Jelenlegi hely

Itt is magyarok élnek

Torockó, az egykori bányászváros ma már népszerű turisztikai célpont, főként azért, mert nem csupán gyönyörű helyen fekszik, de Trianon után és a diktatúra idején, sőt a legutóbbi években is meg tudta védeni magát. Az Aranyos Panziót működtető Tulit házaspárral az ide látogatókról, a helyi magyarok és románok együttéléséről s az erdélyi magyarság jövőképéről is beszélgettünk.

Igazi kis sziget a Fehér megyei Torockó. A Székelykő lábánál fekvő településre érkezve azonnal megértjük, miért szokás Erdély legnyugatibb székely végváraként emlegetni. Az épített örökségét, híres fehér házait máig megőrző falu utcáin sétálva szinte csak magyar szót hallunk. Még az ortodox templom sem olyan ormótlan és tájidegen, mint sok más településen. Nagy szó ez ahhoz képest, hogy például a közeli Tordán kisebb lakásnyi méretű román zászló leng.

– Amikor külföldi, például német vendégeket fogadunk, meg is szokták jegyezni, hogy nem csupán maga a falu hangulata, de az emberek megjelenése is más itt. Ilyenkor elmondjuk, hogy ez azért van, mert Torockó és Torockószentgyörgy meg tudta őrizni magyar többségét, a környező többi település azonban nem – mondja az Aranyos Panziót feleségével, Zsuzsával és anyósával működtető Tulit Levente. – A nagyjából tízszázaléknyi románnal egyébként jó a kapcsolat, az itt élők tisztelik egymás kultúráját és hagyományait.

A torockói születésű Tulit Zsuzsa ennek kapcsán egy érdekes történetet is elmesél. Mint mondja, megesett, hogy a boltban, ahol dolgozott, a kilencvenes években összetalálkozott egy idősebb magyar és román asszony, s a magyar románul, a román pedig magyarul köszönt a másiknak.

– Ugyanazt a kort, ugyanazokat a nehézségeket élték át, így érezték természetesnek – teszi hozzá.

A helybéliek békében élnének egymással, legfeljebb a néhány éve ide helyezett pópa prédikációi jelentenek gondot.

– Halljuk, hogy gyakran gyújtó hangú beszédeket tart, s néhányan azóta, hogy ideköltözött, mintha kicsit másként néznének ránk.

Zsuzsának arra is van magyarázata, miért találunk a román többségű nagyvárosokban és kisebb falvakban is rengeteg román zászlót, jelképet, óriási ortodox templomot.

– Ha veszek vagy ajándékba kapok egy biciklit, akkor talán elújságolom egy-két ismerősömnek, de nem akarom újra és újra bizonygatni, hogy az az enyém. Ha viszont ellopom, akkor minden szembejövővel tudatom, hogy ez a kerékpár igenis hozzám tartozik, így próbálom elejét venni, hogy bárkiben is felmerüljön, nem becsületes úton került hozzám. Valahogy így van ez az Erdélyben lépten-nyomon elhelyezett román zászlókkal, jelképekkel is. Ami a magyar közösséget illeti, bár én optimista ember vagyok, de érzek némi titanicos hangulatot. Bár tudjuk, hogy el fogunk süllyedni, még élvezzük a zenét. Egy mai fiatalban csak akkor lesz meg magyarsága megőrzésének szándéka, ha úgy nevelik otthon. Ha a családban nem kapja meg ezt az útravalót, akkor nagy valószínűséggel belesimul a többségi társadalomba. Pláne, hogy a médiából is a globalizáció dicséretét hallja.

Zsuzsa kétgyerekes édesanyaként úgy véli, ha a gyermek csak a mai korban használható tudást kap, szinte biztos, hogy elmegy nagyobb városokba, vagy Magyarországra, esetleg még nyugatabbra. Ezért nagyon fontos, hogy „ősi bölcsességet”, magyarságtudatot is kapjon, így kialakulhat a kötődés, és van esély arra, hogy nem vágyódik el.

– Az én gyerekeim is szeretnek biciklizni a barátokkal, de emellett íjászkodnak és jól ismerik a történelmet. Vagyis nem szakítjuk ki őket a mai világból, de beléjük neveljük a hagyományok tiszteletét – teszi hozzá.

Zsuzsa egyébként édesanyjával és nagymamájával 1992-től engedett be vendégeket a házukba, de pénzt nem kértek, legfeljebb ajándékot fogadtak el, például lisztet, szappant vagy kávét. Nem megélni akartak a vendéglátásból, hanem az érzés volt a fontos: látták a magyarországiakon, hogy úgy jönnek ide, mintha egy rezervátumba érkeznének, s nekik is kellemes élményt jelentettek az éjszakába nyúló beszélgetések. Aztán úgy alakult, hogy szükség volt új pénzkereseti forrásra, így hárman létrehozták a panziót, kizárólag „női erővel”. Férjével, akivel annak idején egy iskolába jártak, ’97-ben kerültek össze és 2000-ben házasodtak meg, akkor Levente is bekapcsolódott a családi vállalkozásba.

– A rendszerváltás hajnalán eleinte még főleg a történelemmel, a hagyományokkal tisztában lévők jöttek Erdélybe. Később, amikor az utazási irodák felfedezték a lehetőséget, sajnos felhígult a vendégkör, sokaknak az volt az első kérdésük, hogy vannak-e magyarországi tévécsatornák – mondja Tulit Levente.

Az is gondot jelentett, hogy az irodák afféle tranzitállomásként tekintettek Torockóra: késő este megjön a busz, megvacsoráznak és aludni mentek a vendégek, aztán reggel hétkor már indulnak is tovább. De ahogy telt-múlt az idő, egyre többen tértek vissza a családosan, hogy hosszabb időt tölthessenek itt.

– Szerencsére úgy sikerült fejleszteni a falut, bővíteni a szálláslehetőségeket, hogy a hangulata alapvetően nem veszett el, bár azért azt szoktuk mondani, nem csupán a nyári csúcsidőszakban, hanem tavasszal vagy ősszel is érdemes megnézni a települést.

Levente szerint, ahogy a vendégeknek, úgy nekik is „le kellett lassulniuk”. Kölcsön nélkül bővítették a panziót, aminek a költségeit be kellett hozni. De bő egy évtized alatt rádöbbentek, hogy nem jó, ha nincs idejük magukra és a családra. Az idelátogatóknak is azt tanácsolják, hogy hagyják maguk mögött a nagyvárosi rohanást, élvezzék a táj és a település szépségeit.

Zsuzsa azt meséli, amikor felhígult a vendégkör, többször megkérdezték tőle, hol tanult meg magyarul, ilyenkor viccesen azt válaszolta, „újabb kutatások szerint az édesanyám hasában”. Másokat elsősorban az érdekelt, hogy vannak-e medvék és farkasok. Szerencsére azonban manapság egyre többen jönnek célirányosan Torockóra, s a 16-18 évesekből álló iskoláscsoportok is úgy érkeznek, hogy tisztelik az itt élőket, tisztában vannak a történelemmel.

– Azt szoktam mondani, hogy Erdélybe többek között a jó levegőért, a finom ízekért és akiknek közülük szükségük van rá, a kis lelki pofonokért kell jönni a magyar testvéreknek, hogy megérthessék az ittenieket – teszi hozzá Zsuzsa. – Néha az ember elfárad a munkában, de újra és újra feltölt energiával, ha azt látom, tudunk valamit adni a vendégeinknek.

Torockó nagy gondja az erdélyi falvakra jellemző elöregedés. Az idősebbek azonban, ahogyan a Tulit család is, mindent megtesznek, hogy megőrizzék és bemutassák a hagyományokat. A faluban sétálva mindenképpen érdemes megnézni a 90 esztendős Ida néni magánmúzeumát. Víghné Koronki Ida az egykor nagyapja által épített házban, a szülei, nagyszülei, illetve férje révén örökölt bútorokkal és használati tárgyakkal rendezte be gyűjteményét, amelyet a Ceausescu-rendszer bukása óta, immár két és fél évtizede hivatalosan is működtethet. A betérőket maga vezeti körbe, és mindenkinek elmondja, miért hozta létre a múzeumot:

– Meg akarom mutatni a magyarországiaknak, hogy itt is magyarok élnek.

Bándy Péter

Ahol kétszer kel fel a Nap

Erdély legnyugatibb székely végvára a Székelykő lábánál elhelyezkedő Torockó. A település a XIII. században, a tatárjárás idején csaknem elpusztult, a segítségére érkező kézdi székelyek szabadították fel az ostromlott várat és védték a későbbi tatár támadásoktól. Ezért IV. László magyar király a székelyeknek adományozta az Aranyos és Maros közti területet, annak minden jövedelmével együtt.

Napjainkban magyar szigetként szokták emlegetni a román települések között megbúvó, magyar ajkú községet. Torockó a Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében fekszik szép, fehérre meszelt házaival. A Székelykő meredek sziklafala hatszáz méterrel emelkedik a Torockói-medence szintje fölé, legmagasabb csúcsa eléri az 1128 métert.

Jókai Mór Egy az Isten című regényében így ír e tájról: „A Székelykő az egész láthatárt uralja. Keletről a boldog Aranyosszék; hullámzó halmok, zöldülő vetések táblái között huszonkét falu elszórva, s valamennyi körülvéve a kígyózó Aranyos folyam ezüstszalagjától, mely délnek kerülve, egy más, szélesebb tükörkígyóba olvad bele, mely nyugat felé fut alá: ez a Maros. A déli átlátszó köd a távolabb eső bérceket fokozatosan halványítja el, a láthatár szélén esők ormai már csak úgy látszanak odalehelve lenni a meleg égre; a havasok ezüsttaraja csillog a messzeségből, s egy-egy távoli város egyházának tornyáról villanik meg az aranyozott tető. (…) A szédítő mélységből mosolyog föl Torockó virágzó gyümölcsfáktól tarka szőnyegrajza, négyszögű piaca középen a kerek bástyával körített templom. A zöld rétek abroszának szélére lerakva Torockó, Szentgyörgy elszórt háza, egy régi vár romjaival a hegyoldalban.”

A falu képe szerencsére alig változott: csak egy 1938-ban épült ortodox templom és egy kisebb, 1977-es tömbház épült a régi, falusi és városi építészetet ötvöző, fehérre meszelt, csinos házak mellé.

Torockó arról is ismert, hogy itt kétszer kel fel a Nap. Ez a jelenség a Székelykő alakjának köszönhető. A Nap először a Székelykőtől balra jelenik meg az égbolton, majd elbújik a Székelykő mögé, hogy aztán már olyan magasra emelkedjék, hogy megvilágítsa az egész falut.

Az utókor által legnagyobb székelynek nevezett Orbán Balázs így írt a Székelykőről a Székelyföld leírása című munkájában: „minden székely büszke önérzettel tekinthet a Székelykő égremeredő csúcsaira, hisz annak sziklalapjáról az ősök dicsőségét olvashatja le; a hajnalpir minden reggel megaranyozza azon csodás szépségű sziklaormokat, melyek Aranyosszék keletkezésének büszke talapzatát képezik; a lenyugvó nap minden estve onnan terjeszti szét búcsú sugárözönét az Aranyos vidék szép tájaira; az onnan ellebbenő szellő nagy tetteket susog, s azért nem ok nélküli a székelynek azon lelkesedése, mit mindig érez, midőn a Székelykőre emeli szemeit.”

Torockó népművészete is méltán híres, a torockói viseletet a legszebb erdélyi népviseletek között tartják számon. Torockó egykor gazdag bányaváros volt, ma már a faluturizmus jelenti a fennmaradást, a legfőbb fejlődési lehetőséget. A község 1999-ben Europa Nostra-díjban részesült, 2012-ben felkerült az UNESCO világörökségi jegyzékének várományosi listájára.

Elek Nikolett