Jelenlegi hely

Horváth Gyula - költő

– Milyen körülmények között éltek? – Műutak nem voltak, kövesutak sem, csak a meztelen föld, tehát ha eső esett, akkor térdig lehetett járni a sárban. Nagyon szegényes ruházatunk volt, szemétdombokra jártunk, és boldog gyerek volt, aki talált magának egy kiskabátot vagy egy kis nadrágot, amiben egész nyáron eljárhatott. Többnyire csupaszon jártunk. Azért nem használom a meztelen szót, mert nekem az mást jelent, ide a csupasz szó való, mert az beleillik jól a nyárba, a télbe, az egész sorsunkba. Cipőnk igen sokszor csak úgy volt, hogy igyekeztünk nyáron olyan sapkákat keresni a szemétdombokon, amiket télen a lábunkra húztunk és megkötöttük ronggyal, vagy pedig bocskort csináltunk magunknak. – Az hogyan készül? – Egy nagy darab rongyot meg kell teríteni jól szalmával, arra újra rongy jön, a két rongy szélét össze kell varrni, közte marad a szalma, kívülre megint szalmát kell tenni, arra megint rongyot, attól függően, hogy milyen vastag bocskort akartál magadnak csinálni, és ezt lehet hosszú szárúra is. Legtöbben ilyenben jártak. Én huncut gyerek voltam, kieszeltem magamnak, hogy amit kidobnak a földművelő emberek – már nem nagyon szeretem használni a paraszt szót sem – ilyen bundás sapkát, abból összegyűjtögettem magamnak télire vagy négyet, azt húztam a lábamra, és összekötöttem. Jó volt addig, amíg átmentem valamelyik rokonunkhoz, de lehetett benne menni nyugodtan a boltba is, hosszú útra nem mentem. Rosszul jártunk akkor, ha kegyetlen volt az ősz és a tavasz, mert ha rengeteg eső esett, akkor borzalmas nagy volt a mocsár az utakon, nem tudtunk kimozdulni. Ha mégis menni kellett valahova, és végképp nem volt cipőm, óvatosan kellett lépnem, mert a törött üvegek meg roncsok, amik a mocsárban voltak, elvágták a lábamat. Télen megfagyott a sár, akkor könnyebb volt. Még a tél volt a legbarátságosabb. Más embereknek, nem szegény embereknek a tavasz csodálatos évszak, mikor kibontakoznak a fák, elkezdenek felöltözni levélruhába, és virágruhába, és elkezdenek pompázni, és elkezdenek egymás mellett családban élni a bokrokkal, legyen is ez így, és szerezzen örömöt azoknak az embereknek. De nekünk kegyetlen volt, mert nem lehetett mezgerelni. – Ez mit jelent? – Böngészni. Betakarítás után mindig jelezte a tanácselnök, hogy lehet menni a földekre mezgerelni, szedegetni, amit a gép elhagyott, rengeteg kukoricát gyűjtöttünk így. Megszárítottuk a napon, lemorzsoltuk, és eladtuk a falubelieknek, akik megfizettek liszttel, szalonnával, savanyú uborkával, adtak egy sovány tyúkot, valamit – a kukorica nagyon jó dolog volt. Vagy szüret után, az a fürt szőlő, ami még zöld volt, nem szedték le, később érett egy-két héttel, az a miénk volt. Gyümölcsszedéskor, ami ott volt a fa tetejében, nem tudták leszedni, azt mi leszedtük. A kukorica enni is jó volt, megfőztük összevágva cukorrépával, édes volt a leve, nagyon jó étel volt a szegénységben. Ha valahová mentünk, még útra is lehetett vinni, tettünk belőle a zsebünkbe, meg anyám csomagolt újságpapírba főtt cukorrépát, és azt megettük. A krumpliföldeken tudtál szedni krumplit, az nagyon fontos ennivaló, életmentő, sokféleképpen el lehet készíteni. Ha apámnak sok volt a krumpliból, akkor boldog volt. Egyszer tizenhat zsákkal böngészett össze, és semmi oka nem volt arra, hogy emelgesse a zsákokat, láttam, hogy odamegy, és minden zsákot sorban megemel. Az öröm okozta, hogy emelgesse őket. Akkor boldogan feküdtünk le. Tehát az ősz eledelt hozott, fel tudtuk tölteni a kamránkat, készültünk a télre. – Hányan voltak testvérek? – Tizennégyen voltunk, én születtem ötödiknek 1959-ben. Anyám akkor tizenkilenc éves volt, apámhoz került tizenegy évesen, akkor szöktette meg. Nem volt lagzi, csak elszöktette. Anyámék tizenhatan voltak testvérek, és ha egy fiú egy nagy családból kinézett egy lányt, nemigen tettek ellene a szülők, hogy összekerüljenek. Szokás volt, hogy korán kerültek össze a fiatalok. A fiúknak tizenhat évesen már gyerekük volt, családjuk, feleségük. Arra is emlékszem, hogy az én időmben volt lángolófélben az utolsó gyermekbénulás járvány, utána pedig jött a diftéria és a kanyaró, nagyon sok gyereket elvitt. Alsóvadászon kezdtem el iskolába járni. Az első osztályba három hétig jártam, ott tanultam meg a betűket, utána már nem jártam. – Miért nem? – Azért, mert azon a télen óriási tél volt, kegyetlen. A hatvanas években nagyobb telek voltak, mint most, meg nagyobb nyarak is. De elég annyi, hogy azon a télen nem tudtam iskolába járni, de nemcsak én, hanem senki a telepről, mert eléggé messzi voltunk az iskolától, körülbelül hét kilométerre. Cipőnk sem volt, szegénység is volt, fel kellett hogy mentsenek, nemcsak engem, hanem a telepen élő iskolás gyerekeket mind. A tanácselnök megbeszélte az orvossal, hogy valami betegséget kitalálnak nekünk, hogy ne kelljen a szülőket megbüntetni, amiért nem járunk iskolába. – Hogyan tanult meg olvasni? – Sokat jártunk a szemétdombra, és a megtalált újságokat nézegetve az ismert betűkből összeállítottam magamnak a nagybetűs szavakat, és minél többet gyakoroltam, annál jobban ment. Akkor jött divatba, hogy az országban fel kell számolni az írástudatlanságot, úgyhogy már elsőbe is úgy jártunk, hogy elöl ültünk az osztályban mi, hátul meg a tizenhéttizennyolc éves cigány gyerekek, akik velünk együtt tanulták a betűket. Ezért egyszer anyukámékat meglátogatta egy mozgássérült tanár, Bicebóca bácsinak hívtuk, és mindig kökénnyel dobáltuk őt. Anyám éppen hámozta a krumplit. Azt mondta neki ez a Bicebóca bácsi, hogy engem értelmes gyereknek látott elsőben, és elfogadnák-e azt, ha a Gyuszikát átlöknék ötödik osztályba. Akkor már tíz éves voltam, ötödikbe kellett volna járnom, de csak az a három hét iskolám volt. Anyám azt mondta, nem látja értelmét, mert olyan régóta nem járok, meg különben is tudok már olvasni, föl is olvastam neki egy könyvet. A tanár nem értette, hogyhogy tudok olvasni? Ugyanis megtaláltam a szemétdombon Hemingway Az öreg halász és a tenger című könyvét, és borzalmasan tetszett nekem. Szótagolgatva végigolvastam, de úgy, hogy belevágtam, érted, és egy hónap múlva jártam, mit tudom én, a második oldalnál. Nem volt az véletlen, hogy éppen azt találtam meg, hiszen az az írás a türelemről szól, most már így visszanézve látom. A tanár annyira csodálkozott, hogy előkapta nagyanyám Bibliáját, és odahívott, hogy Gyuszika, olvasd el, mi van ide írva. Én meg olvastam, hogy Bib-li-ja. A neve különben András bácsi volt a tanárnak, nagyon kedves halottam, nagy szeretettel gondolok rá vissza mindig, majdnem sírni akarok, ha rá gondolok. Most is. Anyámnak Ibolya volt a neve, de csak Ubókát mondtak neki, azt mondta András bácsi, Ubóka, a fiút engedni kéne iskolába, majd én szerzek neki ruhát. Anyám mindjárt rávágta, hogy akkor mehetek. Három nap múlva egy jó nagy csomagot hozott ki nekem egy ember, meg egy asszony a tanácstól. Ebben volt félcipő, nadrág, mackó, tornacipő, atlétatrikó, fekete kiskabát nadrággal, egy fehér ing meg egy piros úttörőnyakkendő. Ilyen szép ruhákat még életemben nem láttam, hozzá sem mertem nyúlni, csak álltunk mellette, a testvéreimmel, és néztük. Ugyanis az már nem csak az enyém volt, hanem aki látta a szemével, mindenkié lett. Miért lettem volna én olyan gyerek, hogy az csak az enyém legyen, hiszen addig amit szereztünk, minden közös volt, mindent együtt ettünk meg, akkor a ruha miért csak az enyém legyen? Jánosnak egyből odaadtam a mackó alsót, Jocónak a felsőt, volt ott vagy tíz alsógatya, abból is mindenkinek egyet adtam. A cipőt is elosztottam, én jártam a bőrcipőben, a tornacsukát meg váltva, mikor menni kellett valakinek valahova, akkor az húzta fel. De elég annyi, hogy elhatároztam, én bizony megyek iskolába. Egy nap volt adva, hogy megfürödjek, és utána menni kellett. Tetvesek nem voltunk, mert anyám mindig kopaszra vágta a fejünket, hogy ne tudjon beleesni a tetű, és elmentem iskolába. Nagyon szépen fogadtak. Az első napon az osztályfőnököm Molnár Valéria sokat simogatta a fejemet, hogy Gyulóka, nyugodj meg, jó helyen leszel, csak gyere iskolába, majd megszokod, tudom, hogy most még rossz, de jó lesz. Pátyolgatott, és ez nem csak egy napig tartott, mondhatom, hogy szívet melengető ember volt négy éven keresztül, éltesse az Isten sokáig, azt kívánom neki. Most ő is itt lakik Miskolcon. Az iskolában értek az első szerelmek, az első csalódások is, olyan mélyen éreztem, hogy ha magamba nézek, ezeknek a sebeknek a nyomát talán meg is találom a lelkemben. Három olyan lányt szerettem, aki teljesen komolyan gondolták, hogy csak ásó, kapa és a nagyharang válasszon el minket. Egyikük mai napig egyedül maradt. – A versek mikor bukkantak fel az életében? – Hatodik osztályos koromban. Nagyanyám minden évben kapott az egyháztól egy Kalendáriumot, és ebben olvastam Nagy Lászlónak A repülő árnyéka című versét. Az íze más volt, mint Petőfié, és meglepett, hogy így is lehet verset írni. Érteni nem értettem, de ahányszor elmentem nagyanyámhoz, mindig elolvastam, és egyre jobban bomlott ki, mi is történik a versben. Egyszer csak ráébredtem, milyen nagy emberek a költők. Olyan töltést kaptam tőle, amivel még nem tudtam mit kezdeni, de elkezdett írni engemet a vers. Nem én őt, hanem ő kezdett el alakítani, mert érzelmileg annyira feltöltött. Mikor már nem volt hova tölteni, kicsordultam. Így született meg az első versem, a Cigánytelep című, de akkor még Petőfi élt bennem, abban a formában fejeztem ki magam, amit tőle tanultam. Ekkor voltam, azt mondja, hogy tizenegy éves. Arról szólt, hogy bevezették a villanyt a cigánysorra, és van egy-két televízió is. Addig csak akkor láttam tévét, ha benéztem a faluban ablakon keresztül valamelyik magyar család szobájába. Beküldtem ezt a verset a megyei napilapnak, és megjelent. Óriási hatással volt rám, hogy kijöttek hozzám az újságírók, lefényképeztek, beszélgettek velem, és bemutattak az Észak-Magyarországban. Hát innen kezdődött. Később jöttek az ajánlatok a Jász-Kunságtól, megjelentek írásaim a Tiszatájban, az Új Írásban, a Napjainkban, a Népszavában, a Vigíliában, szinte elöntötték az országot a verseim, és nagyon korán. Első kötetem ötvenkétezer példányban jelent meg, és el is fogyott. Ez tette rendbe az életemet. Azóta persze annyi mindent megéltem, hogy három ilyen beszélgetés is kevés lenne. Tizenegy kötetem jelent meg, tizennyolc évig tanítottam iskolában, most itt élek Miskolcon, az Avas lakótelepen, és abból tartom fenn magam, ami adódik, de nem akarok panaszkodni. Azt még mindenképpen el kell mondanom, hogy Csoóri Sándornak köszönhetem a legtöbbet. Rengeteget tett értem, soha nem fogom tudni megköszönni neki. Isten éltesse nyolcvanévesen! Boros Károly