Egy baranyai falucskában nőttem föl, és mert nehéz volt a továbbtanulás, a közeli komlói kőszénbányában lettem előbb csillés, majd vájár 1950-ig, amikor behívtak katonának. Akkor az járta, hogy tizedestől lefelé két év, attól fölfelé három év volt a szolgálat.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Önnek hány év jutott?

– Három. Leszerelésemkor már az ezred nyilvántartási alosztályát vezettem. Nem is nagyon volt kedvem visszamenni a bányába, sikerült civilként elhelyezkednem a járási kiegészítő parancsnokságon ugyanilyen munkakörben. Ez egészen a forradalomig tartott, amiből mint huszonhat éves fiatalember nem maradhattam ki. Bele is szóltam mindenbe, abba is, amibe nem kellett volna, aminek az lett a következménye, hogy már decemberben elbocsátottak. Egyben kizártak a bányaipari technikumból, csakúgy, mint az ország összes középiskolájából, pedig közeledett a technikusi vizsgám. A bánya mint jó anya visszafogadott, de nem kellett sok idő, egy tavaszi napon azzal jött be a váltótársam, hogy ne menjek haza, mert a pufajkások már kerestek. Volt tervem, hogy hova lehet eliszkolni pár napra, egyből vidéki barátokhoz mentem, aztán nyakamba vettem az országot. Bányába mindig kerestek munkaerőt, hát beálltam a pécsi szénbányához, de pár hónap után tanácsosnak láttam továbbállni, elmentem a Dunántúl másik végére, Dorogra. Pár évig ilyen bizonytalanságban élt az ember, végre Hruscsov magyarországi látogatása után jött egy kis amnesztia 1963-ban, aki addig megúszta, már nem csukták le, hazamehettem szüleimhez. Az építőiparban kötöttem ki, meg is maradtam ott vagy tizenöt évig. Közben befejezhettem a technikumot, építésvezető lettem, úgy is mentem nyugdíjba.

– Mikor kezdett komolyan foglalkozni a történelemmel?

– Úgy huszonöt-harminc évvel ezelőtt. A hetvenes évek végén kapcsolatba kerültem egy nyugdíjas tanárral, aki felszámolta a könyvtárát. Sokat megvettem tőle, köztük a Moszkvai jelentés címűt, amelyet Joseph E. Davies, az Egyesült Államok 1936-37-ben Moszkvában állomásozó nagykövete írt. Kétszáz forintot kért érte, sose felejtem el, gondoltam, kidobtam már több pénzt is, ez már igazán belefér. Hanem amikor elolvastam, annyira felvillanyozott, hogy elhatároztam, a történelemnek ezzel a szeletével mindenképpen foglalkozni kell. A könyvből kiderült, hogyan készítette elő az Egyesült Államok a második világháborút először Japán ellen már 1936-ban, majd amikor látta, hogy Anglia és Franciaország áldatlan tevékenysége révén Európában hamarabb kirobbanhat az összecsapás, attól kezdve ide irányította figyelmét. Roosevelt amerikai elnök azt a feladatot adta Daviesnek, hogy mérje fel a Szovjetunió erejét, képes lenne-e megvívni egy háborút, nehogy úgy járjanak vele, mint az első világháborúban, amikor összeomlott, és kénytelenek voltak kivonni a forgalomból. Azonkívül derítse ki, elég erős vezető-e Sztálin, vagy esetleg félreállítható, és van-e olyan ellenzéki csoport, amelyik ezt megteheti. A követ hamar észrevette, hogy a szovjet vezetők hajlanak egy európai háborúra, és ők is észrevették, hogy ez irányban tapogatózik. Attól kezdve megpróbálták minél jobban magukhoz kötni, és a kívánt irányba befolyásolni. Fillérekért kínáltak neki értékes ikonokat, odaadták Nagy Katalin cárnő gyémántokkal dúsan kirakott színarany derékövét, és így tovább. Meg is lett az eredménye. Mire Németországgal 1939-ben megkötötték a kölcsönös megnemtámadási szerződést, amely a két külügyminiszter neve után Molotov-Ribbentrop-paktumként vonult be a történelembe, és amelynek titkos záradékában rögzítették a balti államok és Lengyelország egymás közti felosztását is, addigra mind Angliának, mind Franciaországnak, de főképpen az Egyesült Államoknak titokban már szövetségese volt a Szovjetunió. Olyannyira, hogy az amerikaiak egyenesen ösztönözték őket, hogy Lengyelországgal szembeni területi igényeiket egy német szövetség keretei között elégítsék ki.

– Miért volt ez érdeke Amerikának?

– Talán a legfontosabb volt, hogy legyen közös határa a két birodalomnak, így sokkal könnyebben robbantható ki közöttük később háború. Továbbá egy katonai szövetségen belül kitűnő lehetőség adódik az oroszoknak kipuhatolni a német katonai felkészültséget. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen szövetség csak ideiglenes lehet, tehát az amerikaiak semmit sem kockáztattak, tudták, hogy egyetlen intésre megfordul az egész, ahogy meg is fordult.

– Végül is miért támadott Németország?

– Sztálinék erőltetett katonai felvonulásba kezdtek a közös határon. A német hírszerzés természetesen tudomást szerzett erről, diplomáciai úton fel is vetették az oroszoknak, hogy miért van erre szükség, de azok mellébeszéltek. Zsukov marsall írja emlékirataiban, hogy a támadás előtt néhány héttel már 149 hadosztályt sorakoztattak fel a határon, ami óriási erő, és még tovább folyt a felvonulás. Halder, német vezérkari főnök azt írja naplójában augusztusban, tehát a támadás után két hónappal, hogy lebecsültük az oroszok erejét, kétszáz hadosztállyal számoltunk, és már eddig háromszázhatvanat azonosítottunk. A határ másik oldalán a németeknek kezdetben csak nyolc hadosztályuk állt ezzel szemben. Óriási gondban voltak, nem tudták, mit tegyenek. Meghívták Molotov külügyminisztert Berlinbe, nagy nehezen el is ment 1940 novemberében, amikor Angliával már folyt a németek légiháborúja. Ők bombázták Londont, az angolok meg Berlint. Hitler tolmácsának, Paul Schmidthnek tűnik fel, hogy a szovjet külügyminiszter ott-tartózkodása alatt egyetlen repülőtámadás sem éri Berlint. Ekkor tisztul ki a kép, világossá válik a németeknek, hogy Sztálin angol-amerikai jóváhagyással támadni készül. Ezt megerősítette egy német kémszolgálat által megszerzett jelentés, amely szerint a Szovjetunió július hatodikát kitűzte a támadás időpontjául. Persze gondolhatunk tudatos megtévesztésre is, hogy beugrasszák őket a háborúba, de Viktor Szuvorov orosz tábornok visszaemlékezése szerint is ez valós parancs volt. Nincs más választásuk a németeknek, mint a megelőző csapás, amit 1941 június végén meg is indítanak.

– Mit tudunk a két fél közötti, előbb említett tárgyalásokról?

– A tárgyalás során a német kancellár hosszasan ecseteli Molotovnak, hogy Anglia tulajdonképpen már nem több döglött oroszlánnál, csak még nem ismeri be. Ez akkor nevetséges érvelésnek tűnik, csak a háború után válik nyilvánvalóvá, hogy Hitlernek tökéletesen igaza volt. Angliának nem volt ereje megtartani gyarmatait. A szovjet kormányok hathatós közreműködésével sorra akasztják le őket 1945-től – persze nem csak Angliáét – és ezek csodálatosképpen mind amerikai gazdasági érdekkörbe kerülnek. Piaci viszonyokat színlelve veszik el az olajukat, miközben az angolok tátott szájjal nézik, mi folyik. Ezért látogat a volt brit miniszterelnök, Churchill Amerikába 1946 nyarán – addigra Truman az elnök. Amerikában ekkor már rég egy olyan láthatatlan szabadkőműves hatalom uralkodik, amely megírta a háború utáni időszak forgatókönyvét is. Ebben pedig az angol világbirodalomnak nem volt szerepe, sőt világbirodalom sem volt benne. Churchill a tárgyalások során belátja, hogy a békét csak olyan fegyverekkel lehet megnyerni, amilyeneket Amerika kényszerít a világra. Ekkor rögtönöz: a fultoni egyetem tanévnyitóján mondott beszédben „meghirdeti” a hidegháborút, hogy Amerikát és a Szovjetuniót elhidegítse egymástól. Trumanék nem lepődnek meg, nincs is ellenükre ez a megoldás, meglátják benne a lehetőséget, tudniillik így már nem szövetségesként segít nekik Sztálin leakasztani a gyarmatokat, hanem úgy lehet tenni, mintha minden területen ellenségek lennének.

– Egy pillanatra még térjünk vissza a háború kezdetéhez. Hogyan fogadták Amerikában az orosz-német háború hírét?

– A már idézett moszkvai követ azt írja naplójában, hogy örömujjongásban törtek ki a politikusok, és magyarázgatja, hogy a nem támadó országok szempontjából ez a fordulat mennyire előnyös. Ugyanis a Németországgal vívandó háborút kívánatosnak tartották, de csak akkor, ha a németek tekinthetők agresszornak. Így tudniillik az ország a vádlottak padjára ültethető a háború után, ahogyan az történt is. Cserébe a Szovjetunió „megkapta” Közép- és Kelet-Európát, magyarán azt csinált itt, amit akart.

– Erre a „csereüzletre” mi utal?

– Londoni követünk, Barcza György rendkívül érdekes jelentést küld a Külügyminisztériumba 1941 áprilisában, miután búcsúlátogatást tesz Churchillnél. A miniszterelnököt idézve azt írja: „Nekünk most legfontosabb célunk a hitleri Németország legyőzése, és ennek érdekében, ha kell, fél Európát bolsevizáljuk.” Ebből a külügy megértette, hogy Magyarország helye már ki van jelölve a háború utánra. Annál is inkább, mert más jelek is utaltak erre. 1938 karácsonyára akkori moszkvai nagykövetünk, Kristóffy hazaküldött egy folyóiratot – Szputnyik Agitatora volt a címe -, amelyben olyan térképet közöltek, ahol az éppen akkor Magyarországhoz visszatért Kárpátalját Ukrajna, tehát a SZU részeként ábrázolták. A SZU-nak érdeke volt, hogy minket belerángasson a háborúba, amiből valószínűsíthető, hogy a hadba lépésre okot adó kassai bombázást ők követték el. Emlékezetes, hogy felségjel nélküli, orosz gyártmányú gépek bombáztak, és a katonai hatóságok a vizsgálat során találtak cirill feliratú repeszeket. Mai napig vita folyik arról, hogy nem a románok voltak-e, mert a támadó repülőgépek Románia felé hagyták el az országot, de ha ők voltak is, csak az oroszok megbízásából tehették. Igaz ugyan, hogy Molotov szovjet külügyminiszter táviratozott a magyar kormánynak, hogy nincs kifogása az I. és II. bécsi döntéssel Magyarországhoz visszatért területek megtartása ellen, és később sem lesz, ha ebben a háborúban semlegesek maradunk, csakhogy e távirat megérkezésekor katonáink már úton voltak. Ugyanakkor Churchilltől tudjuk, hogy Sztálin ebben az időben úgy nyilatkozott titokban, hogy „egész Erdélyt Romániának szánta”. A hadba lépésért azóta is mindenki – jobb és baloldalon egyaránt – Bárdossy miniszterelnököt hibáztatja, ami szerintem súlyos tévedés. Először is azért, mert neki nem állott jogában a magyar haderőt az országhatáron kívülre vezényelni, csak a legfelsőbb hadúrnak, Horthynak. Azt se felejtsük el, hogy nem is harcoló alakulatokat küldtek ki, hanem rendfenntartókat. Bárdossyt utasította a kormányzó, hogy jelentse be az Országgyűlésben, hogy Magyarország hadiállapotba került a Szovjetunióval a kassai támadás következtében. Mindössze ennyit mondott, nem többet, nem kevesebbet. Hadüzenet sem volt.