– Rögtön igent mondott, amikor a felkérés megérkezett?

– Sőt, megtiszteltetésnek éreztem. Állami megrendelések mindig is voltak, bár én eddig soha nem kaptam felkérést semmilyen alkotás elkészítésére. Vagyis el ugyan nem kényeztettek, de szerencsére hagyták, hogy azt fessek, amit akarok. Egyébként a feldolgozás mikéntjébe most sem szólt bele senki. A rendelkezésünkre álló három hónap alatt csak a vázlatot kellett bemutatnunk, s bár volt olyan kollégám, aki folyamatosan egyeztetett, én nem akartam, mert az elképzelésemen nem szerettem volna változtatni. Először a témával kapcsolatban voltak ugyan fenntartásaim, mivel engem az utolsók között keresett fel Kerényi Imre, nem nagyon volt választásom, hogy mit szeretnék festeni. De a nagyhorderejű történelmi események mindig is foglalkoztattak, így a saját nézőpontomból, általában a szatíra és az irónia elemeit felhasználva, jó néhány ilyen témájú képet – így a nácizmusról, a Rákosi-korszakról, a vörösiszap katasztrófáról – festettem már a pályafutásom alatt. Amikor megtudtam, hogy Nagy Imre újratemetését kell feldolgoznom százötvenszer száznyolc centiméteren, először is tisztáznom kellett saját magamban Nagy Imréhez való viszonyomat.

– Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin az elkészült képről azt mondta, hogy az ön számára ez a téma túl drámai, a művészi eszközei pedig abszurdak voltak, amit „családtagként fájdalmasnak tart”.

– Sajnálom, ha így van. Nagy Imre, annak ellenére, hogy a bolsevik rendszer működtetésében nyakig benne volt, lelkileg hatalmas fejlődésen ment keresztül, látta, hogy mi történik körülötte. Amikor pedig az ellene folyó per során kijelentette, hogy nem kér kegyelmet, a halálával mártírrá vált. Éppen ezért tisztelettel közeledtem a temetési szertartáshoz, viszont a résztvevőkkel szemben művészként már valóban megengedtem magamnak a tőlem megszokott ironikus véleményt, s az abszurd megfogalmazást is. A posztkommunistáknak és leszármazottaiknak pedig szívből kívánom, hogy mindannyian Nagy Imréhez hasonló utat járjanak be…

– A legtöbb támadás talán a kaméleonért, no és persze Orbán Viktor képi megjelenítéséért érte. Kezdjük talán a kaméleonnal, amely, akik ismerik művészetét, jól tudják, régóta visszatérő motívum a képein. Miért tartotta fontosnak, hogy most is megjelenjen, ráadásul a leghangsúlyosabb helyen, Gábriel angyal helyén?

– A kaméleonizmus valóban fixa ideám, tulajdonképpen védjegyemmé is vált a nyolcvanas évek végétől fogva. Ráadásul a kaméleon megfesthető motívum és mindenki számára érthető. Nem kioktatni akarok vele, hanem az igazságra rámutatni. A szomorú ebben az, hogy a motívum egyre aktuálisabb, hiszen a kilencvenes években a kaméleonizmus még csak sejthető volt, mára egyértelművé vált, hiszen a mai napig a kaméleonok, a pártról pártra vándorló emberek, és a privatizációban megtollasodott kommunisták viszik a prímet. A színeváltoztató állatnak a tömegre vetülő árnyéka ugyanakkor természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki kaméleon lenne, de felhívja a figyelmet arra, hogy az ideológia kisugárzik, s hatással van az emberek lelkiségére. Nemcsak azért vagyunk békétlenek, mert rosszul élünk, hanem azért is, mert ez a fajta politika egymás ellen uszít, kiélezi a helyzeteket, s végső soron pedig pénzt akar mindenből.

– Ha az újratemetés történelmi jelentőségét nézzük, Orbán Viktor szerepeltetése a képen nem kérdőjelezhető meg. Tudta előre, hogy őt fogja a szónokok közül ábrázolni?

– Már majdnem készen voltam a képpel, amikor eszembe jutott, hogy az újratemetés csúcspontja az volt, amikor egy ismeretlen fiatalember kiállt az emelvényre és kimondta az igazságot, például azt, hogy az oroszoknak ki kell menniük Magyarországról. Mindenkinek tetszett ez a bátorság, hiszen a fiatalság romlatlansága szólalt meg akkor. Ezt a kicsit népmesei ártatlanságot szerettem volna megfesteni, ami szorosan hozzátartozott az ünnepséghez, de semmi köze ahhoz, hogy ki lett ebből az egykori fiatalemberből. Csak remélni merem, hogy ez az akkori énje belül még ma is megmaradt.

– A koporsó mellett álló, azokat őrző embereket – egyetlen kivétellel – arc nélkül ábrázolta. Ennek mi az oka?

– A koporsókat és a koszorúkat tisztelettel festettem meg, viszont a mellette álló figurák résztvevői voltak a Kádár-rendszernek, azért feszítettek ott. Őket tulajdonképpen kuglinak ábrázoltam, s valóban csak az egyiküknek adtam arcot kifejezve ezzel azt a hitemet, hogy közöttük is volt olyan, aki őszintén gyászolt. De ha jól megnézik, a tömeget is igazi gyászolóként festettem meg, viszont a viselkedésük különböző. A gyerekek – akik még nem sok mindent fognak fel az esemény jelentőségéből – az apjuk nyakában ülnek, felmásznak a történelmi oszlop talpazatára, de van olyan felnőtt is, aki beszélget, vitatkozik. Azt próbáltam megmutatni, ki és hogyan ünnepelt, hiszen bár a tömeg kívülről egységes, belül az egyes emberek nagyon is különbözőek. Az a rengeteg ember egyébként várta, hogy mi fog történni. És valóban ez az esemény lett az úgynevezett rendszerváltás előzménye. Éppen ezért a hatalom nagyon félt, hiszen a Rajk-temetés után is jött ’56. Ezért – még ha ezt akkor nem is vettük észre – a tömeget körös-körül őrizték, s tele volt a tér civil ávóssal és belügyessel.

– Az újratemetés, így a Műcsarnok díszletén változtatott-e valamit az eredetihez képest?

– Minden olyan, ahogyan Rajk László megtervezte. Össze lehet hasonlítani a korabeli felvételekkel.

– Az elkészült történelmi képekért összesen húszmillió forintot fizetett ki a magyar állam. Egyesek szerint ez kidobott pénz ebben a gazdasági helyzetben.

– Ha csak pénzügyi szempontból nézzük, azt kell mondanom, van benne igazság, még akkor is, ha saját magam ellen beszélek. De ha azt nézzük, hogy ez a húszmillió forint csepp a tengerben, s ráadásul a most létrehozott alkotások a kultúra szerves részei, hiszen politikától függetlenül mindannyian a legjobb tudásunk szerint dolgoztunk. S bár voltak olyan visszhangok is, hogy giccsek születtek, bátran kijelenthetem, hogy ez nem igaz. Hiszen azt, hogy mi is igazából a giccs, nem tudjuk pontosan meghatározni. Ha egy valódi giccset zárójelbe teszünk, rögvest alkotássá válik. Sok minden függ tehát a környezettől, az előjeltől, attól, hogy ki festi, s hol található az életművében. S az, hogy különböző stílusú festmények születtek, természetes. Ha szocreál stílusban kellett volna festenünk, akkor lennének egyformák.

– Számított ekkora támadásokra?

– A feleségem előre figyelmeztetett, úgyhogy fel voltam rá készülve. De nem érdekel, lecseng, vége lesz. Nem árt, ha egy képnek több rétege van, s mindenki másképp magyarázza. Tegyék, engem egyáltalán nem zavar.

– A karikatúrák sem érdeklik?

– Végeredményben azok csak ingyenreklámok, hiszen beszélnek róla az emberek.

– Megfestette volna ezt a képet akkor is, ha nincs a felkérés?

– Nem valószínű. De most nagyon örülök, hogy mégis elkészült, s úgy érzem, amit szerettem volna, sikerült is megvalósítanom. S ez a lényeg.

Barta Boglárka

Galambos Tamás

festőművész

1939-ben született Budapesten.

A Magyar Képzőművészeti Főiskolán mesterei Kéreg Istvánné, Sebestyén Ferenc, Hincz Gyula és Barcsay Jenő voltak.

Sajátos nyelvet keresett véleményének, gondolatainak tolmácsolásához, melyben a kezdeti naivitást a tudatosság, az irónia és a kritika váltotta fel.

Fontosabb díjai: Prix Suisse de la Peinture Naive (1975, 1981), Hatvani Tájkép Biennálé díja (1980), Kohán György Emlékérem (1980), Szegedi Nyári Tárlat díja (1981), Los Angeles-i International Art Competition díja (1984), Szegedi Nyári Tárlat Nagydíja (1984), Munkácsy-díj (1988), a Szolnoki Biennálé festészeti nagydíja (1991), a Szegedi Nyári Tárlat fődíja (1992), Klebelsberg-díj (2008)