A világ legnagyobb komolyzenei esemény-adatbázisa, a bachtrack.com idén januárban is összeállította az előző év komolyzenei toplistáját több mint huszonötezer hangverseny, opera- és táncelőadás alapján. Ez alapján 2014-ben a világ legkeresettebb hegedűse Baráti Kristóf volt. A fiatal hegedűművész tavaly a Kossuth-díj mellett megkapta a magyar zenei szakma legrangosabb elismerésének számító Bartók–Pásztory-díjat is, januári északi-amerikai koncertkörútjának washingtoni állomását a The Washington Post „lebilincselőnek, rendkívülinek és erőteljesnek” nevezte. Baráti Kristóffal egyebek mellett a venezuelai és a magyar zenei oktatásról, a klasszikus zenéről és a Stradivari hegedűkről beszélgettünk.

– Mennyire irányadóak egy művész számára az olyan összesítések, mint amit a bachtrack.com készített, s melynek statisztikája szerint ön a világ legkeresettebb hegedűse?
– Ha tréfásan akarnék válaszolni, akkor azt mondanám, hogy mi, akik ezen a listán elől vagyunk, vagyunk a legszorgalmasabb művészek. De természetesen ez a keresettség egyfajta minőséget is jelent, hiszen ha valakit ennyire keresnek, már le kellett tennie valamit az asztalra. Alapvetően azonban ez a statisztika mégsem minket dicsér, hanem a menedzserünket, aki három művésszel is büszkélkedhet erről a listáról. Várjon Dénes zongoraművész ötödik lett, míg Várdai István csellista barátom második.

– Ennyire fontos egy művész számára a menedzser?
– Nem fontos, hanem elengedhetetlen. Lehet menedzser nélkül is működni egy szintig, de ahhoz, hogy egy művész folyamatosan jelen legyen a koncertszervezők, zenekar- és fesztiváligazgatók fejében, menedzser kell. Nem tudjuk azzal tölteni a napjainkat, hogy kiküldünk napi ötven e-mailt különböző koncertfelkérések reményében.

– Zenészcsaládban nőtt fel, édesanyja Kákonyi Borbála hegedűművész, édesapja pedig csellista. Először trombitálni szeretett volna, nagymamájától mégis hegedűt kapott ajándékba. Másképp alakult volna az élete, ha akkor nem hegedűt adnak a kezébe?
– Nyilvánvalóan másképp. De azt, hogy mennyire, már nem tudjuk meg. Visszatekintve mégis örülök, hogy a hegedűnél kötöttem ki, hiszen a zongorista kollégáimnak például nagyságrendekkel többet kell gyakorolniuk, s nemcsak azért, mert sokkal több hangot kell eljátszaniuk, hanem azért is, mert magának a hangszernek a kézben tartása is sokkal nagyobb munkát igényel. De ha csak a repertoárt nézzük, a legnagyobb szintén a zongoráé. Persze nyilván vannak a hegedűnek „árny­oldalai” is, például, hogy elég hamar körbe lehet járni azt a repertoárt.

– Ezért fogott pálcát a kezébe, s kezdett el karmesterkedni öt évvel ezelőtt?
– Tulajdonképpen igen. Hiszen ahhoz, hogy teljes képet kapjunk egy zeneszerzőről, a lehető legjobban ismernünk kell az életművét. Ehhez pedig nagymértékben hozzájárul, hogy karmesterként az ember áttanulmányozza a szimfonikus darabokat. De emellett egy teljesen más jellegű munka is, mert egészen máshogy állok oda egy zenekarhoz szólistaként, mint karmesterként. Nagyon nagy empátiával kell rendelkeznünk, tudni kell, hol vannak a zenekar limitjei és azt is, hogy pontosan mit szeretnék hallani.

– Igazi csapatjáték.
– Abszolút. Bár a pálcának nincs hangja, csak ha nagyon hirtelen hadonászik vele az ember. Az előadást természetesen a muzsikusok hozzák létre, de maximálisan tudni kell, hogy mi az, amit elvárunk tőlük. Néha hagyni is kell őket, hiszen a kontroll feladása sokszor hasznosabb, mintha az ember görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy kézben tartsa a zenekart. De szerencsére eddig olyan zenekarokat vezényeltem, melyeket már ismertem vagy ők ismertek engem. A tekintéllyel tehát nem volt gond, még akkor sem, ha mindig vannak olyanok, akik inkább a kritika felől közelítenek a karmesterhez.

– Volt olyan koncertje, ahová csak karmesternek hívták?
– Volt ilyen koncert is, de karmesterként még nem tartok ott, hogy csak ezért hívjanak, általában ilyenkor hegedülök is.

– Az, hogy más hangszeren is kipróbálja magát, fel sem merült?
– Soha. Persze vannak olyanok, akik hegedűsként kezdték, majd átmentek bőgőre vagy brácsára, de azt hiszem, ha valaki eljut egy bizonyos szintre, akkor egy sikeres görbéről nem érdemes letérni.

– Ez a görbe mindig töretlenül ívelt felfelé?
– Némi álszerénységgel azt mondhatnám, hogy igen, de inkább úgy fogalmaznék, nem merült fel annak a kérdése, hogy mást csináljak, vagy egyáltalán csináljam-e, érdemes-e, hanem magától értetődően zajlott az élet, fejlődött a tudásom. Huszonévesen ugyanakkor volt egy pont, amikor rövid ideig nem láttam, hogy a koncertek mennyiségét és minőségét tekintve hogyan lehet előrelépni a karrieremben. Az, hogy akkoriban kevesebbet koncerteztem, visszatekintve nagy lehetőség volt arra, hogy mind szakmailag, mind a repertoár szempontjából folyamatosan fejlődjek. Vagyis tulajdonképpen nonstop, Venezuelától a magyar Zeneakadémia előkészítő tagozatán keresztül egészen Párizsig a folytonosság jellemezte a gyerekkoromat.

– Gyermekkorát szüleivel töltötte Venezuelában, itt adta első koncertjét nyolcévesen. Mit jelentett zenei fejlődésében ez az időszak?
– Koromból adódóan akkoriban zenei neveltetésem alapvetően szüleim felügyelete mellett zajlott, még akkor is, ha Emil Friedman professzor iskolájába jártam és az ő kezei alatt dolgoztam. A klasszikus zenét tekintve nem mondanám Venezuelát teljesen éretlen országnak, de zenepedagógiai szempontból még nagyon nagy a szakadék a lehetőségei és a megvalósult eredményei között. Talán mindenki ismeri Gustavo Dudamel nevét, aki venezuelaiként egyszer csak üstökösként robbant be a nemzetközi zenei világba. Az ő nevéhez fűződik az a máig is nagy lelkesedéssel zajló zenei program, amely összefogja a szegény, hátrányos helyzetű gyerekeket és fiatalokat, akiket aztán a klasszikus zene segítségével próbálnak meg fel- és kiemelni. Az persze más kérdés, hogy mindeközben az ország nagyon komoly gondokkal küzd.

– Tanult Venezuelában, a budapesti Zeneakadémián, s Párizsban, Eduard Wulfson irányítása alatt, most pedig Pécsett tanít az egyetem Művészeti Karán. Hogy áll ma a hazai zenei képzés és nevelés nemzetközi összehasonlításban?
– A legfontosabb, hogy azt a rendkívül erős zeneiskolai hagyományt, amivel rendelkezünk, nem szabad hagyni erodálódni, mert sajnos a pénzügyi ellátottságát és társadalmi presztízsét tekintve már rég nem ott tart, ahová Kodály megálmodta. Az általános iskolai zeneoktatás nagyon erősen lecsökkent, ha jól tudom, heti egy órára, ami gyakorlatilag a semmivel egyenlő. Ami még nagyon fontos, s ennek változására talán már vannak is biztató jelek, az, hogy a felső- és középfokú oktatásban a fókusz ne a szólistaképzésen legyen. Merthogy a legtöbben valamelyik zenekarban találják meg a helyüket, ami ugyanolyan respektet kéne jelentsen, mint a szólistáskodás.

– Mennyire függ össze az alapfokú zeneoktatás hiányosságaival az, hogy a fiatalság erőteljesen eltávolodott a klasszikus zenétől?
– Ez össztársadalmi probléma, melynek az oktatás csak egy szelete. Az, hogy a társadalom nagyon vizuális, az azonnali, instant dolgokat szereti, nemigen segíti a klasszikus zene ügyét. Az ugyanis ráfordítást igényel mind időben, mind utánaolvasásban, s az sem hátrány, ha koncert­élményt szerez az ember, nem csak úgy, hogy a YouTube-on rákattint a kedvenc zeneszámára. Az oktatáson belül pedig a pedagógusok mennyisége és minősége a döntő. Meg lehet hirtelen emelni a zeneórák számát, de ha nincs elegendő számú és minőségű tanár, aki a megfelelő struktúrában a megfelelő érzékkel és empátiával tudná közvetíteni a klasszikus zenét a fiatalok felé, nem lennénk sokkal előrébb. Nagyon fontos az is, hogy milyen minőségű zenével találkoznak először a fiatalok. Mivel nagyon heterogén az előadások minősége, előfordulhat, hogy egy nagyon pocsék Beethoven V. szimfóniával örökre elvesszük a kedvét a fiatalnak, miközben nagyon jó minőségben előadott, viszonylag komplexebb művel pedig felkelthetjük az érdeklődését.

– A klasszikus zene népszerűsítése volt a cél akkor is, amikor részt vett azon a rögtönzött koncerten, amit az Anima Musicae Kamarazenekar szervezett tavaly az egyik bevásárlóközpontban?
– A szándék, hogy ha a közönség nem nyit a klasszikus zene felé, akkor az menjen hozzájuk, folyamatosan jelen van, nemzetközi tendencia. Ezekből az úgynevezett flashmobokból sokszor klippek is születnek, melyek aztán megállíthatatlanul terjednek a különböző felületeken. Ez fontos, de nem hiszem, hogy pótolni tudná azt a társadalmi, vagy merem mondani, állami feladatot, hogy a kultúrát, ezen belül pedig a klasszikus zenét mint nagyon komoly értéket és a magyar kultúra szempontjából kiemelt fontosságú területet a megfelelő súllyal kezelje.

– Tudjuk, hogy egy 1703-ban készült Stradivari hegedűn, az úgynevezett „Lady Harmsworth”-ön játszik. Lehet tudni valamit a hegedű történetéről is?
– Kétségtelen, hogy a hangszereknek általában szokott lenni valamilyen izgalmas története, de mivel több száz ilyen kaliberű hangszer van a világon, ehhez éppen semmi különösebb nem köthető, még csak egy híres zenész sem. De ennek is van varázsa, mert a vezető koncerttermekben én szólaltatom meg először. Mindenesetre annyit tudunk, hogy a brit Harmsworth család egyik jeles tagja, nevezetesen a lady tulajdonában volt, aki több mint száz évet élt, de arról, hogy előtte kié volt a hegedű, és mi történt vele, már nincsenek adataink. 2004 körül aztán egy befektető megvásárolta Chicagóban, majd a Chicagói Stradivari Alapítványon keresztül – mely lassan harminc éve foglalkozik azzal, hogy a befektető embereket és cégeket összeköti azokkal a fiatal, feltörekvő szólistákkal, akiknek fontos, hogy ilyen kvalitású hangszer legyen a kezükben – hozzám került.

– Egy hegedű ilyen jó befektetés?
– Igen. A pontos értékéről inkább nem beszélnék, de általában az árat nagyban befolyásolják olyan tényezők is, amelyek minket, zenészeket nem érintenek közvetlenül. Ilyen például az, hogy mekkora az eredeti lakkréteg a hangszeren, mennyi az a restaurálási munka, amin keresztülment.

– Mi jellemző zeneileg ezekre a hangszerekre?
– Nagyon sok zenész nagyon háklis tud lenni. De ha a megfelelő kontrollal, technikával és megfelelő hangképzéssel nyúlunk egy hangszerhez, pillanatok alatt ráérezhetünk, hogy milyen az ideális hangképzése. Nyilván minél kevesebb alkalmazkodást igényel, annál inkább magáénak érzi az ember. Az biztos, hogy ezeken a hangszereken nem könnyű játszani, szó nincs arról, hogy ráteszem a vonót és magától megszólal, éppen ellenkezőleg. Általában nagyon pontos, nagyon kontrollált vonótechnikát igényelnek.

– Készülnek ma ilyen minőségű hegedűk?
– Próbálok diplomatikus lenni a hangszerész szakmával szemben, ezért mondjuk úgy, hogy ezt a minőséget, hangzást Stradivari óta nagyon kevés hangszer közelítette meg. Nyilvánvalóan Stradivarinak sem teljesen homogén az életműve, vannak kivételesen jó hangú és szép hangszerei. Mindez függ a faanyagtól, a megmunkálás minőségétől, de az a szerencsés együttállás, amikor minden stimmel, viszonylag ritka. A mai hangszerek vagy nagyon nagyhangúak, vagy hangerőben nem tudják azt produkálni, mint az előbbiek. A különbség leginkább a nagy koncerttermekben mutatkozik meg, ahol még a laikusok is azonnal észreveszik az eltérő hangzást.

– Magyarországon él, sőt egyre többet koncertezik itthon, miközben sokan úgy vélekednek, hogy igazi világsztár csak külföldön válhat egy művészből.
– Nyilvánvaló, hogy a muzsikus külföldi személyes jelenlétével erőteljesebben tud kapcsolódni a zenei világ nagyjaihoz, s ez adott esetben segítheti is egy fiatal, feltörekvő szólista karrierjét. Ez egyrészt tőlem nagyon távol áll, másrészt ma már annyira mobilis a világ, s annyira globális tud lenni a jelenlét, hogy elvesztette jelentőségét az, hogy földrajzilag hol élünk. Párizsban majdnem tíz évig éltem, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy ez bármilyen módon befolyásolta volna a karrieremet. Sokkal inkább jelentett ugrásszerű változást az, amikor három évvel ezelőtt egy magyar menedzser, Körner Tamás vette kézbe a pályafutásomat. Egyébként nagyon szeretek itthon élni, itt van a családom, itt vannak a barátaim, Budapest pedig mind kulturálisan, mind pedig gasztronómiailag nagyon izgalmas és élhető város, összehasonlíthatatlan a tíz évvel ezelőtti fővárossal.

– A Junior Príma díjtól kezdve a Liszt Ferenc-, a Kossuth- és a Bartók–Pásztory-díjig minden fontos elismerést megkapott már. Vannak még elérendő célok?
– Nem hiszem, hogy a díjak különösebben izgatnák a művészeket. Nyilvánvalóan jó érzés minden elismerés, jelzik, hogy jó úton haladok. Számomra azonban sokkal nagyobb motiváció, hogy a Londoni Filharmonikusokkal játszhatok 2016-ban, vagy idén májusban Japánban az NHK Szimfonikusokkal. A világ top zenekaraival együtt dolgozni olyan kitüntetés, ami igazán meg tudja mozgatni a művészt.

Barta Boglárka