a teljes lakosságra vetítve 16 százalék, míg (a zsidó népességet 80 ezernek véve) a hétezer rendelkezés Gadó szerint nem egészen kilenc százalékot jelent. A zsidó felekezeteket támogató hétezer fő (a teljes lakosság 0,07 százaléka) negyede támogatott zsidó civil szervezetet. Az úgynevezett második egy százalékot javarészt nemzsidó szervezeteknek ajánlották fel.

A World Jewish Conference a nyugatnémet kormánnyal kötött jóvátételi megállapodását követően 1951-től napjainkig több, mint 60 milliárd dollár kártérítést fizettetett ki a holokauszt túlélőinek, illetve örököseinek. A Zsidó Igények Konferenciája (Jewish Claims Conference) 1951-es megalapítása óta 60 millárd dollár kártérítéséért küzdött. A szervezetek, mint fogalmaznak, jól tudják, hogy pénzzel nem enyhíthető az áldozatok és családjaik fájdalma.

Usztics Anna